Ahogy gonzi a nóziba után sétálunk éjjel az erdőben, eszembe jut az a régi írásom, hogy lelkem kalimpáló szálai ugyanolyan finom lélekszálakat keresnek, amiken keresztül a másik lélekben megértésre és szeretetre lelnek. De hozzám senki sem elég tiszta, csak a természet. Az ember az egyetlen emlős, mely példányainak nagy része nem a létezés felé törekszik. Lefokozott állapotban élésszerűsködnek, és lassan halnak-halnak. Miközben mindkettőt teljes igazsággal, és megléttel kéne űzniük. Mondják, hogy aki igazán él, az bármikor kész a halálra. Nincs elszámolnivalója. És valóban: ami élet, az halál is. A thelemiták szerint a halál is a kígyó egyik csavarodása, csúccsavarodása, amolyan orgazmus. A kígyó tekereg. És egyszerre a minden és semmi tökéletesen dinamikus mozdulatlansága, és mégis meglévő, részletenkénti, időben való innennézvevalósága (ezt már én mondom). Ahogy a lüktető hímvessző is folyamatosan élvez, mégis hol feszül, hol ernyed, hol bocsátja ki nedvét, hol szívja magába, szakadatlan gyönyörben. És ahogy kiadja az univerzumnak, teljesen biztos lehet az univerzum iránti kölcsönös határtalan bizalomban, hogy vissza is kapja, és a mozgás, a gyönyör állandó, folyamatos, és örök. És végül ez is a minden és semmi tökéletesen dinamikus mozdulatlansága. Rajtamaradva a határtalanon, az úton, a végetlen irracionalitásban. Mindig több, izgató, zavaró, más, kiszámíthatatlan, háttere kimeríthetetlenül gazdag, az embereknek „magas”. Mint Harley Quinn.
A kígyóról még annyit, hogy nagyon érdekes dolgok tudnak kijönni, ha szimbólumokról, szimbólumokan gondolkodsz, hasonlatot alkotsz, párhuzamot vonsz.

- Amúgy az én észmélységeim korlátai is egyértelműek. Nem tudom fölfogni például azt, hogy a relativitás relativitásának a relativitása. Egyszerűen túl sok, és túl teljes gondolatot kéne fejben tartanom.
- Még az a szerencse. � Különben ki tudja, egy nap azon kapnád magad, hogy a világ fölött röpködő, dacos istenség vagy. Ez egy meggyőződésem, egyrészről azt vallom, hogy az ember, ha akarja, bármire képes, de mégis van egy korlátja, ami fölé sosem emelkedhet. Az ember tragédiájának többek között ez egy nagyon szép üzenete.
- Igen, bár ebben az eónban valahogy egyre kevésbé igaz. Iszonytató, elkápráztató, csodálatos, és rettenetes, hogy miket lép át az ember. És most nem a tudományra, a technikára, és a sportra gondolok. Bocs, ez egy szar válasz volt. Igen, nagyon mély misztériuma van az ember tehetetlenségének, végének.
És ez a kettő ugyebár egy. Sajnálni is lehet Istent, hacsak neki nincsenek meg a maga problémái. Talán azonos törekvésünk a mindenre.
- Én Istent nem úgy képzelem, hogy problémái lennének, sőt törekvései sincsenek, hiszen ő maga a minden. Úgy, akkor és ott nyilvánul meg, ahogy tetszik. Mi, az ember-eszünkkel nem tudunk elképzelni, sem értelmezni egy ilyen állapotot, mégis úgy sejtem, hogy Isten csak egyvalamiben szenved hiányt, mégpedig a korlátokban. Az ember lényegét pedig mi sem definiálná jobban. Ez a szakadék a teremtő és teremtmény között és ezt egyikünk sem fogja átugrani.
- Igazad van, a ,,Vagyok aki vagyok", tényleg nem piskóta levegőbe hetvenkedés. És mi más indokolná jobban imádatunkat, mint hogy ennek az entitásnak (ejj, de kicsi szó,) a puszta közelsége is teljes rémületet kelt? Isten szabad. És Arisztotelész szerint, mint Első Mozgató, (hisz a kauzalitás nem mehet vissza a végtelenségig,) azáltal mozgat mindent, hogy azok hozzá akarnak hasonlítani, ővé akarnak válni. Persze mint ezt nagyon jól látjuk, ki-ki, mi-mi a maga módján, jobban vagy rosszabbul teszi ezt, és úgyszólván sohasem ,,jól".
- Így van, pont erre próbáltam rávilágítani én is. � Hogy az ember tartalmaz ugyan "istenséget", hiszen hasonlít arra, amitől/akitől ered, de mégsem mosható össze maradéktalanul az isteni és emberi szféra."