Istent hívei sem akarják megenni vagy megbaszni. Ez a különbség vágy és áhítat között. A vágy végigmegy a világon, addig fal, amíg van mit. Kívánatosat eszik, és undorítót szarik (még szerencse, hogy különböző élőlényeknek más-más a kívánatos és az undorító). A vágy folyamatosan penetrál, meggyaláz, szemétté tesz. A dolgok szüzességétől vonzva veszi azt el. A vágy véges, részes, számos, csak azért létezhet a világon egy pillanattnál tovább, mert körbe-körbe megy. A Beszélgetések Sheryll Suttonnalban leírt folyamatos keletkezésből él. Minél közelebb akar kerülni hozzá, és ha megtalálta a tökéletes beállítódást, kész az áhítat. Persze van sok más önmagát tökéletesnek beállító beállítódás is, ezek a démoni gyönyörök, melyek csak meglehetősen stabilak, sok emberéleten át húzódhatnak, de nem azonosak a teljessel, az egésszel, a legjobbról, legtöbbről, legigazabbról, legtisztábbról maradunk le miattuk.

Az áhítat a legfinomabb, leglángiasabb (félek hogy ha légiest írnék, az félrevezető lenne), a legkevésbé anyagi, egyszersmind a legszilárdabb is. A dolgok nála súlyon túliak. Pusztítás ott nem érinthet semmit, mert mentesek mindentől, amit pusztítani lehet. Csak saját tiszta állapotunkban juthatunk el ebbe a tisztaságba, mintha tükörbe néznénk. Ha valakit az áhítat világa húzni kezd, annak sok szenvedésen kell átesni, hogy méltó legyen rá. A vágy fájdalma rombolva marja lelkünket, az áhítat fájdalma mindenen továbbemelve, tisztítva és ápolásnál is többet jelentően tökéletesítve lángba borítja. A vágy fájdalma múljon el, az áhítat fájdalma kell még. Mert az áhítat jellemzője a mozdulatlanság, ugyanis mivel az áhítat végtelen dolog, tárgya végtelen, ezért működésében, zuhanásában, esedékességében az áhítás fájdalma és jutalomérzete egyaránt konstans, mitöbb, azonos. De sokkal több, mint jutalomérzet. Végtelenebb, jobb annál. Amikor igazán kinyílik a lelked, és be tudod fogadni és benne vagy az igazi... a szentben. Az igazságban, a meghatottság és az esztétikai gyönyör tetejében, ami nem is... Ami annyira minden, hogy semmit se lehet rá mondani. Csak jó. És kell. És végtelenül gyönyörű és fájdalmas. Mert az áhítat kulcsfogalma a szépség. Arra áhítozunk, ami szép.

A szép dolgok nem is engedik, hogy utánukkapjunk, ha nem ismerjük akár tudattalanul a másvilág udvariasságát, ha áhítat helyett inkább vágyunk támad rájuk és meg akarjuk kaparintani őket, fogni, csókolni, őrjöngve zokogni, öklünket az égnek rázva mindenre esküdözni, és előrefelé kiárasztunk energiát, akkor egyszerűen otthagynak. Számunkra sérülnek, ők jól megvannak odaát, de nekünk nagyon nehéz lesz újra a közelükbe kerülnünk. Csak Isten kényelme, az elegancia szerinti mindenkultúránk, tökéletes táncunk teszi lehetővé velük az érintkezést. Az elnyerés kulcsa a lemondás. Gondolj bele, ha te a saját gondolataidat, az igazán érzékeny és szép saját gondolataidat megosztod valakivel, hogy esne, ha az a saját aljas, mocskos, ártani vágyó, tisztátalan lelkével meggyalázná őket, kinyúlna értük és akár csak faragatlanságával, értetlenségével azokat is lehúzza, ront rajtuk? Nagyon érzékenyek. És te is megtanulod, hogy senkinek sem szabad beszélni magadról. Hiába mondják, hiába hiszik azt, hogy szabad. Mert te szent vagy. És páncélba kell burkolóznod, csak a tökéletes tisztelet esetén (Isten kényelme - elegancia) lehetsz önmagad, mert végtelenül megsért a kifinomulatlanság. Na akkor Isten az ő belső világával, az ő magasztos és szentséges tartalmaival miért tenne másképp?

Csak az áhítat teljesen tartalmas, csak az áhítat az ami kell nekünk, és minden ami kell nekünk. Talán nem is emlékszel már arra, amit legeslegjobban szeretnél. Arra az érzésre, amiről a heroinisták, a szadisták, és egyes pünkösdi egyházak tagjai mesélnek. Arra az elgyötrő, kifacsaró, végtelen szép érzésre.

Nem lehet benne megcsömörleni. Határtalanul kielégít, és csak egyre jobban.

A létező kifejezésű érzések közül a legáhítatosabb a nosztalgia.