Nagyon sok álláspontra a gyerekek az egyetlen, megdönthetetlen érv. A gyermekek jóllétével és nyomorával, boldogságával és kínjával lehet az emberek között nagyonsokmindent kizárólagosan alátámasztani. Mondok pár példát, anélkül, hogy eldönteném helyettetek, melyek a pozitív és melyek a negatív álláspontok:

— A gyerekek nemsérülése a legfontosabb, ezért kitartok a kölcsönösen hideg közönnyel viselt, megunt, félimpotens férjem mellett. 

— Isten nem tart rendet, mert ha rendet tartana, akkor nem fagynának gyerekek halálra, nem fulladnának meg pöcegödrökben, nem halnának éhen, és ha ez a harmónia, én nem akarok harmóniát, még akkor se, ha nincs igazam. (Ivan Karamazov).

— Az emberiség nagy részét ki kéne irtani, mert ha ez még a saját szabadságunk és boldogságunk miatt önzőség is lenne, nem szabad hagynunk, hogy rengeteg gyereket szarrá kínozzanak a szar szüleik meg az iskola, hogy a legnyíltabb és legundorítóbb kondicinonálási módszerekkel megszüntessék őket, megöljék őket belül, kiirtsák a lelküket, kimossák az agyukat, egyetlen szabad gondolatot sem engedélyezve birka biorobotokká, haszontalan férgekké, a rendszer rabszolgáivá amortizálva őket. 

— Meg lehet érteni a folyamatosan a semmivel elfoglalt, belső világ nélküli, másoktól is csicskaságot elváró csicskákat, hisz ott vannak a gyerekeik, akiket nevelni és eltartani kell/gyerekeket akar, akiknek majd ház, kaja, ruha, közművek, ellátó, tápláló, szerető otthon kell.

Mindezek kapcsán egy kérdést szeretnék föltenni: miért csak a gyerekek lehetnek az érv? Miért csak nekik kell, hogy jó legyen? Miért csak az ő (egyébként valóban sokszor elbűvölő) önzőségük van elfogadva? Mintha dichotómiában élnénk: egy adott dologban vagy csak a gyerekek, vagy csak a felnőttek akarata és érdeke, mindenekfölött pedig vágya és öröme és kényelme számít. Ez pedig egy vak hülyeség. Kijelentem: az én akaratom, az én érdekem, az én vágyam és az én örömöm és az én kényelmem, boldogságom, jóllétem is számít annyira mint egy gyereké, semmivel sem akarom kevésbé ezeket magamnak mint egy gyerek, csak a társadalom kíméletéért nem mutatom és eltitkolom, és semmivel sem érdemlem meg kevésbé mint egy gyerek, semmivel sem jogtalanabbul vagyok önző, mint egy gyerek, mert én kivételesen, egy szűk elit módján önző, ténylegesen önző vagyok, tudom, hogy mi a jó nekem, nem pedig annak, akit a társadalom magamnak hitetett el velem. Amikor csak a gyerekek érdeke nevében beszélünk (mintha az így beszélő jobban tudná, hogy mi a jó a gyereknek, mint a gyerek), az egyfelől álszentség, mert a hamis erények (vannak igazi erények is) gőgjéből úgy teszünk, mintha magunknak nem akarnánk jót, legalábbis kevésbé mint másoknak, és sokan ezért élik le az életüket egy önzelemnél sokkal mélyebbi kamupumpáló becstelen, semminek és semmire se jó nyomorban, másfelől egy még kevésbé tudatos szinten nem is álszent, mert aki így beszél, az valóban semmi, a gyerekek pedig még valamik, valakik. Teszem hozzá, mindenki minden pillanatban a lehető legjobbat akarja magának, akármiben is látja azt. Teljesen elképzelhetetlen, hogy ez valaha is ne így legyen.

Megeshet, hogy a felnőttek egy fura jóérzék következtében mégiscsak az igazi szentet látják a gyerekben: az egyediséget az önállóságot, az Akaratot, az alapvetővel való rendelkezést. Belegondolni képtelenek, de ami a a gyermekek érvként való használatát hatásossá teszi, az talán pont az, amitől érv: a gyermekek még emberek, a gyermekeknek még nyilvánvalóan van joguk létezni, az átlagos kisgyerek az átlagos felnőtthöz képest isten. Az Akarat szent: akinek van, óhaja mindenek fölött áll. És hogy segítsek megtalálni az Akaratodat, ismétlem magam: az az igazi akaratod tárgya, ami feltételek nélkül, a legszigorúbban határtalanul a Legjobb: ami benned Isten, ami a legszebb, legigazabb, legmeghatóbb, legjobbérzés, legbelsőbb, legtitkosabb, legyszégyentelenebb, legperverzebb, legmélyebb. Az emberek ma kényszerülnek, hogy a semmit, a tartalmatlanságot, az alaktalanságot, a legunalmasabbat, legsemmitmondóbbat, legüresebbet, legrosszabbat mutassák: egy ideális világban virágként bonthatnánk ki szívünk lágyát, amit a legteljesebb individualitásban élő fajtársaink Egyetemes Testvériségében senki se károsítana, senki se érintené, aki nem méltó hozzá, akit nem akarsz.