Na akkor egy kis szófosás. Valaki rendszerint azért lesz író, mármint jó író, mert erőteljesen, és mélységesen ember. Weöresnél ezt nem érzem. Ő valami más, és sosem lenne képes egy embert igazán megérteni. Engem, mint iszonyatosan embert, valakit, aki annyira normális hogy már őrült, Ottlik meg tudna érteni. Megértene Dosztojevszkij, Krasznahorkai, Csáth, és Kosztolányi is. Még Hamvas is, csak ő nem értene velem egyet. Kifejtvén: ő azt tartja démoninak, amit én tisztának, és fordítva. Én is éltem már át időnkívüliséget, voltam úgy, hogy vágytalanságomban a világ magát minden bájával kitárva könyörgött, hogy essek neki és zabáljam, de én csak gyönyörködtem benne és nem nyúltam hozzá, de ez nem a legmélyebb/legmagasabb szint. Ezekre mind rávezetett valami, egy hétköznapiságnál jóval kielégítőbb démoni hatalom- és gyönyörérzet, mely azonban mellőzte a legintimebb finomságot magából. Úgy éreztem magam hatalmasnak, ahogy nem az ember, márpedig az ember a legnagyobb. Ebben nincs benne az a végtelen rátartiság és egyben szerénység, ami szükséges ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen. Egyszóval: démoni. Elhiteti hogy a végső, és megrekeszt. Én Hamvassal ellentétben azt állítom, hogy az embernek objektivitáson FÖLÜLI vágyai, gondolatai, érzései vannak, már akinek vannak, mertugye már aki ember, és ezek beteljesítésével juthat a végsőig, ahol annyira minden összeér, hogy minden saját útjára megy (mert az összeérés összeér a szétválással), és ahol sohasem jutunk a végsőig, (mert az eljutás is összeér az el nem jutással,) és mindkét zárójeles mondatom megnyitott egy gondolatutat, amit követve végtelen lapáttal rá lehetne tenni, és ez is mutatja, hogy mennyire megfogalmazhatatlan pont és végtelen az egész. Egyébként a világcsábítós démoniságot tisztává és emberivé lehet tenni, ha a magad módján huncutkodsz és játszadozol, és ő is veled (a világ). Ez is mutatja hogy a legmagasabb gyönyör mennyire fölül van az állatiságon, kezdetben meglehetősen erős intellektuális erőfeszítés, majd a véreddé válik, amíg le nem csap rád a földiség, és maga alá nem temet, mert a legkisebbnek kell lenned ahhoz, hogy a legnagyobb legyél. Bár eleve van ebben a játszadozásban a világ részéről is egy kis „jaj, te kis…”, de méltó párt nem a világgal találsz, mert a világ még végtelenül kevesebb, mint a minden, hanem emberben. Isteni, végtelen emberben, akinek gyökere általában valamelyik nagyon tiszta másvilági lény (ezek felsorolásától most eltekintek, de életem legjobb pillanatát egyikük okozta), és aki mint ember, hordozza a mindenségnél magasabb egyediséget, melyet megszeretni a legjobb dolgok közé tartozik, olyanok közé, mint például Isten előtt földre kényszerülni, és leborulva rettegve nyöszörögve imádni, vagy egyszer végre elindulni azokkal a lőfegyverekkel és robbanóanyagokkal, és beteljesíteni a te legigazabb igazságodat. Ez az egyéniség végtelenül életképes, és végtelenül aranyos, átadja magát és foglyul ejt, és csak csodálni lehet. Kérdéses, hogy a végső cél csodálás-e, vagy bele lehet harapni azokba a dolgokba, amiknek már csak látványa is többet ér minden egyébnél, és ezzel olyan gyönyört teljesítünk, ami bármelyik élő gondolkodó jelenlegi szintjén felfoghatatlan. Szeretkezni Istennel, mondhatni. De ha belegondolok, az a bizonyos megérdemelt egyéniség önmagában Isten, és már érthetjük is, hogy régen, mikor az embereknek még volt lelkük, miért olyan sokáig csak ültek a szerelmesek, és gyönyörködtek egymás társaságában. Előbb végre kell rajta jutni, méltóvá kell válni rá. Ajánlom a Nyomorultakat. Már csak a szépsége miatt is. És a sok gondolat. Nem kell megvetni a gondolatokat. Mint említettem gondolataink szintén objektivitás fölöttiek, és termelni és rögzíteni őket, (keresem a helyes kifejezést,) egy feladat, egy alapvető tevékenység, meg ugye az objektivitás fölötti szubjektivitásból következik, hogy a világot gazdagítani lehet, és hát gazdagítsuk! Fejlődjünk. A végtelen potenciál nem A végtelen potenciál, hanem személyenként más, és mivel mindenki A legfontosabb, senki nem teheti meg, hogy ne teljesedjen ki egészen. Minden gondolkodó embernek kéne írnia életében legalább egy olyan volumenű könyvet, mint Hamvastól a Karnevál. (Olvassátok el. Etalon.) Egy történetbe csomagolt életgondolatösszefoglalást, mely nyilván csak kiforrott korban lehetséges. De addig is: minden érdekeset. Minden igazán sajátot. A jelenlegi magányos és dühös tinik fiókban pihenő noteszeinek értéke megközelítheti a világirodalomét. De ehhez persze sokat kell ásni. Magadban. Hogy felszínre jöjjön a mélyben üvöltő igazság. Hogy lásd a világot. Ez utóbbi mondat értelmezhető klisésen is, meg olyanformán ahogy a világot látni nem sok embernek adatik meg. Látni a szépet és a rútat. Azt amiért élnél, és azt, amiért nem tudsz élni. Különbözőek vagyunk, mi, emberemberek, hisz személyiségünk ami ugye fölötte áll… De a rútat nagyjából ugyanúgy, és ugyanannak látjuk. Itt nem. Lehet. Élni. Fölnézek azokra az emberekre, akik folyton még nálam is jobban dühösek. Mindünkben tudatosul, hogy a bolygó, meg a társadalom, de enélkül is elég motiváció a kibontakozásod megakadályoztatása. És hogy olyan emberek teszik ezt, akikről süt a lerohadt, undorító lélek, akiknek joguk sincs hozzád. Érzed, hogy mit megtennél. Téged tartanának rombolónak és megsemmisítőnek, ha ismernének, pedig ők nem engedik a létezést. Kedves hamvasi szavam: pszeudoegzisztencia. Ők nem a létezésen állnak, még csak lehetőségük sincs a létezésre, és ijedten, rémülve tapossák el a normális élet csíráit, nehogy számot kelljen vetniük önmagukkal, vagy szimplán annyira eltorzult már a gondolkodásuk mind családi, mind intézményi neveltetésüknek köszönhetően, hogy borzalomnak tartják azt, amiről az ember szólna. Az objektív írások is utat mutathatnak a valóságba (Iskola a határon, Ivan Iljics halála) de a fölső szubjektivitás megfogalmazása ritka leleményességet kíván, ha művünket közre szeretnénk adni. Régen még a kegyetlenség esztétikáját olvasható élvezettel ízlelgető Csáth művei is megjelenhettek, ma azonban már egyik kiadó sem vállalná föl azt, amiről mindenki azt hiszi, hogy csak ő érzi így, mert senki sem mondja el senkinek. Ebből a műfajból Tournier Rémkirálya a nyertes, egyszerű megoldást választ a szerző: elhatárolódik, nem úgy, hogy ezt kijelenti, hanem egy mesteri ötlettel annyira tisztára és igazra írta a könyvet, hogy senki nem gondolja komolyan azt, hogy ő ezt komolyan gondolja. Csak az érti, aki „olyan”. Aki ember. Aki titkos-tiszta. Voltaképpen ezeket lehet ártatlan műveknek titulálni: nem ártanak az egyetlennek, ami számít, vagyis a létezésnek, amit mindenhol máshol tűzzel-vassal irtanak. A szerelmet még meghagyták, hiszen abból készül a gyerek, csak azt nem értem hogy ilyen értékhiányban miért akarják a nagyfejek, hogy tovább éljen az emberiség. Pénzük már van elég, utódaiknak is bőven jut addig, amíg egy nagy háború elmossa a pénz jelenlegi fogalmát. Talán az emberek mégiscsak érzik, hogy szép az élet? Igen, és ez motiválja őket, hogy további embereket neveljenek pótértékekre, hisz számukra az a minden. Kivéve azokat a gondolkodó, létezni képes embereket, akik remélik, hogy egyszer még győzni fog az igazság, és egy közeli vagy távoli utódjuk is dicső megelégedéssel fog állni a hullahegy tetején. Ezt a létezősdit kissé fejtegetve: a létezés az igazság és a szépség szinonimája. Minél inkább telítve van valami a legtisztább szenvedéllyel, amiben az ember Isten, annál közelebb áll a létezéshez. Léteznek az ugráló, visongó gyerekek, létezik a parkban merengő elborult, búskomor kamasz, létezik az ember, akinek talán már évek óta nem volt egy értelmes gondolata se, de hirtelen fölordít, és elkezd verni mindenkit, de legjobban létezik a gyilkos és áldozata, az emberek lehetséges két legtisztább magatartása, az egymásnak való teljes odaadásban, kiszolgáltatottságban, és hálában, és szépségben. Az ember örökös éhezését, mindenentúlvágyát a lét hiánya okozza, és kinek-kinek miben kell megtalálnia a létet. A legtöbb embernél ez már ott elbukik, hogy nem is érzik a végtelen hívását, kisebb részüknél azon, hogy nem mernek magukban keresni, és így soha nem jöhetnek rá a megoldásra, (egyedül benned van az igazság,) még kisebb részüknél azon, hogy bár ismerik magukat, mégsem képesek tenni azért, hogy jó legyen, (ez már emberi szint,) és végül vannak azok, akik sikeresen beteljesítik magukat. Hívhatjuk őket szent szörnyembereknek is, monstruózus monumentalitású lelkük a legkifinomultabb, legkisebb, legszebb, ez a fejlődés két iránya, különben is minden összeér, és a teremtő a teremtmény meg ilyenek, parancsalattiság, és akaratfelettiség, meg a szépség egy a mérettel, kétfelé, hisz tudjuk hogy pont és végtelen. Mindent tudni, és így csodálkozni mindenre: ez már valóban isteni tudomány. Az ismeret és a nem ismeret is egyek. Egyszerűen annyira magas, hogy csak az ismeri, aki nem ismeri. Akit meglep kiskorában az, hogy létezik a többiekben rosszindulat, nem érti meg, és ha megérti, pláne ha meg is tanulja, elkezd tudni valamit, és elfelejti a mindent. A tapasztaltak részéről szörnyű eseteknél való vállrándítós „ilyen az élet” mely valójában cinizmus, a nemtudás megnyilvánulása. Én mindenen meglepődök, mert mindent tudok. Gyerekkorunkban óhatatlanul aláássuk magunkat a majmoló ösztönöknek, és általában kamaszkorban jön az a beugrás, az a tudatosodás, hogy el kell felejteni mindent. És így magunktól újra megtanuljuk a mindent. De ezt érvényesíteni óriási feladat, ha kész is az ábra, (ami teljesen sosem történhet meg, hisz az tudás, tehát nemtudás lenne,) olyan mérhetetlenül különbözünk a körülöttünk élő emberektől, a berendezkedéstől, olyannyira nem találjuk a helyünket, és állandó színészkedésre vagyunk kényszerülve, hogy az súlyosabb és keserűbb magány, mint amit bármilyen nem erről szóló művészi alkotás meg tudott jeleníteni. A boldogtalanság és a szenvedély csak fokozódik, ahogy egyre magasabb szintre jutunk, és ez megnyugtató. Az ember érzi, hogy máskülönben elveszne az igazság. Viszont ilyenkor tudunk a legjobban megbecsülni egy társat. Egy igazi társat, ha rátalálunk. Aki ért minket, és ugyanazt akarja. Nagyon előre tud vinni, féregemberi szempontból nézve „ássák magukat közösen az őrületbe”, és ez iszonyatos lelkesítő. Rajzok, írások. Az első vérivás… Szinte már jobbnak érződik, mintha az emberek értelmesek lennének, és „együtt haladnának az őrület felé”. Őrület? Inkább egészséges ösztön. Az embernek már csak mind végtelenvágya, mind teljes különlegességtudata arra mutat, hogy szuperevolúciót hivatottunk beteljesíteni. A csodálatosság gyorsabb növekedését. És ebben egymást is segítjük művészetünkkel. Az életképesség, az egészséges ösztön (és ezt hosszabb lenne kifejteni) csodálatosan egybevág a legmagasabb, legintimebb, legperverzebb művészi szépséggel. Minden alkotás az óriási életnaplónk része. Arról, hogy milyen embernek lenni. Egyedül te tudod, hogy milyen embernek lenni. Egyedül te létezel. És ez iszonyatos magány, de ilyen a hősiség: lemondasz a köznép kényelméről, hogy valami sokkal magasabbat beteljesíts. Mindig is ezt akartad. Talán most már nem akarod, de beteljesülés, és jó lesz. Végigviszed. A végigvitel szükségességének tudata a terroristák megszállottságával egyenlő. A cél annyira magáévá alakít, hogy szép lassan mindened az alá rendelődik, és felejted a közemberek álmait, melyek soha nem is jelentettek semmit. Ha kell, elzüllesz. Ha kell, magas szintű verekedővé képezteted magad. Ha kell, megteszel olyan dolgokat, amik nem is olyan rég még legszörnyűbb rémálmaid voltak. Így találsz vissza magadhoz. Hisz ami régen volt… Azt sohase tudtad megszokni. És most itt van, ami kell. Beletörődtél már a régibe, vissza is vágysz. De ha meglátod az igazi fényt, sohasem fogod megbánni. Így belegondolva, nem is szeretkezni Istennel. Van annál sokkal mélyebb kapcsolat is. Megölni Istent. Ha eljutsz a végsőig, akkor megölheted Istent. Csodálatában feljutsz az ő szintjére, megérted, és a legmagasabb csodálatosságban megölöd. Bár végsősoron mindig egy Istent ölsz meg, mindig Istent ölöd meg, ha ölsz, mert a meztelen lélek odaadása és uralma egyenlő Istenével, ki mindnyájunk gyökere. Bár ott nyilván mást is megtapasztalsz, vagyis… Ebben nem vagyok biztos. Meg azért mégsem Isten, mert az Isten rettenetes. Sokkal több egy embernél. Ha vele végezhetsz, az a legfölsőbb mennyország, és ő ebbe sem hal bele, mert Isten. Isten végtelenül kegyes, és kegyetlen, ezért minden méltót beleenged abba a pusztító élvezetbe, hogy vonagló testét megöljék. Onnantól már nincs visszaút, de nem is vesztesz el semmit, mert Isten a minden és semmi. Ha őt megölted, teljesen rádtapad, és egyesülsz vele, ahogy bárkivel, akit megöltél. Isten leszel. És Istenként te uralkodsz majd a világon. Fontos megjegyezni azonban, hogy Isten nem szajha. Csak a méltóknak, de még ők sem bírnak neki ellenállni, és a végtelenség törvénye szerint csak akkor bírod ki, ha megölöd. Bizony. Isten ereje mindenen átgázol, és legszilárdabb, legmeggyőződésesebb szépségelveinket is egy pillanat alatt elpusztítja, semmivé töri. Ha azt akarja hogy öljük meg, akkor megöljük. Csak méltatlanságunkkal szembeni kegyessége bizonyosodik meg azáltal, hogy hamis elveink ellenére is magához kényszerít. Vannak, akik az éjszakai démoni csábításoknak is ellenállnak: nem pucsítanak erőből, nem dugják az ujjukat a szájukba, nem simítanak végig magukon felakadt szemekkel. Vannak, akik a démoni nők csábításának is ellenállnak. Lefojtják izgatott gyomorérzetüket, és induló erekciójukat, amikor egy nőt látnak, aki éppen „olyan” mozdulatot, pillantást tesz. De ha Isten ott van… Akkor NINCS MÁS. Ez is isteni szint. Nincs. Ez már nem arról szól, hogy erő, ami bárki erejénél erősebb. Ez az erőnek az a szintje, ami már objektív tény. Az embernek itt legbelsőbb, legbefolyásmentesebb akarata egyezik a legkülsőbb kényszerrel. Voltaképpen a végső összeérés motivál arra a cselekedetre, hogy megöld Istent. És nem teszel mást, mert ebben minden benne van. Nincs más. Bármire is gondolsz, mind egységesen arra viszi a kezed, hogy ölj. Ez az, amit szabadságnak nevezhetünk. Mert hol van abban a szabadság, hogy gyorsan forgó agyadnak köszönhető váltakozó érzelmeid balra-jobbra rángatnak, miközben te nem tudsz semmit? A végső cselekedet egyszerre a tudás és a nemtudás. Mindent magába foglal mindkettőtökben. Nálatok naivabbat és tapasztaltabbat elképzelni se lehet. Az lesz egyetlen igaz cselekedeted. Az életbeniek csak attól, hogy nem tudtál, mert tudtál, itt viszont tudni fogsz, mert nem fogsz tudni. Minden egybefog, és megcselekszed a leghatározottabbat, és a leghatározatlanabbat. Minden erődet fölhasználod, miközben úgysincs más választásod, mert nincs más. Az isteni szinten dolgok: vannak. Alárendelve a legmagasabb teremtő akaratának. Ott minden megalapozott, és alapjának nem kell utánajárni, mert érezhetően tartalmazza a legbonyolultabb és legfinomabb: igazi létet. Értelme sehol sincs semminek, de valami mása mindennek van, amit nem csökkent agyú emberek találtak ki. Sőt: nem csak azt tartalmazza, melynek intimségéig mi gondolatunkban eljutottunk hanem rettenetet: a felfoghatatlan jóérzéstől remeg a lábunk, és ahogy közeledünk Istenhez, egyre visszafoghatatlanabb indíttatást érzünk a földre borulni, mely egy bizonyos közelség után teljességgel lesz visszafoghatatlan. Bár ugye Isten is végtelenpont, és kinek hogy mutatja meg magát. Hamvas egyszer állítólag megpillantotta, és olyan gyöngédség áradt a szeméből, hogy csak na. És talán igen. Az ember elég ebben a törődésben, mely sejtjeire bontva simogatja át legrejtettebb részeit is, és ez is: így van. Nincs más. Nem erő bontja szét az embert, hanem a ténnyé vált végtelen erő, melytől egy pillanat alatt meztelenebbnek érezzük magunkat, mint mikor részegen bevallottuk a perverzióinkat a haveroknak, és kétes volt a reakció. De itt nem kétes a reakció, itt szeretet van, amely úgy megszégyenít, hogy szétomolsz. Fürdesz a szégyenben, mert az igazi belső dolgokkal, nem csak társadalmi értelemben, szégyen jár, de annyira jó, hogy legszívesebben örökké lebegnél benne, mint mikor hajnalban hugyoznod kell, de nem mész ki, és olyan sebezhető vagy, hogy egy sima embert meg is ölnél, ha hozzádszólna ilyenkor, mert végre árad a sugárzás a letagadott részeidből is. Érvényesülnek. Te ezt a vetkőztető tisztaságot akarod, azt akarod, hogy uralkodjon, és lám, uralkodik, mert Isten így néz rád. Mindent megért. Neked volt igazad. Isten a legfőbb pártolód, nem az ellenséged. És feladatod az egész világra kiterjeszteni ezt a szégyenletesen szép vágygyűjteményt. Bárcsak mindenki megértené egymást… Ha fürödhetnénk a jóérzésben, ami igazi feladatunk lenne, akkor voltaképp emberek lennénk, és ez baromi jó. Kár, hogy a hatalom képviselői nem a szívükre hallgatnak. Pedig a gyerekek számára annyira egyértelmű. De később „fölnőnek”. Ja. Fölnőnek a csicskaságba, ahol konkrétan azért nem képviselik az érdekeiket, mert nem emlékeznek rájuk. Tipikus disztópikus sci-fi. Az ember először akar valamit, aztán kiverik belőle, és végül azt akarja. A megváltoztathatatlan akaratú főhős meg lázadást indít. Indítanék én, de ahhoz egy sokkal okosabb ember kéne. Csicskalelkű - e kifejezést használom azokra, akiket nem csak szavak és cselekedetek létrehozására, vagy hiányára lehet kényszeríteni, hanem a gondolkodásuk is formálható. Én mindig, mindent, mindenkinél jobban tudtam. A gondolataim precízek, komplexek, és tiszták. És sose felejtsd a magányt. Csak te tudod. Még Isten megöléséhez annyit hozzátennék, hogy a leghatározatlanabbaknak, tehát a legkevésbé befolyásolhatóknak is csak ez van, ami nagy ajándék, mert végre nem kell a tisztaságig a szokásos sziklaszilárd sodródást végigállniuk. Idelent semmi sem konkrét. De Isten világában minden az. Ott otthon van az, aki itt nincs. Még egy szó a létpotenciálról: abban különbözünk a többségtől, a tömegtől, hogy legbelül létezünk, és ezt a létezést kiterjeszteni személyünkre, majd környezetünkre, territóriumunkra: hivatásunk. A territóriumba tartozhat ember is, emberrel alkotni pedig a legkifinomultabb, leggyönyörtelibb művészet. Még létezést is adsz neki, és így talán nem fog a pokolban égni. A fájdalom és a félelem eleve megtisztuláshoz vezetnek. Nem rossz a rossz, hanem indokolt, szükséges, alapvető, és éppúgy felülírhatatlan, alááshatatlan, végtelen és végzetes, mint a jó. Nem kell túljutni rajta, mert nem lehet. Aki mindezt kívülről szemlélhető játéknak tekinti, az becsapja magát: nem ért végig, csak kilépett. Lemondott Istenről. Hiszen úgy ismered, hogy nem ismered, végtelenség törvénye, és tulajdonképpen csak az nem ismeri, aki ismeri. Bölcs dolog búslakodni és átkozódni, ha nyakunkon a baj, de még bölcsebb úgy búslakodni és átkozódni, hogy nem látjuk a végét, és nem is számítunk rá. Ez amolyan megátalkodottság. De épp úgy kell végtelenül rossznak lenni, ahogy végtelenül jónak is. Itt is összeér a kicsinység a nagysággal: aki annyira aláveti magát, hogy még kitalált túlgondolatokkal sem vigasztalódik, csak él, az az az ember, aki lát. Megélni a pillanatot. Jó kiindulás a végtelenhez a pont. Amikor minden olyan egyszerűnek tűnik, és nincsenek lépcsők, csak a teljes érvényű alaptények. Ez a teljes leszűkítés mindent magába foglal. Aki hozzátesz a végtelen egyszerűséghez, az hazugságban él. Aki elvesz a végtelen bonyolultságból, az hazugságban él. Végtelenül bonyolult. Ilyen egyszerű. Mindennel, és minden ellentétével kell iránta viseltetni. Voltaképpen legbelső lelkünk tükre. Éppúgy természetében, nem pedig meghatározható mérték szerint felérhetetlen, ahogy mi magunk. Mint a páros tánc, és baja egyikünknek sem eshet. Hisz mindenek vagyunk. Tökéletes páros. Idézném itt a föntebb írt „bármit megtanulni az mindent elfelejteni” dolgot, és amit a határozatlanságról írtam. És ez az egész a teljes intenzitás megvalósulása is. Az ókori és goethei naivitásé. A legtöbb könyvszereplő általában valami gyarló, valami rosszat, valami tudást csak-csak magára szedett ember, viszont például az Üvöltő Szelek, sok Salinger- és sok Poe-mű tartalmazza a végtelen ismeretét. Ahol nincs az a gondolat, hogy „az élet majd mindent elsimít”. Legjobb példa az egészre az erős szerelem. Olyankor teljesen az van, nincs múlt, nincs jövő, és végtelen, akkor is ha véget ér. A felek tudják, hogy nem ér véget. Kellő intenzitás ahhoz, hogy kilógjon az időből, vagyis megélői tudatát a valóságig emeli. Minden pillanat örök, mert létezik, és ahhoz, hogy mi is létezzünk, ki kell bontakoztatnunk magunkat. Értitek már, milyen fontos ez? Az ember csak akkor izzana a lét szintjére, ha élne, de pont az életet gyalázzák és tiltják, és próbálják még el is feledtetni az emberekkel. Egy ma élő tiszta embernek egy csomót kell tétováznia határozatlanságában, mire tiszta döntésre jut. Nem biztos hogy jóra, de tisztára. Azért, mert nem él, nem élhet értékeket, nem élhet létet, amire hallgathatna. Mint azok a levegővel lobogtatott, mosolygó, rojtos karvégű reklámfigurák, mikor már alig üzemelnek, és néha emelkednek egyet a földön. Sose találunk magunkra, mi, nem démoni emberek, el leszünk veszve, amíg nem kapjuk meg a létet, mert bennünket létnek kell kitöltenie, nem csábító, züllesztő erőknek, és még többre, sokkal többre is lennénk képesek! Akkor az lenne, mint Istennél: a dolgok önmagukban lennének, és nincs más. Mindig csak egy dolgot tehetnél, hisz a mindennel lennél tisztában, és teljes lenne az egyértelműség. Aki képes belegondolni, az tisztában van azzal, hogy nincs szabad akarat, sőt, a szabadság fogalma értelmetlen, viszont ez áll a legközelebb hozzá. Egyáltalán lenne akaratod. És ezt a pillanatélést nem kell egyfajta paradicsomi elhülyülésnek gondolni: csak egy kiindulópont. Az, ahonnan legjobban fejlesztheted magad, és gazdagíthatod a világot. Nincs itt semmi tudatvesztés, csak a hamis tudás elpusztítása. Mely felvértez mindennel. A haláltól sem félsz majd, hiszen minden pillanatban örökké élsz. Az ember szabadnak, és csodálatosnak teremtetett. A legcsodálatosabbnak. Ehhez a teljes, pontnyi kiinduláshoz, ehhez a naivitáshoz azonban szükségeltetik a tökéletesség, ami csak kis részünkben van meg, és ha kész a lét, megadatik az önbizalom. Ártatlan önbizalom. Nagy szó és ritka jelenség. A tiszta és ezért a jelenlegi, létet nem elégségesen tartalmazó életben határozatlan embereket zavarja mások határozottsága, irritálja, bosszúra ingerli, feldühíti őket. Mindezt nem azért, mert ettől a határozott, magabiztos ember hierarchiailag fölé rendelődik, és mind a hierarchia tetején szeretnénk lenni, hanem mert nem tiszta, ami már csak abból is következik, hogy ebben a világban határozott. Fellépésével a semmi pokoli építményét támogatja, kitalál valamit, ami onnantól fogva a nemlétezésből a pszeudoegzisztenciába emelkedik, (bár inkább süllyed), és nem megtalált. Ez mind. Össze fog. Omlani. Emberek, a létezést hagytátok ki művetekből, mely így az idő söprő erejétől megszűnik, és nem ér föl az öröklétig! Az igazság tűnhet a leggyengébbnek, de egyszer mindent elpusztít, ami nem felel meg neki. Szóval nem megtalált. És elvárják, hogy ezeknek felelj meg. Egyetlen joguk van: az erő. Erőszakban tartanak. Ez terror. Olyan undorító dolog a nevelés, hogy szavakkal el se tudom mondani. Emlékezni kell rá. Hogy vett körbe az a sok pofátlan… Az okos felnőttek tanítanak meg rá, hogy az erő jogán bármit megtehetsz, és mindig a gyengébbekkel kezdj. Aki ezek után tisztelni kezdi a rendszert, annak mély megvetésem. A rendszer iránt egyébként sem lehet egy normális emberben tiszteletet kivívni, mivel tisztelésének hiányához bőven elegendő probléma, hogy van. De ilyen agybamosott ságokat sem lehet már megkérdőjelezni. Mert jön a sok agymosott f, hogy jujcimujci, te máshogy gondolkodsz, ez probléma, menjél orvoshoz…