Amit Szirmai az egyik horrorkritikájában ,,disszonanciának", mint a rendes, jó horror fontos alapelemének nevezett, az általában a Nagyság része, tünete. Ha valami a nagyság legteljesebb értelmében ,,nagyot" látunk, óhatatlanul megjelenik bennünk az összeférhetetlennek tűnő dolgai, disszonanciája keltette rettegés. A nagyság egyik jele a (számára) kis dolgok semmibevétele, a zavartalanság, a teljes elsiklás afölött, ami kisebb látópontúakat nagyon is izgat. Ez minket botránkozásra és megrökönyödésre késztet: a csodálkozás feltétele, hogy valami egyáltalán ne csodálkozzon, adja magát ezen valami elnevezésére az Alkotó szó. Az alkotó önmagában elbír akár egy egész eszme vagy vallás lenni, felforgató numinozitása, így nagysága a rendérzetünk szerinti zavartalan állapot megszüntetésével mérhető. Azzal, ahogy felcseréli a rendet, önmagát téve meg azzá. Isten a legteljesebben rendes és rendellenes. Rendellenességünk csak isteni természetünk folyománya. 
A Rend atyja a maga ormótlan, gigászi, lehengerlő, masszív brutalitásában éppen azt az érzést kelti, hogy valami kurvára, de tényleg sohanemvolt módon nincs rendben, akár hogy semmi nincs rendben, hisz minden rendhagyóságot, minden kihágást, minden dacot, minden függetlenséget, minden magányt, minden szembefordulást, minden káromlást, botránkoztatást, gyalázatot, gúnyt és gonoszságot magába foglal.
A történés isteni aktus abban az értelemben, hogy alapja a csodálkozás teljes hiánya, realitása teljesen realizált, vagyis a szó teljes értelmében akart.
Minden történés teljes csoda és a csoda teljes ellentéte. Biztosságot teljesen célirányos cselekedeteidből meríthetsz. Sokakat ihlet meg egyfelől a létezés határtalan, mindenfeletti csodája, másfelől minden zérus színvonal alatti banalitása. Ez utóbbiakban fölgerjed egy minden elpusztítását irányozó indulat, mely akkor a legtisztább, legigazabb gondolatnak tűnik, előbbiek pedig mindent náci perfekcionizmussal fölhúzni, javítani akarnak. A tudatos ember: legapróbb mozdulatai rettentő gyönyörének tudatában — cselekszik.
A nagyság, az igaz-ság egyik kiváló bizonyítéka a szenvedés akarása, éspedig ebben a szenvedésben a legnagyobb gyönyör lelése. Legelsősorbanabbul értve ezalatt egyfajta öntépkedő, mindennél jobban kellő, legmélyebb, legszebb szomorúságot, melyről van egy Dosztojevszkij-idézet is, talán beillesztem, a megfogalmazható érzések közül legközelebbi rokonságban azzal a ,,nagyon jó, nosztalgikus szomorúság"-gal van, mely az opiátok hatásának érzelmi oldala.
A Karneválban írja Hamvas, hogy minél ,,nagyobb ember" valaki, annál többmindenhez joga van, annál többfajta cselekedettel a tisztaság keretein belül marad. A főszereplőnek még ölni is joga volt. Ahogy önmagában minden fogalom, még a gyilkosság is egy semmitmondó, végtelen pozitív és negatív vonzattal kapcsolható, egyszerű szó, úgy minden tettnek nagyobb látteret, nagyobb távlatot kell adni, melyek közül elsődleges a személyes Nagyság. Nyilván ha az objektív tolatásával elmegyünk egészen az egész kozmoszig, Istenig, akkor nem lesz különbsége így sem más tettektől, és végtelenül kellett a Sátántangóban Estike által meglátott ,,kimondhatatlanul szép rend"-hez, de ezenfelül a ki/belátás valamelyes szintjén meg kell állapodni, ha nem akarunk egész életükben egy helyben ülő ősi taoista kínai császárok lenni, és ehhez adva van egy recept: személyes szépségünk, igaz Akaratunk, és úgy általában mindenben a legmagasabb minőségű (és nem mértékű!) élvezet. Teljesen elkerülni a robotikus gürcölést, hogy csakis saját keresztünkkel vetve számot Isten melósai legyünk. Vagyis magunkéi. De mit is akartam? Ja, igen, azt, hogy ez is bizonyítja a nagyság szükségszerű disszonanciáját, az egymás elleni dolgok egymásságát a Nagyban.

Bartók disszonanciái...

A minket kamaszkorunkban megtaláló démoni erők nagyságában is kifejezésre jut a disszonancia: kétneműség, undorító gyönyör, mások használása mint szeretet stb.