Fölidézném, hogy egy bármennyire összefüggésbeli dolognak is mindig van egy mindentől független fundamentuma, és hogy a lélek mint a tűztövis: ágaival gyökeret ereszt. Ha az időn túlra, előbbre, kívülre, akkor mindig is onnan származott, akár több helyről is.
A dolgok pozíciót, érvényt, rangot nyerhetnek. Fel lehet őket avatni, szentelni, kenni. Az időt lineárisan nézve semmi sem szentként, szentségként kezdte. De bármi ami megszereti őket, és hatalma, ereje, jója van nekik fraktált, pixeltelenséget adni, elmélyíteni és fölemelni azokat: szentté is teheti, teszi. Többek között ilyen az idő is. Gondolj a múltra...
Gondolj arra, hogy mikor Isten valamit csinált a semmiből, az mekkora önzés, botrány, rendellenesség és perverzitás lehetett. Istennek viszont elég jóereje, elég feltétlen, indoklásra nem szoruló, a puszta Akaratban ugródeszkát találó pozitivitása volt ahhoz, hogy ennek a személyes, privát, puszta örömelvű, jón és rosszon túlian önérdekű fantáziacsúcsnak a teljes szolgálat, a teljes szeretet, a teljes önfeláldozás Nevét és minőségét adja. Isten volt az, aki torinói ló, raszkolnyikovi „beismerés“ és szuperhősi kétely nélkül magasabbra, végtelenül magasabbra emelte a létezést a megbonthatatlannak hitt, legmegokolhatóbbnak tűnő, a szükséges, kényszerű és helyes Rend szerepében tetszelgő semminél.
Fontos gondolat, hogy az isteni minőség a gigászok zavartalansága, a ragadozó sikeres ugrása, a bármiféle akadály, gát, határ, tehát a kétely hiánya. Jól mondta Weöres: akinek nincs kérdése, közös a felelettel. Minél kisebb felület minél jobban tud hatolni, a fókusz koncentráltsága a kihagyás áldozata. Mi, akik Isten képmására teremttetünk, folyamatos kegyelmét élvezzük abban, hogy parabolaantennák vagyunk, nem pedig sík felületű, különösen végtelen sík felületű fogófelületek. A habozás abszolútuma lenne akkor sorsunk: a teljes szétszórtság, a teljes zavar: a történetlen merevségnek nem a mozgáson túli teljes, minden lehetőséget birtokló boldogsága, hanem a mozgás alatti, potenciállal nem rendelkező, a megvalósulást teljesen nélkülöző nullasága. Ponttá esni vagy végtelenné robbanni: a még ezeket is kizáró kiegyenlített vacillálás a pokol, az ezeket jobbanmintkülön megvalósító, szintetizáló aktivitás a menny.
És ahogy ítélet alá esett e világ fejedelme: „az én országom nem ebből a világból való“. Maga a végtelen csoda, hogy a Jót túlvitték, keresztülvitték mindenen: végigvitték. A dolgok közepe azóta az elképzelhető legnagyobb jó. Talán még nem lépem át a blaszfémia határát, ha kijelentem: Istennek volt töke jónak lenni. És ha a jóságot teljes értelmében nézzük: csak Istennek, csak egyetlen dolognak kellett jónak lenni, hogy minden a lehető legjobb legyen. A világ értelme lett az, ami nem ebből a világból való, mert túl jó ahhoz, mert az áldott elégedetleneké, messzevágyóké, álmodozóké. A fantázia, a lelki maszturbációnak csúfolt jókeresés/jóépítés csúcsa az egyetlen realitás.
A teremtés misztériuma: honnan merít? Ahhoz, hogy teremtés legyen, a leginverzebb, legkikövetkeztethetetlenebb, legoktalanabb, legláthatatlanabb, leglehetetlenebb legirreálisabbat kell megragadnia. A Jóság, ez fontos, mivel nem ebből a világból való, nem indokolható, nem magyarázható, puszta természete lehetetlenné teszi a sárbamerítő, összevilágozó, összetársadalmazó megalkuvást: pontosan az, ami a legvédtelenebb és legvédhetetlenebb a világ számára és a világ eszközeivel és szempontjaiból. Teljes, végtelen támadási felületet nyújt, mint egy kifeszülő, meztelen, szűz test. A teremtés éppen ezért a legnagyobb feladat és az, amelyik a legpusztább erőt feltételezi. A teremtés a lehetetlen realizálása és az elkerülhetetlen elkerülése. Legjobb példa rá a feltámadás: épeszű embernek, mégpedig jogosan, eszébe nem jutott volna annakidején feltenni, hogy a halál nem egy abszolút dolog, nem végleges vagy akár el is kerülhető. Jézus viszont személyesen emelkedett fel onnan, ami addig a semmi volt, ahol már nem volt semmi. A teremtés merítés egy feneketlen kútból: fénnyé tevése a kaotikus, zord, szunnyadó szörnyetegeket ringató őshomálynak. Így ahhoz, hogy istenné válj, mindent teljesen meg kell tagadni. Ha érzel magadban egy pontot, aminek soha senki és semmi nem felel meg, s ami, ha erősebb érzelmi felindulások vagy akár részegség idején magadba látsz, elpusztítana mindenkit és mindent, akkor garantálom a sikeredet, még ha nem is feltétlenül ebben az életedben. Hierarchia épül, melynek csúcsán a te feltétlen és mindenhez túl sok feltételt szabó, tűrhetetlen és tűrni képtelen ragyogásod áll. Érinthetetlen, mely semmit sem érintene, szűz vasizzás, a teremtés és a rombolás kiadó és visszaszívó tengelyeként hatalmasodó sacer, mindentmegóvó fenyegetés. Te tartod fönt a világot, mint egy központi égitest. A Nagyságod biztosítja a körülötted táncoló világ megfelelőségét, Rendjét.
Az isten maga mögül, egy mindentől független nézőpontból lát mindent. Személyisége csak használati tárgy, egy, az igazi énje elvén minél tökéletesebbre faragandó szerkezet. De ettől még egyrészt 1: nem egyenlő az „objektív költővel“, akinek mélyénje egy kollektív, végsősoron általános, mindent magába fogadó, szerető kiszélesedés, 2: nem egyenlő az antiszociális (mai magyar nevén disszociális) személyiségzavarban szenvedő, démonok által hűtött-fűtött kaotikus istentelenséggel, aki vagy születési csökevényessége okán van ártalmas hajlamok hullámaitól felhúzva, azok által magukhoz emelve, vagy pedig eredeti, traumatizált, öngyűlölő énjét teljesen visszafojtva kezdték meg kezelését testetlen felkaroló irányítói, hogy aztán a nulláról egy másik „csövön“ engedve föl energiáit egy célszerű, hatékony, életét sötét élvezetekre, azok mind rendelkezésre állóbb lehetőségeinek megteremtésére építő rend-ellenességgé tegyék.
Az isten a pszichopata ellentéte, mert hátsó énje a legtámadhatóbb, legsebezhetőbb ártatlanság, melyre vigyázva viheti a világba vetve végig a Jót, a Jobbátételt. A pszichopata vonzásoktól hatva, a világ tárgyait saját vonzási természetük révén és szerint megkívánva és kipécézve veti el még a belső törvény, a belső csillagrendszer lehetőségét is, saját értékek híján a dolgok élvezetének erejéből élve és táplálkozva, bármilyen kifinomult legyen is az az élvezet (mint például a szadizmusé, de erre majd mindjárt kitérek), csak kavargó, kinyúló-visszahúzódó, mozgás által éltetett és fokozott gyönyörlelke van, míg az isten a világot idomítja, akár lesújtva is, de magához emeli és egy saját kód, minta, karakter, fraktáltermészetű konkrétum és jelleg mentén minél saját képéhez hasonlóbbá, szentebbé, kifogásolhatatlanabbá teszi.
Az isten az objektív költő ellentéte, mert alaprétegében, alappontjában van valami fekete: minél mélyebbre megy, annál sértődöttebb, dühösebb, önzőbb, önimádóbb és másokat semmibevevőbb lesz. A teremtési mechanizmus elvén csak megmagyarázhatatlannak lehető, csak egyszerű és alantas pszichológiai klisékkel „megmagyarázható“ szélsőséges szubjektivitás képezi isteni magját. Az elsöprő, kizáró, magyarán helybetöltő, így alapvető királyi kvalitásokkal rendelkező Király (vagy Királynő). Ezt emeli minden fölé és a valós teremtés elvén ennek értelmetlen és dicsőséges céljait működteti.
Mint arra mindjárt szintén kitérek, az antiszociális személyiségzavaros ember részösztönből, féloldalas rész-istenként arra használja a mosolyt, azaz az elterpeszkedő, fölényes, megállíthatatlan magabiztosság (ami azonos a komforttal) testi megnyilvánulását, hogy egy sablonos szadista élvezet receptje szerint keltsen bizonytalanságot, kiszolgáltatottság- és kicsiségérzetet, nyilvánítsa meg lelki nehézkedését, önkéntelen és nehezen szabályozható respektust keltő gravitációját; míg az istennél az ilyen mosoly inkább túlszárnyaló fölemelkedés, csicskítás-minőségében is jóirányú, s aki istenként csinálja, egyszerre rakéta és faltörőkos: a Pont, a megvalósultság, a bevégzettség, a megváltás felé bármitől hatva sem megrezdülve szárnyalva, hálóját (ami sokkal komplexebb egy hálónál) maga után húzva teszi meg a világgal a Jót.
Szadizmus és részösztön-kitérés: aki otthon van egy kicsit is Freud munkásságában, az ismeri a felnőttkori szexualitás kifejlődésének történetét: gyermekkorában az embernek csak szexuális részösztönei, úgymond perverziói vannak. Aztán ahogy felnő, ezek összeállnak egy dugni akaró nagy egésszé. Ideális esetben. És amiért ez följött: ugyanez a felnőttkori deitással, ami már az én gondolatom, bár nyilván rengetegen rájöttek még, miszerint az ember különféle megmagyarázhatatlan hajlamai, gyönyörei és kínjai, dühei és lágyságai, önimádatai és önutálatai lelki felnőttkorára összeállnak egy egésszé, egy minden lehetőséget birtokló, de nem zabolátlan megszállottként indulatbeváltó isteni összességgé, problémamentes hajlammá, attitűddé, magatartássá, lényeggé. Most nem fogok leltárt írni az isteni részösztönökről, csak a példázat kedvéért érintek egyet: szóval miért kifinomult élvezet a szadizmus? Nézzünk rá egy példát, egy tiszta, fejlett vágymegnyilvánulást:
Szeretnék egy, a démoni és a tiszta szépség határán egyensúlyozó, lefegyverzően erős kisugárzású lány lenni, aki a puszta akaratával megalkotja a Naprendszert, fiúkból. „Na mi van, fiúk?“ Ezt úgy kell elképzelni, hogy ugyebár ő a Nap, és a gyönyöre erejével, egyfajta varázslattal fölemel kilenc fiút a földről (anélkül, hogy hozzájuk érne) és azok a megfelelő távolságban és sebességgel keringeni kezdenek körülötte, míg ő a válla előtt tartott két keze mutatóujját föltartja és elmosolyodik. A fiúk bármennyire is nem akarnak keringeni, csak kapálózni tudnak a levegőben, kirendelt helyükről, útjukról elmozdulni nem tudnak. Dühösek akarnak lenni a lányra, aki csak még dühítőbb lesz azzal, hogy elkezdi riszálni a seggét, de a segge túlságosan tetszik nekik, szétárad bennük a gyönyör, majd azon kapják magukat, hogy szájtátva, lélekben levetkőzve, kiszolgáltatva, álló fasszal bámulnak az önmagával láthatóan nagyon elégedett, lehunyt szemmel mosolygó lányra, aki mikor a haját hátrarázva kinyitja a szemét és meglátja a dudorodó nadrágokat, egyik kezét kitátódott szája elé kapja, a másikkal pedig mutat az éppen előtte elrepülő fiú péniszére, sorban elhúznak előtte a fiúk és mintha a mutatásának ereje lenne, mintha a mutatottat minden sallangtól megfosztaná és az egész világ szemét ráirányítaná és egy rendkívüli erőnek tenné ki, melyben a mutatott nem tud mást tenni mint teljes izgalomban, kis verébként reszketni és egyéb szélsőségeket átélni, az ennek kitett pöcsök pedig mintha robbanni akarnának, nagyobbra duzzadnak, mint amekkorák, mintha hiányozna belőlük a szabályozó, közegként betöltő erő, ami limitálja a méretüket, majd ezután kedvesen hunyorítva mosolyogni kezd, úgy küldi a fiúkhoz a szeretetet, mint egy szivecske emoji. És még folytathatnám.
Aki érezte ezt a kis fantázia-szösszenetet, az tudja, hogy igen kifinomult érzésekről van itt szó. Mindazonáltal: a pszichopata, vagy egyébfajta fél-isten, akin egyoldalúan, féloldalasan uralkodott el az isten-csomag, éppolyan félresikerült végtermék, mint a gyerekekre/női cipőkre/öltözők kulcslyukaira vadászó szexuális ragadozó. Ahogy a lábszeretet egy szexuális, úgy az effajta szadizmus egy isteni részösztön, mely a tudatba hatolva, megkezdve működését gyakran helytelen tettekre ragadtatni hivatottnak látszik. És attól, hogy a fiúk jól érezték magukat, még ugyanúgy szadizmus: a fejlett, főleg újvilágkorszakbeli kínzóösztön már nem kínzóösztön: sokkal mélyebb és célratapintóbb a szadizmus szempontjából másoknak akaratlan, visszafoghatatlan, ellenállhatatlan, legyőzhetetlen gyönyört okozni. Erre sokunk kiskori/kamaszkori fantáziáiban is ott van a példa: az akaratunk, méltóságunk, dühünk semmibevétele okozna jóérzést. Átszivárog ebbe előző életbeli tapasztalat? Nemtudom. De az biztos, hogy kilencévesen (még magamhoz nem nyúlva) arról fantáziáltam nagy élvezettel, hogy egy lány sok más lány szeme láttára, egy emelvényen lebirkóz, dicsőségesen fél lábbal a fejemre lép, mint a vadász az oroszlánéra, a feje fölé emel, megpörget, dobál, dekázik velem, miközben én vörös fejjel vigyorgok... Mindenki drukkol neki, ő vigyorog, nevet, óriási hangzavar... Amikor pedig tényleg elkezdtem maszturbálni, akkor egy darabig még csak memorizált seggek szolgáltatták az agyi izgatást, majd egyszercsak valahogy kitörtek az igazi vágyaim a kamrájukból, és elszabadult a mennyország. Nem bírok nem nézni a seggükre, ők erre idegesen kioktatva elmagyarázzák hogy ne kövessem őket, de direkt úgy csinálják, hogy minél izgatóbb legyen, majd egyszercsak megállnak, én véletlen beléjük sétálok és egy váratlan pillanatban alámtolják a seggüket és a plafonig dobnak vele, dekáznak, dühösen nekikfutok, erre hanyattbukfencezve megfogják a kezemet és a meztelen talpukkal maguk fölött hátrarúgnak, más szín: valami bemutatót rendeznek, ott állok a színpadon, először csak dobál a seggével a csaj, majd elvarázsol hogy lebegjek és egy madzagot köt a lábamra és úgy rángat, sétál velem, gyakran nemtörődve, semmibevéve, teljesen mással foglalkozva és én még onnan is csak a seggét nézem, majd még fokozódik: irányítani, röptetni tud, előbb az ujjával mutatva hogy merre menjek, majd hasrafekszik és a seggével, nekem a száguldásom, a tehetetlen hányattatásom, az izgatott rémületem múlik azon, hogy neki milyen irányba van kedve rezdíteni a seggét, merev vagyok már, úgy röpködök terpeszben, enyhén széttárt karokkal mint egy tárgy, minden lány röhög, csúfol... És a legvadabbakat még el se mondtam, nem is fogom. A lényeg, hogy egy szimbiózis illúziója és ezáltal gyakran önfenntartó a mai szadizmus: azon művelői, akik nem akarnak annyira betörni más lelkeket, hogy azok a legnyilvánvalóbb méltatlanságot, kihasználást és bántalmazást is tudatosan élvezzék: elmaradottak, nem tartják a lépést, lejárt lemezek. Eléggé elkanyarodtam, még annyit megjegyzek, hogy a kölcsönösen élvezett szadomazochista cselekmény aktív fele mindig hordoz egyfajta nagyságot: mégha a teljes lélek nem is, de a gyönyörlélek meghajol és aláveti magát tisztelendőségének, gyönyör-ű-ségének.
Mivel a gyönyör kód, információhordozó, nyelv, mégpedig az egyetlen, amivel igazán lényeges dolgokat lehet közölni, ezért kompetencia is: akinek nincs gyönyörenergiája, aki nem tud gyönyört okozni és ő maga sem érez, az spirituális süketnéma, kommunikációképtelen. Szavakra kényszerül, melyek azonban maguk sem mondhatnak sokmindent: amit szavakba öntünk, az az életbenmaradáshoz elégnél több energia „feleslege“, ollónbelülije. A magvas, gazdag szavak gyönyörből születnek, a zsenialitás nagy gyönyörből, a legmegváltóbb, legvarázslatosabb verbális alkotások pedig kivételes, irdatlan, üdvözült energiatöbbletből, erodáló, lelakó, rendszerint fenntarthatatlan élvezetből. A gyönyör az idegrendszer és (tehát) a sors olaja, szálaiknak védőburkolata: elsiklani a lényegtelenség mellett, nem szétesve fókuszban maradni, a foglalkozást megérdemlő dologgal tudni foglalkozni direkt és kizáró értelemben is csak megfelelő mértékű gyönyörrel lehet, akit pedig élvezete meggyőzött arról, hogy van a Jó, a jó teljes értelmében jó, az bánthatatlanná válik, minden pedig a javára, a gyönyör az életet egy elbaszhatatlan mennyig és isteniségig fejlődéssé teszi. Az ilyen kiválasztottaknál „minden a terv része“. Látják a Rendet. És ha csak ennek ugyanilyen erős ellentéte meg nem történik (ami szerencsére kibaszott ritka), akkor mindvégig egyenes az útjuk. Ehhez pedig Istennek nem is kell mást tenni, mint megfelelő időben megfelelő mennyiségű gyönyört adagolni. Minimum annyit, hogy a zsigeri kétely, a lény, a tudattalan kételkedése el ne indulhasson. Ez már a nagyon sokadik általam meglátott szempont egyébként, mely alapján kijelenthető, hogy az Isten által nem kegyelmezett emberek bűnre kényszerülnek, erkölcsösen pedig csak azok tudnak élni, akikben non-stop túlteng az energia, létrejön az élvezet. Isten ritkán kegyelmez a boldogtalan, szenvedő embereknek (akik, teszem hozzá, azért fordították el arcukat tőle, mert nem ragyogott rájuk, nem mutatott kegyelmet, nem mutatta számukra a Jó létezésének jelét), ahogy a sikeres keresztények és spirik: az ő alattvalói sem különösebben gyakorolják a szeretetet ezen a téren (magyarán az igazi szeretetet). Jól elkanyarodtam a témától, de egyet még muszáj megjegyeznem: az igazi Választ hordozó információ (ami egyedül segít irgalmas szamaritánusként az igazi boldogtalanoknak (lásd: Pilinszky: Beszélgetések Sheryl Suttonnal)), gyakran nincs a boldog emberek kezében, így a boldogtalannak meg kell alkudnia, le kell faragnia a lelkéből a segítség hasznosításához, amire értelemszerűen nem mindenki hajlandó, aztán jön a „jajj hát ezek szarul akarnak lenni, hisz az van szarul aki szenvedni akar, annak rossz, aki rosszat akar magának, én mindent magamnak köszönhetek, tehát mások is, mindenki egyenlő helyzetben van, az emberek között nincsenek különbségek, minden körülmény tudom hogy kifogás, akkor is ha én nem tapasztaltam, mert én jobban tudom, mert én jobb vagyok, a többiek meg csak gonoszak lehetnek, teljesen kizárt hogy érthetnek valamit amit nem értek, hisz úgyis én látok a legjobban mindenki közül, hogy is merülhetne föl hogy máshogy van, elvárom hogy nyaljátok ki a seggemet“. Nyilván persze az sem jó, ha valaki a szar helyzetére büszke. De neki legalább van miért hülyeségeket gondolni, van miért pótképzetekkel élni.
Szóval ott tartottam, hogy a gyönyör, mint információhordozó. Szexualitás. Minél nagyobb mértékű gyönyört ébreszt valaki teste (és arca), annál gazdagabb adatforrás. Megtanulni valakit olvasni: megtanulni hogy tetsszen, megtanulni vonzódni hozzá. Bármiféle testi-lelki-szellemi rokonszenv nélkül is nagyon sokat megtudhatunk valakinek a gondolatairól, a személyiségéről, az érzéseiről, anélkül, hogy ezeket direkt, egyezményes nyelvben kommunikálná. De a szentségéről semmit, ezért adnak az aszexuális szociopaták (ismerek egyet) mindenre racionális magyarázatot. A szeretet (vagy nevezzük bárminek is) feltételez egy kis belefeledkezést, egy kis elvarázsolódást, egy kis hátrahagyását a határolt dolgoknak, így mindenkiről akit kedvelünk, rendelkezünk legalább tudatalatt metafizikai ismeretekkel, mégha ezt a mai materializmus-divat világában racionalizáljuk is. A fiziognómia megalapozott és létjogosult tudomány, a vizuálisan sugárzott gyönyör tolmácsolása, legalábbis azé a valamié, ami az éteren áthaladva, majd belénkérve gyönyöringerreakciót vált ki. Mind rádiók vagyunk, amik a gyönyörhullám sugarait fogva dalra zendülnek, s hogy kicsit a kultúrmorfológia tárgykörébe is betévedjünk: bármi látványa (mely azonos legmagasabb láthatatlan megfoghatatlanságával) előcsalja bennünk titkos, szép lényegét, melyet szinkronban lejátszunk, mégha éppen messze a tudat alatt is. Fölébreszti bennünk az általa hordozott tudást. Isten jelenléte olyan feldolgozhatatlan információtömeggel jár, hogy az azt hordozó gyönyör fizikailag elviselhetetlen, s még a mennyben is neki kell nekünk erőt adni, hogy föl tudjunk tápászkodni, jósága előtt megállni.
Érdekes békíthetetlenség: nem adhatjuk magunkat a kifogásolható, tisztátalan vonzerőnek, mégis beleveszve értjük csak meg. Kimozdítatlan, bennünk maradt (gyönyör)lélekkel könnyű valakit toxic ribancnak, vagy csak egy kerülendő, elveszejtő lélekmágnesnek nevezni, nézni, de mégsincs róla valós tudásunk, ha nem szeretjük, ha nem keveredünk örvényébe, ha nem éljük át általa a talajtalanság és a szélsőségek felzabáló hányattatását, ha nem látjuk magunk fölött és nem kerültünk vele szemben olyan pozícióba, ahol a szeretet legideálisabb, legmesszibb, határokon legkívülre lógó ágai is őt tapogatják.