Azt nem szeretem Hamvas Bélában, hogy az általa negatívnak vagy legalábbis erősen pszeudoegzisztensnek, értékdeficitesnek tartott karaktereit egy gyerekrajz szintjén, teljes felszínességgel ábrázolva gyakorlatilag alájuk sorolja magát: meglévő értékeiket sehol sem mutatja be szépen, vagyis hitelesen. Dosztojevszkij ebben sokkal jobb: számára vagy létezik jó őrület, jó megszállottság, vagy ha ő nem is gondolja így, jóságos lelkű ,,beteges", ,,torz" karaktereiben minden rangot, minden érvényt, minden csodát kibontakoztat, vagyis ő legalábbis megérti ,,abnormális" szereplőit. Hamvas hiába hangoztatja, hogy a kivétel nélkül őrültek világában a legnagyobb őrület magunkat nem őrültnek hinni, nemcsak irodalmi műveiből, hanem esszéiből és nagyobb filozófiai munkáiból is süt a megalománia: kedvenc szórakozása például Jézuson Krisztuson, Jakob Böhmén és esetleg Beethowenen kívül a világ összes alkotóját lehúzni, ami gyakran nem jogos, mélyreható kritika, hanem az elsőre megpillantott felszín által számára keltett látszat abszolútként való, szigorú, letisztult kijelentése. Nagyon szeretem írásmódja tökéletességét, ahogy esszéin minden változtatás rontana, viszont azt nem, ahogy saját tökéletességéről meg volt győződve, mely meggyőződését most nem cáfolni akarom (elég könnyű lenne), hanem talaját, alapját, okát, gyökerét bemutatni:
Hamvas azt, hogy a legnagyobb szépségeket is annak ellenére meglátta, hogy ő maga elutasította a törékeny, kiszolgáltatott, egyénőrző ember-mivolt képviselését, nem annak köszönhette, hogy maga nem volt szép, hogy ő kivételesen nem ,,szép" volt, hogy ő volt a világ egyetlen okos, egyetlen normális embere, hanem igen kivételes tehetségeinek és brutális életerejének, ennek a két általa és a hozzá hasonló emberek által oly megvetett dolognak. Érdekes módon mindig a tehetséges emberek hangoztatják, hogy a tehetség nem minden és lényegében értéktelen és különben sem lehet tehetségesen a Legmagasabbba menni, csak ha arra vagyunk képesek, amire minden ember; természetesen sehol sem említve hogy a teljességbe eddig kizárólag rendkívül tehetséges emberek jutottak. Ami már tényleg undorítóvá teszi őket, hogy gyakran szimplán olyan átlagemberként állítják be magukat, aki egyszerűen hajlandó a jóra, a többiek pedig egyszerűen a leglealacsonyítóbb, legparasztabb, legjogtalanabb és legsértőbb értelemben mondva szarok, mégha ,,a normális ember" kacifántos körítéssel is tud terelni ezt állítva, lassan zabáltatva meg a mérget a koncentrációjából kibillentett, elaltatott gyanakvású kevésbé tehetséges/életerős emberrel. És itt most el is érkeztünk a tehetséges/életerős/okos emberek három fajtájához, sorrendben mondva a legkevésbé undorítótól a legundorítóbbig:

1. Aki tehetségét létjogosultságnak érzi, az igazba és a szépbe betekinteni, gondolkodni és alkotni nem tudó embereket pedig nyílt és direkt módon megveti.

2. Ez a Weöres-Hamvas tengely, önmagában is borzasztó, de azóta túlhaladott: aki unikális tehetségét arra való feljogosultságnak érzi, hogy minden kevésbé tehetséges embernek (aki az ő korában előfordul, hogy az összes többi ember) megmondja a frankót, nagyon gyakran használva a ,,mert ha én", ,,mert én is" és társai fordulatokat magát teljesen hülyének tettetve alaptalanul: ,,ha én képes vagyok magammal megelégedni, akkor te is", ,,ha én képes vagyok másokat nem lenézni és a tehetségemet nem felsőbbrendűségnek érezni, akkor te is". Ezek a szívtelen emberek természetesen telhetetlen önhajszolók, tudattalanul is mindenkit szarba néznek, s már csak ránézésre megmondható, hogy visszataszítóan el vannak telve maguktól. Olyanok, mint a munkahelyi/egyetemi jófej nárcisztikus, aki mindenkit varázsütésre felvidít és kibékít, majd hazamegy a csajához, és élvezi annak általa kialakított tehetetlen lelki szenvedését.

3. Ezek rendszerint a manapsági spirituálisan/vallásban legsikeresebb emberek közül kerülnek ki, természetesen rendkívül erős, tehetséges és okos emberek: az ő fejükben a tehetség, a teljesítmény stb. stb. nem egy kibontható adottság, hanem mindenkiben éppúgy megvan: kibontható, de nem adottság. Ők minden jót az életükben maguknak köszönhetnek, s éppúgy mindenki másra is igaz ez, a rossz tekintetében is: a boldogság, a szárnyalás, a felhőtlenség, vagy a nyomor, a gyötrelem és a kilátástalanság (egészen az ürességig, pszichózisig és egyéb, egy átlagember számára elképzelhetetlenül rossz dolgokig), külön-külön mindenki esetében egy bármikor meghozható és megváltoztatható döntés kérdése: az van rosszul aki rosszul akar lenni, semmihez sem kell különösebb erő, ész vagy tehetség, és a szenvedő élet az önsajnálathoz való ragaszkodás, az ember külső világa a belső világának a kivetülése. Mindez ráadásul teljesen fekete-fehéren és árnyalatlanul: személyesen ismerek olyan embert, aki szerint ha egy kiskorodban elszenvedett nemi erőszak rosszul érint, az kizárólag a te hibád, és bárkire támaszkodni, bármit nem magunknak megoldani, bárki erejét a problémáinktól való megszabaduláshoz, vagy azoknak elviseléséhez igénybe venni a kishitűségnél rosszabb sebnyalogatás. Az irgalmas szamaritánus története és általában a felebarát fogalma mit sem mond ezeknek. Mégha nem is így hiszik, teljesen elfelejtik, hogy honnan jöttek, s szerintük az emberiség éles és egyenes határvonallal osztható fel a ,,sárban dagonyázók" és a ,,sorsukat kezükbe vettek" kasztjára.
Akikben e legutóbbi típus önmagukkal szembeni kételyeket ébreszt (ami nem csoda, hisz pont azért léteznek, hogy a jó lelkeket egy pontig a magasba emelve egy lényüket megerőszakoló hazugsággal átbasszák), azoknak itt egy korábbi, talán egyhetes jólsikerültem:

A ,,várja hoģy a sült galamb a szájába repüljön" éppolyan undorító mondat, mint a ,,néma gyereknek anyja sem érti a szavát". Utóbbinak kritikáját megtaláljátok Ottlik Géza Iskola a határon című művében. Én most az előbbiét közlöm.
Az a legnagyobb bajom a spirituálisan, vagy az életben sikeres emberekkel, hogy egyszerre tartják helyzetüket egyértelműbbnek és kevésbé magától értetődőnek másokénál. Egyértelműbbnek, mert az embert amolyan közös vázú modellnek tekintik, melynek potenciálja, annak pedig kiteljesedési esélye mindenkiben ugyanakkora. Szerintük természetes módon vannak nyeregben, hisz a körülmények befolyásoló szerepe sohasem döntő. Ez a körülményekről alkotott elképzelés a vélt kevésbé magától értetődőség forrása is: semmi sem magától történt benne, hisz a körülmények senkit sem tesznek sínre. Ők igenis keményen dolgoztak, verejtékes munkával fölépítették az életüket, és aki ezt nem teszi meg, az bármilyen helyzetben rohadni fog.
A leggusztustalanabb állításuk pedig, hogy a gödörből kimászást csak eldönteni és csinálni kell. Aki pedig nem teszi, az a mélyben akar maradni, mert azt szereti. Ateisták szerint a szétesett, lecsúszott emberek drogja az ,,önsajnálat" (fúj fúj fúj!), a lelkiekben ideális állapotba tört emberek szerint pedig a szenvedők egyszerűen ,,élvezik a rosszat", vagy a legszélsőségesebb virágtaposók szerint a boldogtalanok még mind gonoszak is. Hisz nem lenne nehéz a kimászást, az önmagukért való munkát választani (de, az lenne).
A dolog gyökere valóban nem a lustaság, nem a kényelem, és még csak nem is az, hogy a rosszabb sorsúak számára bánatukat elengedni képtelenség lenne. Mindazonáltal nem is a rossz élvezete, a rossz magában való szeretete vagy bármilyen rosszakarás. Ragaszkodásuk, makacsságuk, mozdíthatatlanságuk nem a rosszat, hanem nemességüket, szüzességüket, önmagukat őrzi. Az ártó szándék és az üres rigolyák ellentéte, és ezt most már tényleg kifejtem:
Én méltatlannak érzem, hogy eldöntsek egy olyan dolgot, amit el kell dönteni. Önmagunk tudatos, tervszerű, úgymond ,,szabad" fölépítése önmagában is egy lélekzabáló taposómalom, azt pedig nem csak kigondoltam, vagy így érzem, hanem konkrétan látom, tapasztalom is, hogy eredendő (mindenkinél más mértékű) nemességünket leapasztva és megtagadva, önmagunkat megerőszakolva munkára adni a fejünket lealacsonyít egy komoly metafizikai szinten is: mintha a gályarabok bélyegét süttetnék magukra alacsonyabbrendűvé válva mindazok, akik nem a kegyelemben, a sorsban, egy mindent megértő, tehát mindent meghagyó megváltóban keresik boldogulásukat. Kény- és véletlenszerűen, az egy irányba préselő sorstól hajtva lecsúszni és fölemelkedni is úri dolog, míg a faragatlan parasztoké a szívtelen kompetencia. Egy összetett világban pedig egy összetett ember nem gondolja azt, hogy ha valamit nem akarok, azt én nem akarom és kész. Körülmények, értékek is léteznek ám, nem csak én és az. Egyszerre mindent nem lehet akarni, jobban akarni is tudok egyvalamit, mint mást, s a nemesség igazi bizonyítéka az azonnali boldogságról határozatlan időre lemondani, s a megelégedés kincsünket eldobó mohó kergetése helyett a félreértett, és egyre nyíltabb szadista, dominanciában kéjelgő megalázásban és kigúnyolásban részesülő pangást és sikertelenséget választani, mert megváltani csak embereket lehet, nem pedig az emberségből ,,kinőtt" önkéntes prostituáltakat.

(Még valami: senkinek nem kívánom a depressziót, de az ,,,A boldogság útszéli szemét/Szedhet eleget, ki lenyújtja kezét" és sok más hasonló versrészlet, valamint a ,,ne legyen igényed élvezetre" és társai állítások megfogalmazója talán valahol megérdemelte, hogy élete második felében az legyen, ki mit meg nem adna a boldogság és az élvezet lehetőségéért. Akinek az élvezet és a kín nem elég ahhoz, hogy tiszta eredetiségükben elismerje élvezet- és kínmivoltukat, annak majd megmutatja a hiányuk. S aki nem azért csinál dolgokat, mert jók, hanem hogy utánuk jó legyen (elérjen velük valamit), aki élet helyett teljesítményt akar hajthatatlanul, az meg is fogja kapni: élete nem lesz, teljesítménye meg igen. Válts még most az ártatlanságra, mielőtt idegbajos kényszered elveszi tőled az élet lehetőségét az élet felépítése címén!)

Fölidézném, hogy egy bármennyire összefüggésbeli dolognak is mindig van egy mindentől független fundamentuma, és hogy a lélek mint a tűztövis: ágaival gyökeret ereszt. Ha az időn túlra, előbbre, kívülre, akkor mindig is onnan származott, akár több helyről is.

Nagyon sok álláspontra a gyerekek az egyetlen, megdönthetetlen érv. A gyermekek jóllétével és nyomorával, boldogságával és kínjával lehet az emberek között nagyonsokmindent kizárólagosan alátámasztani. Mondok pár példát, anélkül, hogy eldönteném helyettetek, melyek a pozitív és melyek a negatív álláspontok:

— A gyerekek nemsérülése a legfontosabb, ezért kitartok a kölcsönösen hideg közönnyel viselt, megunt, félimpotens férjem mellett. 

— Isten nem tart rendet, mert ha rendet tartana, akkor nem fagynának gyerekek halálra, nem fulladnának meg pöcegödrökben, nem halnának éhen, és ha ez a harmónia, én nem akarok harmóniát, még akkor se, ha nincs igazam. (Ivan Karamazov).

— Az emberiség nagy részét ki kéne irtani, mert ha ez még a saját szabadságunk és boldogságunk miatt önzőség is lenne, nem szabad hagynunk, hogy rengeteg gyereket szarrá kínozzanak a szar szüleik meg az iskola, hogy a legnyíltabb és legundorítóbb kondicinonálási módszerekkel megszüntessék őket, megöljék őket belül, kiirtsák a lelküket, kimossák az agyukat, egyetlen szabad gondolatot sem engedélyezve birka biorobotokká, haszontalan férgekké, a rendszer rabszolgáivá amortizálva őket. 

— Meg lehet érteni a folyamatosan a semmivel elfoglalt, belső világ nélküli, másoktól is csicskaságot elváró csicskákat, hisz ott vannak a gyerekeik, akiket nevelni és eltartani kell/gyerekeket akar, akiknek majd ház, kaja, ruha, közművek, ellátó, tápláló, szerető otthon kell.

Mindezek kapcsán egy kérdést szeretnék föltenni: miért csak a gyerekek lehetnek az érv? Miért csak nekik kell, hogy jó legyen? Miért csak az ő (egyébként valóban sokszor elbűvölő) önzőségük van elfogadva? Mintha dichotómiában élnénk: egy adott dologban vagy csak a gyerekek, vagy csak a felnőttek akarata és érdeke, mindenekfölött pedig vágya és öröme és kényelme számít. Ez pedig egy vak hülyeség. Kijelentem: az én akaratom, az én érdekem, az én vágyam és az én örömöm és az én kényelmem, boldogságom, jóllétem is számít annyira mint egy gyereké, semmivel sem akarom kevésbé ezeket magamnak mint egy gyerek, csak a társadalom kíméletéért nem mutatom és eltitkolom, és semmivel sem érdemlem meg kevésbé mint egy gyerek, semmivel sem jogtalanabbul vagyok önző, mint egy gyerek, mert én kivételesen, egy szűk elit módján önző, ténylegesen önző vagyok, tudom, hogy mi a jó nekem, nem pedig annak, akit a társadalom magamnak hitetett el velem. Amikor csak a gyerekek érdeke nevében beszélünk (mintha az így beszélő jobban tudná, hogy mi a jó a gyereknek, mint a gyerek), az egyfelől álszentség, mert a hamis erények (vannak igazi erények is) gőgjéből úgy teszünk, mintha magunknak nem akarnánk jót, legalábbis kevésbé mint másoknak, és sokan ezért élik le az életüket egy önzelemnél sokkal mélyebbi kamupumpáló becstelen, semminek és semmire se jó nyomorban, másfelől egy még kevésbé tudatos szinten nem is álszent, mert aki így beszél, az valóban semmi, a gyerekek pedig még valamik, valakik. Teszem hozzá, mindenki minden pillanatban a lehető legjobbat akarja magának, akármiben is látja azt. Teljesen elképzelhetetlen, hogy ez valaha is ne így legyen.

Megeshet, hogy a felnőttek egy fura jóérzék következtében mégiscsak az igazi szentet látják a gyerekben: az egyediséget az önállóságot, az Akaratot, az alapvetővel való rendelkezést. Belegondolni képtelenek, de ami a a gyermekek érvként való használatát hatásossá teszi, az talán pont az, amitől érv: a gyermekek még emberek, a gyermekeknek még nyilvánvalóan van joguk létezni, az átlagos kisgyerek az átlagos felnőtthöz képest isten. Az Akarat szent: akinek van, óhaja mindenek fölött áll. És hogy segítsek megtalálni az Akaratodat, ismétlem magam: az az igazi akaratod tárgya, ami feltételek nélkül, a legszigorúbban határtalanul a Legjobb: ami benned Isten, ami a legszebb, legigazabb, legmeghatóbb, legjobbérzés, legbelsőbb, legtitkosabb, legyszégyentelenebb, legperverzebb, legmélyebb. Az emberek ma kényszerülnek, hogy a semmit, a tartalmatlanságot, az alaktalanságot, a legunalmasabbat, legsemmitmondóbbat, legüresebbet, legrosszabbat mutassák: egy ideális világban virágként bonthatnánk ki szívünk lágyát, amit a legteljesebb individualitásban élő fajtársaink Egyetemes Testvériségében senki se károsítana, senki se érintené, aki nem méltó hozzá, akit nem akarsz. 

Valami megnevezéséhez bizonyos távolság kell: ezért kell minél finomabb és emelkedett pozícióban minél szélsőségesebb szimplicitást verbalizálni. Ez teszi kimeríthetetlenné az intellektualitást: minél magasabb kifejezőkészséget minél magasabb szellemi szinten űzünk, önreflexiónkban annál inkább azt ragadjuk meg, ami a leginkább egyirányú, megváltoztathatatlan, akaratos és önimádó. Leírni csak az egyszerűt lehet bonyolultan, az tárul ki kimeríthetetlenné a leírás képességével rendelkező emberek komplexitásának távolságában. 

Az univerzum zsarnoki, megalomán narcizmusa: semmi sem kér engedélyt, hogy megtörténhessen, abban a pillanatban, hogy megtörtént, már tömör, „sötét“, konkrét és felfoghatatlanul öncélú valami. Itt van ez a szekrény például: létezése teljesen szemtelen, de semmi más nem lehetséges. Amit fönt komplexitásnak neveztem, az valójában potencialitás: bennünk csillognak a gyémántfényű tündérek, a lehetőségek, melyek kifinomultak, kíméletesek, összetettek, precízek, modorosak azzal, hogy létezésük csak lehetséges. Míg ami (már) van: lehet taplóságnak is nevezni természetét, én inkább úgy mondom, hogy mása van, mint az okosság. Épp ezért nem lehet a nyelv tág értelemében sem nyelvbe önteni és ezért kimeríthetetlen forrása az értelmi megfejtésnek. Ami létezik: Isten. Mint egy gyerek. Mint egy gyerek, aki tudja hogy csak cselekedni kell. A gyerek Akarata még nagybetűs, éppen ezért nem szorul racionális megerősítésre kiterjedt értelemben vett ízlése és értékrendje. A felnőttek vak, gyökértelen tévelygők: lelkesedésüktől, eufóriáiktól és vágyaiktól, perverzióiktól elszakadt semmiszövögetők. A társadalomban számontartott célok: szánalmasnál is abszurdabb célpótlékok. Az intézmények ravasz pszichológiája tartja fent az inverz rendet, melyben mihelyt cselekvőképessé érik az egyén, értékei javát elveszíti, maradékait pedig a művészet pótlékában éli ki, nem véletlen, hogy az igazán nagy művészek, akik gyakran akár sértetlenek is: vagy akár csak társadalmi szemszögből betegek, vagy pedig belecsempészik alkotásaikba a rendszer elleni totális lázadás eszméjét. Fantáziánk, azaz az emberi potencialitás, és a materiális tett: egymás kiteljesítői, egymás fejlődésének és virágzásának, teljességének hordozói, elválasztani egymástól lebénít, eltorzít, elkorcsosít, semmirevalóvá tesz, megbetegít. Eredeti állapotunk egy Ideált imagináló mániákus, mámoros száguldás. Ennek elérése pedig a legteljesebb és legmagasabb aszkézis. 

A morálfertőzés civilizációs ártalmának eredménye: belső iszonyodás minden önérdektől, „szent“ lelkiismeret. Éppen ezért gondolkodó-énünket, szentimentális énünket, potenciál-énünket vegyíteni, szintetizálni kell a legdirektebb, legyermekibb önzőséggel, a multiverzum-lufit  a minden teketóriát és szépelgést kizáró atomikus ösztönnel. 

Ahogy - mint Szentkuthy leírta - a logikus gyermek esztétizáló ifjú, majd moralista vénember lesz, az lehet egyfajta leépülés, az életerő hanyatlása is, a morál, mint életellenes antiösztön - a freudi halálösztön maga? Egyébként a logika előtt kihagyott még egy fejlődési fokot: a puszta erőjogot. 

Az eszmétlen, tárgytalan morál, tisztában lévén pl. a fönt említett szekrény szemtelenségével, el akarja pusztítani a világot, mindent. Logikus, hisz a teljes önmegtagadás végül valóban minden pusztulásába vezetne, még saját magáéba is. Ezért a teljes pusztítási vágy a maga vállalhatatlan és megvalósíthatatkan abszurditásában - egy fordulópont, egy (figyelem)felhívás, hogy íme, itt előtted a világ, válassz valamit. És ebben a morális mindeniszonyban az ember még a legkevésbé létezőt se tudja kiválasztani, egyesülnie kell saját „mocskosságával“, saját mozgó, csábító tüneménytárával, hogy újra működni tudjon. 

Na és hogy a gyerekek nyelvtanilag és logikailag inkorrekt módon fejezik ki óhajukat, egyszerre leplezve ezzel... (mit akarnak mondani?) 

 Akik nem egyesítette magában ellenpontjait, az ingázik: életundora túltengés esetén az eltaszított élet kínján keresztül életvágyba, majd az azáltal megnyert élet gyönyörének túlzásba vitele idején ismét az életundorba torkollik. 

 A gyermek morális érdek, célszerű erkölcs. Érdekes módon pont sértetlen ösztöne, önzésének egészs-sége szenteli fel. 

Amint valami a lehetőségekből, a nemlétből kikerült, a maga mozdíthatatlan és megváltoztathatatlan értelmében Szent lett, értve ezalatt a Szent grandiozitás- és erővonzatait, nem pedig higiéniai minőségét. Imádatra, csodálatra, hódolatra és az előtte ponttá való összeroskadásra méltó, megintcsak mint Nagyság. Minden tárgy olyan robusztus, monumentális, masszív, kozmikus, méretentúli... De ez úgyis csak futó benyomás, jobban éreztethető az effajta nagyság művészük, Isten legjobb nagyságkifejezéseivel: az arisztokratikus származású, puszta fizikai közelségükkel felpörgető, túlnézhetetlenül, mindig továbbzuhanhatóan szexi lányok említésével, főleg szemléltetésével, bár utóbbitól ismeretlen, pénzben sem dúskáló hobbipötyögő mivoltom lehetőségeire való tekintettel eltekintünk. Amúgy meg csak higiéniai tekintetben is szent dolgokat imádj, leginkább az Istent.

Mellékes gondolat, csak másik írásnak túl rövid, hogy rájöttem, hogy a puszta, nyers, tisztátalan, démoni gyönyör nem csak akkor kavar-zavar-borít-bolondít, ha vágysz rá, hanem természetéből fakadóan így viselkedik, ha sikerül éreztetnie magát. A gyönyör talán csak egy kommunikációs csatorna, amin át a lényeget közlik, továbbítják? 

A gyönyörhöz bizonyos távolság kell: ezért álmodoztak már az ógörögök is arról, hogy régen nem volt különbség különbség és különbözéstelenség között, ezért az is folyton adagolhatta a gyönyört, amivel azonos voltál, vagyis te. A Sartre által leírt vágy: úgy venni el a dolgok szüzességét, hogy nem vesszük el a szüzességüket. Mindez feltételez egyfajta mozdulatlan, homogén, statikus mindenegyet, azonban az így élő előembereknek is lehettek változó, magukonkívüli lehetőségeik, ahogy nekünk is lehetnek olyan azonosságaink, melyeknek szemünket kiszúrósága, számunkra kimondhatatlanul egyszerű evidenciája miatt nevet sem adtunk. 

Amit Szirmai az egyik horrorkritikájában ,,disszonanciának", mint a rendes, jó horror fontos alapelemének nevezett, az általában a Nagyság része, tünete. Ha valami a nagyság legteljesebb értelmében ,,nagyot" látunk, óhatatlanul megjelenik bennünk az összeférhetetlennek tűnő dolgai, disszonanciája keltette rettegés. A nagyság egyik jele a (számára) kis dolgok semmibevétele, a zavartalanság, a teljes elsiklás afölött, ami kisebb látópontúakat nagyon is izgat. Ez minket botránkozásra és megrökönyödésre késztet: a csodálkozás feltétele, hogy valami egyáltalán ne csodálkozzon, adja magát ezen valami elnevezésére az Alkotó szó. Az alkotó önmagában elbír akár egy egész eszme vagy vallás lenni, felforgató numinozitása, így nagysága a rendérzetünk szerinti zavartalan állapot megszüntetésével mérhető. Azzal, ahogy felcseréli a rendet, önmagát téve meg azzá. Isten a legteljesebben rendes és rendellenes. Rendellenességünk csak isteni természetünk folyománya. 
A Rend atyja a maga ormótlan, gigászi, lehengerlő, masszív brutalitásában éppen azt az érzést kelti, hogy valami kurvára, de tényleg sohanemvolt módon nincs rendben, akár hogy semmi nincs rendben, hisz minden rendhagyóságot, minden kihágást, minden dacot, minden függetlenséget, minden magányt, minden szembefordulást, minden káromlást, botránkoztatást, gyalázatot, gúnyt és gonoszságot magába foglal.
A történés isteni aktus abban az értelemben, hogy alapja a csodálkozás teljes hiánya, realitása teljesen realizált, vagyis a szó teljes értelmében akart.
Minden történés teljes csoda és a csoda teljes ellentéte. Biztosságot teljesen célirányos cselekedeteidből meríthetsz. Sokakat ihlet meg egyfelől a létezés határtalan, mindenfeletti csodája, másfelől minden zérus színvonal alatti banalitása. Ez utóbbiakban fölgerjed egy minden elpusztítását irányozó indulat, mely akkor a legtisztább, legigazabb gondolatnak tűnik, előbbiek pedig mindent náci perfekcionizmussal fölhúzni, javítani akarnak. A tudatos ember: legapróbb mozdulatai rettentő gyönyörének tudatában — cselekszik.
A nagyság, az igaz-ság egyik kiváló bizonyítéka a szenvedés akarása, éspedig ebben a szenvedésben a legnagyobb gyönyör lelése. Legelsősorbanabbul értve ezalatt egyfajta öntépkedő, mindennél jobban kellő, legmélyebb, legszebb szomorúságot, melyről van egy Dosztojevszkij-idézet is, talán beillesztem, a megfogalmazható érzések közül legközelebbi rokonságban azzal a ,,nagyon jó, nosztalgikus szomorúság"-gal van, mely az opiátok hatásának érzelmi oldala.
A Karneválban írja Hamvas, hogy minél ,,nagyobb ember" valaki, annál többmindenhez joga van, annál többfajta cselekedettel a tisztaság keretein belül marad. A főszereplőnek még ölni is joga volt. Ahogy önmagában minden fogalom, még a gyilkosság is egy semmitmondó, végtelen pozitív és negatív vonzattal kapcsolható, egyszerű szó, úgy minden tettnek nagyobb látteret, nagyobb távlatot kell adni, melyek közül elsődleges a személyes Nagyság. Nyilván ha az objektív tolatásával elmegyünk egészen az egész kozmoszig, Istenig, akkor nem lesz különbsége így sem más tettektől, és végtelenül kellett a Sátántangóban Estike által meglátott ,,kimondhatatlanul szép rend"-hez, de ezenfelül a ki/belátás valamelyes szintjén meg kell állapodni, ha nem akarunk egész életükben egy helyben ülő ősi taoista kínai császárok lenni, és ehhez adva van egy recept: személyes szépségünk, igaz Akaratunk, és úgy általában mindenben a legmagasabb minőségű (és nem mértékű!) élvezet. Teljesen elkerülni a robotikus gürcölést, hogy csakis saját keresztünkkel vetve számot Isten melósai legyünk. Vagyis magunkéi. De mit is akartam? Ja, igen, azt, hogy ez is bizonyítja a nagyság szükségszerű disszonanciáját, az egymás elleni dolgok egymásságát a Nagyban.

Bartók disszonanciái...

A minket kamaszkorunkban megtaláló démoni erők nagyságában is kifejezésre jut a disszonancia: kétneműség, undorító gyönyör, mások használása mint szeretet stb. 

,,Lírának a saját kifejezésében teljesülő érzést nevezzük."

- Osvát Ernő

Keresztbe tett lábaid fémszerkezete seprűk öntárolása. Sípcsontod melletti mélyülés árka kisautók félpályája, mint erőiktől kilúgozott vézna, hipnotikus, susogó spiriboszorkányok arcának jelöléssel azonos, összelényegült forma-horpadásai.

Kibontott hajad álmaim függönye, sokkal több képkeretnél. Ha sietve siklasz halk tornacipődön, lohol utánad, mint hűséges csatlósod. Akármerre mész, ő mindig követ, pontosan ugyanakkora késedelemmel.

Istenem, kérlek engedd bűneim, de halálom előtt purgálj meg úgy, hogy azt higgyem, a lelkemet is kiokádom. Rázzon a hideg, fetrengjek kilökött mocskomban tisztaságod én, méltatlantóli elviselhetetlenségétől. Én el akarlak viselni téged, de tudom, hogy ahhoz neked kell elviselned. Hát tégy olyanná, hogy el tudj viselni. Nagyon szeretlek.

A legtöbb lányt nem tudnám csodálni, akit meg igen, az nem engedi. Saját isteni nőiségét gyalázza azzal, hogy a falhozbaszó, ágybahajító, lealázó férfiakra vágyik. Az ,,ami úgyis van, amiért nem kell magamat adnom, az nem kell" az itt rettentő primitív, természetalatti, inverz gondolkodás. Még kifejezetten kevesen vannak azon a szinten, hogy megtisztelőnek, örvendetesnek, kedves dolognak tartsák, hogy valaki a lábuk elé hull. Ők méltóságosak, ők tudják magukat, akár egy elegáns ruhát, egy tisztességet, egy rangot, egy értéket, egy érvényt viselni. Viselni, hisz minden csak színészkedés: az ember a teljes határozatlanság lenne a végesítő, kihagyó, semmibevevő nembelegondolás nélkül. Egy pillanat alatt molekuláira esne, ha nem kapná meg a csonkaság, az igaztalanság kegyelmét. ,,Eszeveszett száguldás", ez a legjobb kifejezés mindenre ami van, és a száguldás legfontosabb feltételéről tanúskodik. (A fókusz maga a kompetencia és a potencia.)

Az univerzum nem végtelenül okos, hanem okosságon kívüli. Ezért kell a megértéséhez végtelenül okosnak lenni. Az ész a legjobb és a legrosszabb alkalmazkodás a mindig egy újabb dimenzióból továbbnyitható, mindenhonnan körülvevően nagyobb, grandiozitásában rettegést keltően felfoghatatlan univerzumhoz. Az érzés nem alkalmazkodás, az érzés már az univerzum.

Az ember, mint minden teljes tudománnyal, így egyfajta vágykarakterisztikával is meghatározható. Alapgondolata ennek a létező, a gondolatok terében megragadható gondolatmenetnek, hogy a vágyó, a vágyott és a vágy egy időtlen-összegző szkópból nézve ugyanaz.

Időben nézve azonban a vágy működése rendkívül komplex. Kezdjük szemléltetni egy mágnessel: ez a mágnesrúd forog, hol egyik pólusával vonzva, másik pólusával taszítva a vágyót. Ha azt nézzük, hogy az ember a vágyai beteljesüléséig (mely pillanatban a fönt említett szkóp földrehozva is érvényes), és az attól való legnyomorultabb, legelszigeteltebb távolságokig milyen utat jár be, kezdetben egyszerűnek tűnik a gondolat: az embernek egyszer jó, másszor rossz. Igen, ám, csak ebben a hullámzásban egyfajta növekvő-szintetizáló törvényszerűség fedezhető fel: a vágyak meghódíthatatlanok, ahogy faképnél sem hagyhatók a mozgás, a fejlődés határtalanságának kedvéért, néha lehet nagyon itt vagy nagyon ott lenni, de az egyszer fent, egyszer lent mindenkire igaz. Már ehhez is túl szimpla kép a mágnes: a vonzó és eltaszító vágynak ugyanis mindig felül kell múlnia önmagát, hogy a boldogság vagy a boldogtalanság teljességében nyugalmat vagy beletörődést nyert vágyót újra a pálya másik végébe vonzza: a mágnesnek egyre újabb stikliket kell kitalálnia, egyre tágabb dimenziókból kell szelet szereznie, odafordulnia, hogy a még nagyobbá növesztő változás, a rendtelen, hihetetlen, új varázst képbe hozó fordulat megtörténjen.

Ezenfelül: a mágnes sohasem csak vonz vagy taszít. A feszültség a pálya egyik konkrét pontjára sem jellemzőbb önmagában, mint az összes többire. A mágnesnek változó erővel és arányban, de mind a két működése érvényes. Ez szükséges például a beteljesedéshez: hogy ne egy különbségtelen semmi legyen, a vágyott a vágyót folyton el akarja kicsit dobni magától, hogy újra és újra összeérjenek. Erre legjobb példa a ki-be mozgó pénisz, illetve a valamely kívánatos testrészét játékos félmosollyal a férfimarok (vagy egyéb tapintani szándékozó szerv) elől elhúzó, vagy a férfit különböző időhúzásokkal és taszításokkal kikészítő nő. A beteljesült vágy nem egy merevség, hanem egy játék, egy művészet, mely az alkotó művészetek objektív esztétikájához hasonlóan pontosan kijelöli a gyönyör pályáját, az azt fokozó, fönntartó cselekedeteket, melyet a vágyónak be kell járnia, akár a násztáncot. A beteljesült vágyban csak az ész vágytalan, a teljesen beteljesületlenben csak az érzések azok.

Sohasem csak vonz vagy taszít, még egy darab vágytárgy esetén sem. Megint értelmezzük át a mágnest, hogy úgy használhassuk, mikor arra van szükségünk; és taszító részének most ne a vágyottól vagy rosszabb esetben akár a vágytól való ellökést, így a vágyó nemvágyóvá tevését tulajdonítsuk, hanem a vágy elfogadott ellentétét, mely belülről mozgat a tárgy ellen: az undort. Az undor megint csak komplexen érdekes, mert ahogy például a skinheadek többsége kényszerűen és élvezettel beszél a cigányokról és a zsidókról, gyakran még a zenéjüket is élvezve, akár közülük való barátnőt találva, úgy egyértelműtlen az undor is: az aktív (akár csak tudatalatt aktív) undor egyre közelebb hozza tárgyát érzőjéhez, mígnem (bár sokszor ehhez inkarnációk ideje szükséges), egyszercsak vágyba csap át. Ugyanez igaz a félelemre is. Erre egy nembiztos példa például a gyerekek szextől való undora és félelme (Freud leírta, hogy traumát okoz a gyereknek, ha rájön, hogy a szülei mit csinálnak), melyből pubertáskor elején egyszercsak fellobbanó, kínzó, gyakran a társadalmi konvenciók túlhágására késztető szexvágy lesz; másik példa, melynek mechanizmusa biztos pedig, a következő: kiskoromban rettenetesen undorodtam az emberi talptól, a látványát is kerültem, ma pedig jobban szeretek talpat nyalni, mint pinát.

Ezt az egész összevissza ide-oda szilárdságon túli sokdimenziós mechanizmust akár sátántangónak is nevezhetnénk. Annyit még mindenképpen megjegyzek, hogy a vágyott-érdeklő, és az undorító-félelmetes dolog is egyfajta beavatást, megrontó felszentelést, felszentelő megrontást akar elkövetni veled szemben, mely után nem az leszel aki voltál. Valamit elvesztesz, valamit elnyersz. Több és kevesebb. Egy függönyös ágy jut eszembe erről, ahol egy tőrt adnak a kezedbe. Ha nincsenek sikereid, van mivel vigasztalnod magad: nem vagy gyilkos. Nem léptél át egy bizonyos határt, ami után már nem te lennél, hanem egy formátlan tömeg embere, ahogy Karinthy írta a Röhög az egész osztályban a lányokról szóló írása végén. Én gyakran álmodok olyat, hogy ölök/kínzok/erőszakolok, és már az se jó érzés, és utána még szörnyűbb érzés álmomban, hogy ilyet megtettem, és így kell élnem. Szentkuthy: „Minden perverzióban van aszkézis és gyilkosság“. És akkor nem is beszéltem még Istenről, olvassátok Rudolf Otto A szent c. kitűnő munkáját, az igazi istenélmény a csontig hatoló iszonnyal kezdődik. A lelkünket magukhoz vonzó démoni nők vonzóságán átnézve szörnyeket találunk. Felnőttkorunkra megszeretjük a keserű ételeket és főleg italokat. Minden kiterjedt, gazdaglelkű ember szép és szörnyeteg egy személyben. A legbelsőbb vágyaink pusztító szörnyűségek, mégis képzelt vagy valós elkövetésükkor érezzük magunkat a legártatlanabbnak, a legtisztábbnak. (Démoni, nemisteni szinten: cukinak.) A nőknél figyelhető meg legjobban (legalábbis férfiszemmel), hogy külsejük minél ideálisabb, fellvillanyozóbb, magasságokba repítőbb, annál gátlástalanabb, kíméletlenebb, szentet nem ismerőbb, gyalázóbb, megátalkodottabb a legteljesebb, legönazonosabb hajlamuk. Vállalni a magasfeszültséget? Ehhez kegyelmezettség, szerencse, lények általi segítség kell. Vagy egy mester. 

Mindent, amit ismerünk, „ez“-nek hívhatunk. Igazi vágyunk, egyetlen tükörképünk pedig az „az“, melyet rögös út bejárta után lehetséges megismerni. 

Isten, és minden istenszerű ember olyan, mint egy mosógép. A szennyest akarva-akaratlanul beszippantja (tettenérhető például abban, hogy a szörnyű dolgokat addig nézzük, amíg „meg nem lesznek nézve“, valamelyest feldolgozva), a teljesen folttalant pedig kiköpi megcsömörülve. Kisebb léptékben, mást jelentve: ha sokat gondolunk valami jóra, elveszti értelmét, jellegét, finom izgatását, meg kell fürdetnünk, jó értelemben „mocskosítanunk“ a tőlünk függetlenben.

Minden, amihez a csömört és ilyesmit hozzákeverve írtam, még nem minden. Mert létezik az, ami örökké jó. Amiben nem lehet megcsömörleni. Ami csak egyre jobb lesz. Ami lelked igazi kincsestárában van. Viszont hogy férhetsz hozzá? Szentnek kell lenni. És az csak isteni segítséggel megy.

A vágyváltozásokhoz még: kiskori rémálmaink démonjaivá nagyon gyakran válunk nagykorunkra. Ez is egy örök kergetőzés: muszáj mindennek (is) és önmagamnak (se) lennem, szükség van mindkettőre. Csakazegyik a bolondság, csakamásik a szárazság. Erről eszembe jutott egy nemtúljó versem, magában nem lett volna értelme kiposztolni, de most ideírom:

Elég egy kép, s képzetemben

Varkocsommal kis kezében

Nyelvével szánt az áerben

Előttem két centire

Míg én megbolondulok

(Törökülésben szemedbe nézve

Fehér testem füstként ingva kígyó

Nem magadban... nálam lelsz magadra.

Beismeréseden ha mosolygok, 

Azért tudd: ez véresen komoly.)

Elég egy kép, s képzetembe

Rezzenetlen tartva penge. 

— Test-sugárral felszegezlek, 

Így magamnak megszerezlek,

Pöccintéssel delejezlek,

Elfordulva elfeledlek,

S még ezzel is kéjeztetlek.

Na és hogy a penge mért? 

Csak hogy érezd: hogyha itt van

Bármely játszi pillanatban

Hashasítva kinyithatlak

Kedvem szerint rakosgatlak. 

E belőled nyáltól húgyig

Ezt azt csorgató gyönyör

Bárha érzed te és én

Akárcsak te: az enyém.

Itt a „Nem, magadban... nálam lelsz magadra“, és az utolsó két sor a kapcsolódó. Jó lenne már más iránt lelkesedni, csak mindig visszatart a tisztaságom őrizgetése. Egyfajta kártékony megszállottság ez őrizgetés részemről? Sok gondolat jön erre, fasz tudja. Szoktam találni beszívó, rögzített emberekre, de a szépségben, az igazságban egyik se elég jó szinten az.

Remélem, most már mind megértitek a szenvedni akaró, önsorsrontó embereket. Nyitják, nagyobbítják magukat, nyitják a legszebb felé. 

A vágyról még szükséges megemlíteni, hogy ha megtaláltuk a szerelmet, amiben nem lehet megcsömörleni, onnantól fogva elkezdünk tárgyával, vágyottjával azonossá válva kiteljesedni. 

Az ezésaz kapcsán fölvetül: rettentő fontos a teljes különbözés, ha valami hatni akar másvalamire. „Áldozatunkkal“ (hogy mondjam) azonosulni, hasonulni, neki megfelelni, hozzá alkalmazkodni egy metafizikai megalkuvást, teljes érvényű megalázkodást jelent, mely lehetetlenné teszi az igazi parancsolást. A különbség az alapja mindennek, csak az idézhet elő vágyat, vonzalmat, undort, elutasítást, szeretetet, gyűlöletet, érdeklődést és félelmet. A velünk azonosulni akaró dolgok csak unalmat, lenézést kelthetnek. Mielőtt valaki azthinné, hogy az alkalmazkodás hiánya a teljes parasztság: Isten a legkevésbé alkalmazkodó, mégis az egyetlen teljesen kielégítő. 

Még egy gondolat: ahogy az élvezetes szomorúság, úgy a vágyott iszonyat is úgy keletkezik, hogy utálatunk tárgyát a vele való akár szenvedélyes (a gyűlölet sokaknak a legszükségesebb, legalapvetőbb jóérzés), akár ruminációs foglalkozásunk során belepjük magunkkal, arcosítjuk, feldiszítjük, rajzosítjuk, finom formáinak teremtő megismerésével minden határon túlnövesztjük, mígnem egyszer csak már nem lesz rossz dolog, mert a rosszhoz is határ kell. Határtalanná válik, ahol a jóval azonos, ahol a legfaragatlanabb testi érzéstől a legelvontabb szellemi akción át a legszublimáltabb lélek-sejtelemig a kín a gyönyör, és pont azért egy minden, mert minden lehetőség korlátlan. A keleti tanok kritika nélkül továbbkárált rossz fordításaival szemben mi az igazat mondjuk: az érzések hiánya a szabadság ellentéte. A szabadság az érzés határtalansága, melyhez a szenvedést nem elutasítani kell, hanem ha jól sikerültél, akkor a kellő lelki erő birtokában foglalkozni vele, csicsázni, szeretgetni. Megismerni, a gyönyörűen megható tény birtokában, hogy te szenvedsz, hogy te szenvedhetsz: boncolni, pornózni, fetrengeni benne, élvezetre váltani és nem utolsósorban magadat fejleszteni vele: krisztusabbá válni általa. A szépség, vagyis az élet értelme, az igazság: voltaképpen az ideális fájdalom. Ami semmilyen szempontból sem hátrányos, csak végtelen, a legjobb helyen jó elgyötrő-édes érzés. Persze könnyebb magadat hanyagolva heroinnal vagy szadizmussal hozzájutni, de ne legyél se hülye, se fasz. 

Most jövök rá, hogy a mágnesnnél talán jobb szemléltetés a csillag-vagy érrendszer, de a legjobb az, hogy a vágykaraktered egy külön univerzum.