Annak a kifogásolásnak, érvnek, hogy ,,ez csak illúzió", nincs relevanciája. Elvégre mi az, hogy illúzió? Mi nem illúzió? Mire mondhatjuk hogy valódi? És ha mondhatjuk valamire hogy valódi, annak mi súlya van? Mit számít? Mivel több önmagában? Miért foglalkozzunk a dolgok ilyenképpeni állásával?
Ez tény.
Más kérdés, hogy akik ezt feldolgozzák, belátják, végigpörögnek rajta, és a valódi helyett a legjobbat keresik, azok ha elég kitartóan teszik, meg is találják. A minden szempontból legjobbat: ami a legjobb érzés, ami az egyetlen, legmegfoghatatlanabb, és legszilárdabb igazságot tartalmazza, ami kizárólag a legtisztább szempontból való építés felé visz. És ez a legjobb a valóság. Legalábbis az ember számára megfúrhatatlanul és kikerülhetetlenül tényszerűen, mert ásító, tátongó, üres formaként éhező realitásigényét teljes mértékben kitölti. A legmélyebb pontján található valóságkódnak kifogásolhatatlanul megfelel. Nincs tovább. A boldogság végtelen. Mi több: határtalan.
Ha ezt teljes formájában megfelelő irányú és mennyiségű gondolkodással el lehetne érni, és meg lehetne tartani, a valóságban élő, boldog lelkek tulajdonosai elpárolognának a másik szempontból való realitásból, az anyagiból. Motivációjuk semmire sem lenne, nemhogy emelni, tanítani nem tudnák környezetüket, de ott rogynának össze ahol vannak, minden akaratlagosan mozgatható izmuk elernyedne, és még lélegeznének pár napig, míg szomjan nem halnának.
E nyilvánvaló céltalan és eredménytelen hülyeség a terv által nem elkerült, nem is megelőzött, hanem egyszerűen soha nem is volt róla szó. Mert eredetileg sem volt cél az utat megjárt emberek tökéletes kielégítése, mivel ez az út még messze nem az egész út. A boldogság személyes megtapasztalása nem a minden, hanem egy nagyobb terv része. A jóság még csak itt kezdődik el.
Isten nem beszippant, mint egy szörnyeteg. Nem. Isten megejt, felkavar, elborít, felzaklat, megrendít, megrettent, felizgat, fölráz, megbélyegez, elcsábít, megzavar, kitisztít, földbe döngöl, felemel, megőrjít, normálissá tesz, létrehoz, megsemmisít, beültet, megbetegít, életre kelt, és megöl. Egyszóval: Isten MEGMUTATJA MAGÁT. Ez a mozzanata tündéri, nevezzük ezentúl tündérmozzanatnak.
A tündérmozzanat után az embert elborítják a meglátások, a néha nem is túl finoman adagolt információk egy jó darabig. Ez kinek élvezet, ki pedig annyira nem találja a helyét, mint soha még. Akár így, akár úgy, ez átmeneti állapot. A kép kitisztul, a fény megjelenik, minden a helyére kerül valamennyire, hangsúlyozom, valamennyire. A csoda kimeríthetetlen, már maga a tündérmozzanat is.
Aztán elkezdődhet az Isten kergetése. Ki milyen utakon találja magát legközelebb a tündérmozzanat állapotához. Ki milyen utak intenzív taposásán van legközelebb önmagához. Mit kell izzítania ahhoz, hogy lássa önmagát, a tündért. Imagináció.
Ez a feltérképezés korszaka. Az ember a meglátott legmélység után hétköznap is egyre mélyebbre és mélyebbre, egyre finomabb helyekre kerül, a perverzió és az absztrakció olyan tisztán utat és sorsot adó, lelkesítő szintjére, mely egy nem kereső embernek bemutatva mintha maga lenne az isteni rettenet, amelyet a maga teljességében még soha senki nem tapasztalt meg. A vége, önmagunk megtalálása az élethivatás megismerése és belénkvésődése. Minden igazán érdekes emberről mondják, hogy sok időt töltött fantáziálással.
És aki ilyen szinten kialakult, annak számára elkezdődhet az alkotás, az a teremtés és rombolás, melyről itt inkább nem beszélek.