Valami megnevezéséhez bizonyos távolság kell: ezért kell minél finomabb és emelkedett pozícióban minél szélsőségesebb szimplicitást verbalizálni. Ez teszi kimeríthetetlenné az intellektualitást: minél magasabb kifejezőkészséget minél magasabb szellemi szinten űzünk, önreflexiónkban annál inkább azt ragadjuk meg, ami a leginkább egyirányú, megváltoztathatatlan, akaratos és önimádó. Leírni csak az egyszerűt lehet bonyolultan, az tárul ki kimeríthetetlenné a leírás képességével rendelkező emberek komplexitásának távolságában. 

Az univerzum zsarnoki, megalomán narcizmusa: semmi sem kér engedélyt, hogy megtörténhessen, abban a pillanatban, hogy megtörtént, már tömör, „sötét“, konkrét és felfoghatatlanul öncélú valami. Itt van ez a szekrény például: létezése teljesen szemtelen, de semmi más nem lehetséges. Amit fönt komplexitásnak neveztem, az valójában potencialitás: bennünk csillognak a gyémántfényű tündérek, a lehetőségek, melyek kifinomultak, kíméletesek, összetettek, precízek, modorosak azzal, hogy létezésük csak lehetséges. Míg ami (már) van: lehet taplóságnak is nevezni természetét, én inkább úgy mondom, hogy mása van, mint az okosság. Épp ezért nem lehet a nyelv tág értelemében sem nyelvbe önteni és ezért kimeríthetetlen forrása az értelmi megfejtésnek. Ami létezik: Isten. Mint egy gyerek. Mint egy gyerek, aki tudja hogy csak cselekedni kell. A gyerek Akarata még nagybetűs, éppen ezért nem szorul racionális megerősítésre kiterjedt értelemben vett ízlése és értékrendje. A felnőttek vak, gyökértelen tévelygők: lelkesedésüktől, eufóriáiktól és vágyaiktól, perverzióiktól elszakadt semmiszövögetők. A társadalomban számontartott célok: szánalmasnál is abszurdabb célpótlékok. Az intézmények ravasz pszichológiája tartja fent az inverz rendet, melyben mihelyt cselekvőképessé érik az egyén, értékei javát elveszíti, maradékait pedig a művészet pótlékában éli ki, nem véletlen, hogy az igazán nagy művészek, akik gyakran akár sértetlenek is: vagy akár csak társadalmi szemszögből betegek, vagy pedig belecsempészik alkotásaikba a rendszer elleni totális lázadás eszméjét. Fantáziánk, azaz az emberi potencialitás, és a materiális tett: egymás kiteljesítői, egymás fejlődésének és virágzásának, teljességének hordozói, elválasztani egymástól lebénít, eltorzít, elkorcsosít, semmirevalóvá tesz, megbetegít. Eredeti állapotunk egy Ideált imagináló mániákus, mámoros száguldás. Ennek elérése pedig a legteljesebb és legmagasabb aszkézis. 

A morálfertőzés civilizációs ártalmának eredménye: belső iszonyodás minden önérdektől, „szent“ lelkiismeret. Éppen ezért gondolkodó-énünket, szentimentális énünket, potenciál-énünket vegyíteni, szintetizálni kell a legdirektebb, legyermekibb önzőséggel, a multiverzum-lufit  a minden teketóriát és szépelgést kizáró atomikus ösztönnel. 

Ahogy - mint Szentkuthy leírta - a logikus gyermek esztétizáló ifjú, majd moralista vénember lesz, az lehet egyfajta leépülés, az életerő hanyatlása is, a morál, mint életellenes antiösztön - a freudi halálösztön maga? Egyébként a logika előtt kihagyott még egy fejlődési fokot: a puszta erőjogot. 

Az eszmétlen, tárgytalan morál, tisztában lévén pl. a fönt említett szekrény szemtelenségével, el akarja pusztítani a világot, mindent. Logikus, hisz a teljes önmegtagadás végül valóban minden pusztulásába vezetne, még saját magáéba is. Ezért a teljes pusztítási vágy a maga vállalhatatlan és megvalósíthatatkan abszurditásában - egy fordulópont, egy (figyelem)felhívás, hogy íme, itt előtted a világ, válassz valamit. És ebben a morális mindeniszonyban az ember még a legkevésbé létezőt se tudja kiválasztani, egyesülnie kell saját „mocskosságával“, saját mozgó, csábító tüneménytárával, hogy újra működni tudjon. 

Na és hogy a gyerekek nyelvtanilag és logikailag inkorrekt módon fejezik ki óhajukat, egyszerre leplezve ezzel... (mit akarnak mondani?) 

 Akik nem egyesítette magában ellenpontjait, az ingázik: életundora túltengés esetén az eltaszított élet kínján keresztül életvágyba, majd az azáltal megnyert élet gyönyörének túlzásba vitele idején ismét az életundorba torkollik. 

 A gyermek morális érdek, célszerű erkölcs. Érdekes módon pont sértetlen ösztöne, önzésének egészs-sége szenteli fel. 

Amint valami a lehetőségekből, a nemlétből kikerült, a maga mozdíthatatlan és megváltoztathatatlan értelmében Szent lett, értve ezalatt a Szent grandiozitás- és erővonzatait, nem pedig higiéniai minőségét. Imádatra, csodálatra, hódolatra és az előtte ponttá való összeroskadásra méltó, megintcsak mint Nagyság. Minden tárgy olyan robusztus, monumentális, masszív, kozmikus, méretentúli... De ez úgyis csak futó benyomás, jobban éreztethető az effajta nagyság művészük, Isten legjobb nagyságkifejezéseivel: az arisztokratikus származású, puszta fizikai közelségükkel felpörgető, túlnézhetetlenül, mindig továbbzuhanhatóan szexi lányok említésével, főleg szemléltetésével, bár utóbbitól ismeretlen, pénzben sem dúskáló hobbipötyögő mivoltom lehetőségeire való tekintettel eltekintünk. Amúgy meg csak higiéniai tekintetben is szent dolgokat imádj, leginkább az Istent.

Mellékes gondolat, csak másik írásnak túl rövid, hogy rájöttem, hogy a puszta, nyers, tisztátalan, démoni gyönyör nem csak akkor kavar-zavar-borít-bolondít, ha vágysz rá, hanem természetéből fakadóan így viselkedik, ha sikerül éreztetnie magát. A gyönyör talán csak egy kommunikációs csatorna, amin át a lényeget közlik, továbbítják? 

A gyönyörhöz bizonyos távolság kell: ezért álmodoztak már az ógörögök is arról, hogy régen nem volt különbség különbség és különbözéstelenség között, ezért az is folyton adagolhatta a gyönyört, amivel azonos voltál, vagyis te. A Sartre által leírt vágy: úgy venni el a dolgok szüzességét, hogy nem vesszük el a szüzességüket. Mindez feltételez egyfajta mozdulatlan, homogén, statikus mindenegyet, azonban az így élő előembereknek is lehettek változó, magukonkívüli lehetőségeik, ahogy nekünk is lehetnek olyan azonosságaink, melyeknek szemünket kiszúrósága, számunkra kimondhatatlanul egyszerű evidenciája miatt nevet sem adtunk.