Krasznahorkai próféta. Alkotásai, akár a szent iratok, odáig elemezhetők, hogy már elemezhetetlenek, ama költői és posztstrukturalista klisé fényében, miszerint egy dolog létezését csak az teszi lehetővé, ami lehetetlenné. Munkásságát, akár a Nine Inch Nailsét, vagy Kandiszkijét megérteni egy elszánt életbe kerülne, melynek végső megértő következtetése pillanatában úgy omlana a világ a megszállott kereső-kutatóra, mint az utolsó élő Búendiára, mikor végleg összeálltak neki Melchiades írásai. A legmélyebb mélységektől luft nélkül vannak fölépítve írásai, melyeknek mindig továbbfelfedezhető rétegeitől mindig lelkezetünk éppen reflektort forgató, jelentkező, kibukkanni akaró aspektusai jönnek a Szólítás, a Hozzájuk Szólás és ezáltal életre kelés, játékba vonás lázába. 

Most éppen Estike utolsó napja szólt hozzám a Sátántangóból. Pont az jutott eszembe, mikor az egy ideje a szokásosnál jobban furdaló, de örök kérdés kopogtatott, hogy miért nem vagyok gyilkos, miért nem tudok gyilkos lenni. Pontosabban a megoldás összeállása után. 

Én megütni sem tudok valakit. Nem, mert rettenetes stresszt szül bennem. Nem, mert az forog a fejemben, hogy erősebb lehet, hogy győzhet. Mert ő levetette magáról az embert kifogásolhatatlanná nemesíteni képes gátlásokat. Nem tudom, mi kéne ahhoz, hogy megüssek valakit, hogy képes legyek rá. 

És akkor elindultam azon, amit régóta tudok. Hogy a jóság gyengeség. Nem úgy értve, hogy a jóság az egy gyengeség, hanem hogy a gyengeség az a jóság. Amit régóta tudok: én csak gyerekeket, szelíd, tiszta lányokat, pici állatokat tudnék bántani. Mert azoktól nem tartanék. Mert ez a jóság. És ha nagyobb falatra vágynék, a kicsinyekkel és a szerényekkel kéne kezdenem. Jámbor barátaimat kellene beterrorizálnom. Mert így tudnám szétlökni a kerítést, a gátat, ami megköti kezemet annak tekintetében, hogy kit győzhetek le. Ez különösen megerősödött bennem, amikor ma egy alvó, kis termetű lány fölé hajoltam. Drakula árnyéka rávetül. Olyan könnyű lenne... Annyira én lennék... Elkezdhetném így...

De nem kezdem, mert így születnek meg a gyilkosok. Akik egyre inhumánusabb, érzéketlenebb réteg felett képesek uralkodni és kegyetlenkedni. Ha szétvernék pár kisfiút, nem lenne akkora baj, a nyilvánvaló romlás ellenére sem. De ha azokhoz nyúlnék, akik utánuk jönnek: gyilkos lennék, és ezzel magamat ölném meg. Bántani a bántókat, a határozottakat, a kompetenseket, a semmit sem értőket - ez olyan bűnösséget kíván, amitől valami végleg elveszne. Ne tudd bántani a bántókat, mert mindenki annyira gyilkos, amennyire gyilkos tud lenni, amennyire a leggyilkosabb része. És a gyilkosok gyilkolásához, a gyilkosok gyilkosainak gyilkolásához, és az egyre nagyobb gyilkosok feletti dominanciához, kontrollhoz, mozgástérhez, szabadsághoz, érvényesüléshez, az ő gyilkos mivoltuk teljes legyőzéséhez egyre nagyobb, egyre romlottabb, egyre végzetébe rohanóbb gyilkosnak kell lenni. És ha elkezded saját akaratoddal a környezetet legyőzni, magyarán gyilkossá válni, azzal valahol meghalsz, akár csak az először szeretkezők. Valami bezáródik, valami föltárul. És már nincs más út, mint végigvinni a gyilkolást a teljességéig. (Futólag megemlítem a nem szépirodalom, de kis részeit kincsnek értelmezhető Harry Potter-sorozat utolsó kötetének egyik kulcsmondatát: ott nyílok, ahol zárul. És most lehet az írásom kihegyezett irányvonalától eltérve, azzal ütközve tágítani a mondat jelentését egészen belsőnk értelme szerintig.)

Káin, az első gyilkos átkozott lett, de a Biblia szerint többszörösen átkozott, aki Káinhoz nyúl. 

És végül itt van a rész, ami eszembe jutott: Estike, a kislány nagy akar lenni. Túllépni magán. Méltó lenni romlottlelkű bátyjához. Hosszú és küzdelmes harc árán megöli a macskájukat patkányméreggel. Akit közben „szaros dög“-nek nevezett el. A bátyja, mikor odamegy a macskával, csak röhög rajta. Aztán tudva, hogy „az angyalok látják ezt, és értik“ elindul az éjszakában az utat szegélyező fák között a környéken lévő régi nemesi kastélyba. A görcsbe merevedett macskahulla vele van. Éljétek át, ahogy egyetlen áldozatával ott sétál. És a kastélyban vele hal meg. Beveszi a patkánymérget, karjában tartja a macskát, szabad hüvelykujját a szájába tépve először tapasztalt igazi nyugalomban „tudta hogy angyalai már elindultak érte“. Mégsem lett gyilkos. Tiszta maradt. Tiszta áldozat. Kinyílt ott, ahol zárult. Ahol egyszer ölt. Aminek mindent el kellett volna vennie. És a bátyja nyomása is... Ő (Estike) nem tudott ölni. Az ő megölésének része volt a macska megölése. Nem tehette meg, nem tette meg, természetéből (Nevéből, Jeléből) és a sorsból fakadóan lehetetlen volt, hogy ő ezt megtegye. De itt megintcsak egyszerre minden igaz. Ne csak arra gondolj ilyenkor, amit kimondok, leírok. Dolgozzon nyílt elméd. A fejlődésedért írok, nem azért, hogy egyetérts velem. És Isten kreatív, az idő nem lineáris, satöbbi.... Amibe beletartozik az is, ha nekem köszönhetően a realitás szintjén jössz rá arra, hogy te nálam valamit jobban, helyesebben tudsz. Az csak jó, ha valaki igazat gondol.

Még megjegyzendő, hogy a legnagyobb intimitás, az esztétikai teljesség szintjén történő gyilkosság, melynek tökéletessége törvényszerűen annyira kihat, hogy az áldozat alélva, esdve, omolva akarja a szertartás lefolyását és végbemenetelét, ha bárki is képes ilyenre, talán nem bűn... Vagy hogy bűn-e? Mittudomén... Bárcsak fellátnék olyan magasra...

„Bevallottam: a naplementét Svájcban.

Nem lett volna szabad.

Gonosz féreg az önvád. Az erősek

hajnalban kelnek, fát aprítanak,

isznak egy korty pálinkát, s így tovább.

Mivel csak ők, az erős gyilkosok

ismerik a füvek, fák, madarak,

a nők és a csecsemők nyelvét.“

Pilinszky János: Gyónás után

Még ezen gondolj egyet: ha erős leszel, akkor tartozni fogsz valahová. Nem küzdenek tovább érted az egyre erősebb elragadni akarások. S ha eddig nem tudtad: más esetben is lehet, hogy nem küzdenek tovább. A tehetetlen elnyomott áldozat kiüresedhet különböző módokon. Az életének nem lesz útja, mintha odafönt elfeledkeztek volna róla. 

Ja meg azon, ami biztos, hogy bizonyos áldozatok tétlen, de rohadt erős gyűlölete, és gyilkosaiknak furcsa tönkremenetele, melyért fizikailag, sőt tudatos akarattal sem tett senki semmit, nem sorolható a gyilkosságok közé.

Legnagyobb intimitás/esztétikai teljességhez szorosan kapcsolódik: mi van azokkal, akiket a Kislány szentesített a gyilkolásra? Akik elég nagyok ahhoz, hogy gyilkolva is tökéletesek maradjanak, sőt, ténylegesen objektíven nézve úgy lesznek tökéletesek, szépek, szentek? Nos, legvalószínűbben ha elindul bennük a képesítő folyamat, ha természetük fölfogja szüzességük törhetetlenségét, és a Tao passzivitása, vagy a tudásért való tudásszomj kutatása (vagy rosszabb esetben a pokoliság reménytelenül kajtató izgágasága) helyett a mágikus Akcióra kényszerítik őket sorsuk kikerülhetetlen, ismeretlen kovácsai, akkor az meglehetősen komoly, szilárd, oszloplábú értelemben nem véletlenül történik. Hamvas írja a Karneválban, hogy aki elég nagy hozzá, annak ölni is joga van. Evola írja több helyen is, hogy egy szint fölött nincs értelme fehér és fekete mágiáról beszélni, hogy az erkölcsre csak addig van szükség, amíg szükség van rá, és hogy egy bizonyos a legmasabbhoz vezető utat járóknak értelem- szükség- és törvényszerű minden szabály megszegése, ellenükre, ellenükben cselekvés. És kilyukadunk arra, amire oly sokszor: kinek mi. Mindig vannak kivételek, az emberek természete, jele, eredete, igazsága olyan eltérő, ahogy sem a szokványos szubjektív-individualisták, sem a klisés objektív-kollektivisták nem tudják elképzelni.