A vallásháború, az, hogy elpusztítom, megölöm azokat, akiknek nem az a szent, mint nekem, a világ leglogikusabb, legtermészetesebb, legnyilvánvalóbb dolga, ami azért nem szűnt meg és virágzik mindmáig, mert senki sem tudta még felülírni, érvényteleníteni. Rengetegszer megfogalmazták persze már, hogy a vallásháború rossz, és miért rossz. De ide (talán, mert lehet hogy igazából mégis, mert az az), a nyelvi forma, ami a tartalom egészét is képezi, nem elég. A szónak élni kell, a megváltás nem egy akta, nem egy txt, hanem az Élő Ige. Nincs olyan, akinek nem lehet beszélni, nincs olyan, akiben nem lehet az igazságot elsöpörve felébredő egyeduralkodóvá tenni. Olyan van, akihez a te beszéded még impotens, mert nem tudod beletenni azt a tüzet, azt a lelket, azt a lényegséget, lényeget, ami precízen az ő eltévelyedéséhez, abban úgy nem ellenérzéseket keltve szól, hogy az az ő részéről, így a te részedről is jogos legyen. Hogy az az ő részéről lefaragatlan feltámadás (fel-támadás, feltámadott a tenger, sajátabb és igazabb és jogosabb és önazonosabb és kíméletlenebb mindennél) a te részedről pedig nemérintő kifogásolhatatlanság, autofelláció és nagyképűség (vagy ahogy az autofellátor nagyképűek hívják: ,,nagyobbság") nélküli, Valódi, krisztusi trúság, beljebbség, az Ismerőssel való rendelkezés legyen.

Nyilván itt is a szeretet a megoldás, ahogy mindig. De ha nem tudod egyszerűen elkövetni hogy valaki szeressen, jó legyen, és mindezt úgy, hogy meghagysz neki mindent, nem veszel el belőle, igazat cselekszel, nem zavarod/sérted őt, semmiben nem hazudtolod meg, semmibe sem kell beleegyeznie és változatlan maradhat, akkor inkább ne kövess el még semmit. Valaki csak akkor lehet igaz, ha mindig is igaza volt, így ha valakit igaznak akarsz, kénytelen vagy a mindigisigazat meghagyni neki, de nem el/lenéző állétjogosult dominanciával hanrm úgy, hogy az tiszta legyen, igazi legyen, igaz legyen, tehát a lelkének, a a legapróbb kifogása se legyen ellene.

És a múltadhoz is így kell hozzányúlni.

 Meghagyni elsősorban a határozatlanságot, mint legfőbb erényt, és a szenvedést, mit céltalansága, haszontalansága jogosít. Ez nem üzlet: a tiszta szenvedést nem közvetlenül élvezed, hanem pararacionális, védhetetlen mivoltának szenteltségét.

Minden egyes pillanatod teljes, egy cserbenhagyhatatlan, az igazságot, a legjobb bánást érdemlő fénykép. Önmagában tökéletes, mint minden ami elmúlt, és csak a te képtelen próbálkozásod, önpusztításod és egyben pofátlanságod, ha megkérdőjelezed. Így kell bánni az emberekkel is: mindenkinek minden hibája mások hibája, de ahogy a hiba hibát okoz, úgy a hibátlanság is hibátlanságot: ha képes vagy semmiddel sem sérteni, gyalázni, mocskolni valakit ÚGY, AHOGY VAN, ha nem pofázol bele másba, és ezt tényleg minden szinten meg tudod csinálni, ha őszinte, inkorrupt szívvel kifogásolhatatlan vagy valakivel szemben, akkor ő is az lesz. Ez a meghagyás annak, ami: az evidencia pozitív ellentétének, amivel újra azonossá válik.

Az emberi minőségeket, kondíciókat kell megváltanunk, de nem úgy, hogy megöljük, elvesszük tőlük saját magukat,mert az nem megváltás, hanem, hogy szublimáljuk, idealizáljuk, eszményítjük azokat olyan szintre, ahol a teljesen jónál rosszabb nem létezik.

Az esendőség a legalapvetőbb összetevője...

Ne mondd ki. Ne mondd ki! Akkor kimondhatatlan lesz, akkor lesz kimomdhatatlan. Ne érintsd.

Csak a nagyképűek, a szívtelenek nem hagyják meg (bántatlanul) az embereknek az esendőséget. Pedig az egyik legszebb mondat, hogy ,,így, igen. Ilyen vagyok. Ez vagyok én". Az ember lényegét képezi, hogy nem képes mindenre, és mivel az ember (mivel ember) csak tökéletes lehet, az adott Isten dolga, hogy méltóképp tud-e hozzá viszonyulni, és ennek az isteni szintről nézve inkompetens, impotens, megokolhatatlanul (kitekintés: tehát okkal) alulfejlett bandának meg tudja-e hagyni, hogy övék a legnagyobb dicsőség. A befolyásolhatóságuk, a hatalmi készlethiányukból fakadó minden új lehetőségnek való örülésük, minden a nyomorukból fakadó dolguk, legyen az a kicsinyesség, a már az új iránt is érdektelenség, vagy éppen a mohóság teszi igazabbá, felsőbbrendűvé az embereket, legalábbis a szép embereket, mert számukra a különbség létezése lehetővé tette az őszinteséget, Krisztus küldetésével az Isten emberré lett, és az ember is Istenné, mert ahogy evilág fejedelmén ítéletet ültek, úgy nem csak a tárgyak és a táj, de az ember legbelseje, leglényege is Krisztussá változott, a kifogásolhatatlanná, és ha odafigyel, érzi az ember ezt a mindenekfeletti szomorúságot, ezt a mindennél több és magányosabb és feláldozóbb és elszántabb és messzetekintőbb jogosságot másokban. Csak én vagyok. Csak én...

Az elfogadás és az elismerés negatív fogalmak

A végtelen bizonyossághoz eleve végtelen bizonytalanság kell. A világ kielégíti ezt az igazságra való hajlamot, de ha egyszer határoztál, hogy érezheted magadhoz hűnek önmagad? A lényeg pont nem az idegösszeroppanás, hanem a lebegés. Mindig teret engedni a szépnek, a szebbnek. Nem limitálni magad. Ahogy egy jó seggörbületnek sincsenek atomikus, oszthatatlan szakaszai, szabályossága szabályok által behatárolhatan, úgy egy jó embernek sincsenek racionális egzakt tényei, csak végtelen, szép igazságai. A határozatlanságod a határtalanod, az isteni éned, a kimeríthetetlen igazságod, a végtelen erőd; és a rábeszélésre hozott eldöntéseid, tehát megöléseid, öncsonkításaid tesznek mérhető húsáruvá. Ha valamire ,,kiesve" figyelmet fordítasz, azzal elveszed a fókusz végtelenségét, ha valami téged zavar, az rendbontó, rendellenes, ami természeted ellen lép, az természetellenes

Függetlenség, önálló inerciarendszer, végtelen szél fúj, súlytalanság. 

Ami alapjában jó, az a körülmények hiányában végtelenül több lesz. Ha a körülmények hiányát a körülményeken belüli, érzékelő, reagáló, gond-oló működésedre, létedre is kiterjeszted, azzal nem kizuhansz a lehetőségekből, hanem pont hogy fölülsz valamire.

A tünetek meggyógyítása. Az eszményítés fogalma, mint az idealizáció és a szublimáció szintézise. Járhat egyik a másik nélkül, legalább kicsit? A spontaneitás, az indokolatlanság, amit a művészet utánoz. A tüneteidet gyógyítani meg, azt ami van, nem megölni, a pénztelenség, a szégyen és a rossz szokások éppúgy szépek, ahogy a múltban. Az egybenlevés, a bomlatlanság éppúgy nincs szinkronban a körülményekkel, ahogy a gyerekség is éppúgy kivész a semmi rosszat nem csináló, nem traumatizálódó kamaszokból is. Nem azt kell szeretned, kívánnod, éltetned, amit mondtak neked, hanem amit akarsz. ,,Brahman az, akiben minden tulajdonság határtalanná fokozódik. Tehát a szomorúság is. Szép, szebb, legszebb szomorúsággá. A gyűlölet szeretetté, a szeretet gyűlöletté, de tényleg ezt tisztán, teljesen tiszra szinten képzeld el. A legszebb, hogy minden tulajdonság. És hogy határtalanná, és hogy fokozódik. Az embereket valójában q limitjeik gátolják (nem mondod?), de a saját limitjeik, az őket, nem a fura szektások és toxik spirik elképzeléseit akadályozók. Példa a valódi akaratra: na.idefigyel haver én csak abban hiszek, amikor a kocsiban nyomulok, hátul a csajok, elöl meg én vagyok. 

A boldogság eleve csak vagy 

Trógerek

Nem meghagyni = elvenni valamit belőle.

Annál közelebb leszel a felsőbb szinthez, minél nagyobb jelentőséget tulajdonítasz a te szintedbeli dolgoknak.

A határozatlanságod a legnagyobb erőd. A kimondatlanságod. Határozatlan, eldönteni: kedvenc magyar szavaim, gondolj bele, miért.

A határozott már határ-ozott: elveszítette a végtelent, önmagát, a lehetőséget embernek lenni. Én azt a határozottságot keresem, ami a határozatlanság előnyeiből semmit.se veszít. Mondhatni a kettő szintézisét. Valamit állva hagyva dönteni el.

Ezért kell a célszerűtlenség. Fejlődni csak küzdelemmel és szenvedéssel lehet, mert ha simán akarsz jobban lenni és úgy döntesz, akkor ha jobban leszel, akkor elárultad magad, határozottá váltál, ogy m lesznek, eladtál mindent.

Bygtlns lgdtlnsg

A hatás lényege szerint megingatás, elbizonytalanítás, ezáltal a mozgás, a változás, a történés kiváltása. A valahány összetevős egyenletbe új értéket és műveletet hoz, zárt rendszerét gazdagítja. A Run DMC It's like that a klipje és a zenében szereplő női hang miatt is idejön, ha nem hallottad volna kiskorodban, akkor talán nem is lett volna olyan jó érzés a szégyen, és az a kifutómodellek által lényegében már megvalósított kelletlen, de élvezett, feszült, de ellazult vonaglás, amilyen mozgáskultúrájúnak érezted magad a tekintetek és mutatóujjak sugarában olyankor. Mint a csujjogatás a néptáncban: azzal hivatott legényes közben stimulálni, hogy önérzeted háborítatlanságát minél inkább ellehetetleníteni igyekszik minden elemében, mígnem mindezt csak meglovagolva ,,tudod túlélni" az egészet, s akusztikus levetkőztetésedet ,,kemény" ragyogásra és szociális sikerességre váltod, legyőzve a lámpalázas menekülés, a nyomás alatti összerogyás kényszerét. A híres sztárt is a tömeg huhogva, hujjogva, fütyülve, skandálva isteníti, nagy mutatványnál minden szempontból jobban (erősebben), s ebből talán következtethetünk valami olyasmire, hogy az imádat (legalábbis egy formája) olyan bámulnivaló bámulása, mely iránt korlátlanul kifejezhetjük bámulatunkat, s mely iránt a bámulat eszményi, elvont, ,,rituális perverzió(k)"-féle szintjei megvalósulhatnak. Sokan emiatt (is)  tartják imádónak és imádottnak a formaldehidben lebegő testrészeket. Nézni vagy átélni megszégyenítést, szégyent talán a későbbi szexuálislátványlátás megfelelője, ahol a női és a férfi sorscselekvés helyett a leteremtő végignéző leleplező hangalkalmazó és a sugárzóan ragyogóan magába visszatekintő minden testrészét a szégyenítés ereje szerint leplezni próbáló tehetetlen kínjában  csak mind kínosabbnak lenni tudó egyoldalúan kívánt aktusának lehetőségét, élvezetét, és egyben - ugyanúgy - méltatlanságát tapasztalja meg. Undorodik tőle és vágyik is rá, s ha szerencséje lesz, sem szándékot, sem tehetséget nem kap az egészhez, hiába nem semlegesek kívánalmai a helyzettel, a viszonnyal kapcsolatban.