Térded minden méretű: kiskrumpli és panelháztömb. Kiállása mint a kontinensütközéstől fölemelkedett domb: túl nagy erő, egész alakomban meghatároz, fölnyújtott karral újholdívben hajlok kétméteres körzetébe, ahogy taszít és gravitál, ahogy szabadságomat teljesen hatályon kívül helyezve juttat, kényszerít a teljes szabadságba. Sugárzásod külön közeg, ahol nem létezik padló és plafon, ahol semmit sem tudok tenni, és ezzel minden akarásom kielégül, ahol nincs méretem, ahol össszemenésemmel és óriásodásommal váltom valóra legkisebb akaratodat, s csak azt élvezem, amit te, mert vonásaid húzása leigázott, a játék legmagasabb értelmében játékszered lettem, de még inkább anyagod, az anyag, amivel egyedül érdemes és lehet bármit csinálni, amivel a csinálás csinálható, mert az általunk ismert képzőművészet csak pótlék: kő, festék, fa... minek? Minek, ha itt vagyok én, ha itt van egy ember, egy teljes felmagasztalásig lealázott ember, egy megszűnt, egy odaadásban feloldódott, egy számodra kifogásolhatatlan anyag, munkaanyag, ellenállás nélküli, mint a hajdanán jégkemény, s most forrón erőkülönbözetet a levegőhöz képest nem igénylő formálhatású vaj, mely azonban a levegőnél határtalanul többet hordoz és jelent, mert minden részlete tükörképed, neked, ki a benned változatlan-mélyen lebegve paradicsomló, legszebb és legszenvedve szeretettebb részeidet semmilyen módon élvezni nem tudtad, míg nem jöttem én, én, kit meg sem kellett ölnöd, ki meglátott téged és tégeddé vált, ki a legnagyobb változást és deformációt áhítja érted elszenvedni, ki a látótered azon pontjára akar varázsolódni, amelyiket Akaratoddal, félre-felfelé pillantó mosolyoddal, parancsod teljes szerénységgel önelégült karakterével, ezzel a nagyon nehezen mozgatható és seggvakarás közben pöccintve mozdított joystickkal kijelöltél, seggeden harisnya, átlagnál vékonyabb tagjaid formásak, és én bikává növök, egyre kisebb és ártatlanabb és izgatottabb vagy, úgy fekszel hason magadat odavetve, hogy annak arcomban és máshol vértolulást okozó lazasága, rontatlanságában minden cédaságot magában foglaló nevetésed a szándékoltság maximumára eldönthetetlen azonossággal hasonlatos legnagyobb természetesség, mely az igazságra, jóra vágyó embert a legnagyobb gyönyörben részesíti, s minden elfogódottság nélkül, pihenő szuszogással nyugtázod, ahogy fenekedet falatozom, csak kicsit később dobálod vele a fejemet, s nyúlsz hátra hajamat húzva arcomat belenyomni. Mikor arcom fenekedben nyugszik, a legnagyobb békesség, középfokú metafizikai eksztázis, alacsonyabbak merev-dinamikus mennyországa, rá tudnék feküdni, mint alattam fönntartó, később mégis mindenhonnan körülvevő gyönyör-közegre, bár elveszíthetném teljesen józanságomat, nyálam és hugyom folyna és nem érdekelne, belealudnék, belehalnék testedbe, visszatérésem, bevégeztetésem lenne, egyszínű sivatagában, magasodó dombjában megsemmisülés, seggedé lényegülés, egyre nagyobb lesz, s én egyre kisebb. Istenítem, mígnem puszta grandiozitásával földhöz szögez, nem értem, hogyan érdemelhetem meg, s leborulva reszketésem során egyre laposabb leszek, puszta létével már magam ölelésére kényszerít, hogy kiterjedésem egyre kisebb legyen, míg végül fekve a nagyon ritka fogalmat, az ordítva nyöszörgést valósítom meg, mígnem amúgy is földhöz szorult testem ernyedten lebukik, s vérkeringésébe csatlakozom, tartozom, akárha az Új Jeruzsálem tartóoszlopa lennék. Mint a zenei hangzatoknak, női mozdulataidnak is hatástudománya, szabálya, objektív szerkezete van (valamiért mindig ülve látlak), például ahogy ujjaddal lábadra mutatva végighúzod azt rajta, minél lassabban, annál renddé kavaróbban, józanságba őrjítően, bőröd felszíne, anyaga izgat, nem tudom megfogalmazni hogy miért, de úgy hozzáérnék, ahogy az anatómiailag lehetetlen, elterülőbben, ragadozóbban, mutatóbban és beleesettebben, mint ahogy arra evilági halmazállapotú és mutációktól mentes szervezetem képes. Lehajtott arccal nézel rám fölfelé, félig nyitott szád az újjhúzás pillanatnyi izgatóságával ijesztően szinkronban húzódik.  Törzsem közepében honoló lelkem úgy kavarodik gyönyörből állva, ahogy vonzadalmasságod kiszámíthatatlan fokozásaival és kegyelmes lejjebb eresztéseivel mozdítod. Kinyújtod tenyered: - ez itt a lelked. És én... (sóhaj). Behajlítod ujjaidat, összenyomó, közöttük följövő gyönyörmozgás bennem, mintha egyenesen a zsigereimet fognád. Erre a gondolatomra elmosolyodsz. Gyorsan magad felé húzod, lelkem megindul feléd, egyre kevesebb ujjaddal tartod, már csak hüvelyk-és mutatóujjad között van, kiolvashatatlan tekintettel nézed, pedig láthatatlan, aztán a magasba, fejed fölé tolod, rácsodálkozol, így föltartva nekem hirtelen kidüllednek szemeim, törzsem egy hirtelen kígyómozdulattal előrefeszül, rózsa-fehér hasam íve neked mutatja magát fényesen, s mint a görcsöt kapott kígyó, úgy mered hirtelen feléd a tudodmim. Megcsókolod az ujjaid közti levegőt, amitől olyan gyönyör támadja mellkasom-gyomrom-belem hogy látom a parazsat, ahogy égek, karjaimat széttárom, s te kifeszültömben meg-megrándítasz, meztelen mellkasom előbb ujjaddal bököd meg, majd megpuszilod, s elülső részemen lassan, érzékien, lehunyt szemmel falni kezded a bőrt, és a kellemetlenségeket teljesen figyelmen kívül hagyó, szívszmájlis szeretettel csókolgatod, mint egy összepakolt ajándékcsomagot. Ez tart sokáig, majd a levegőben maradt „lelkemet“ előbb finoman lefelé tolva, majd a földhöz csapva rendkívüli magabiztossággal, középúton egy indiai nemeslány és egy manöken mozgáskultúrája között lassan ráhelyezed a talpad.

Lábfejed, ez az alattadat érző érzékszerv, ez az alattadat alattaddá avató érzéki szerv a legjobb kifejezése környezetedben elfoglalt rangodnak. Felülete alul van, és minden alá való, még a nagyon tekintélyes kémiatanár feje is, aki mindenkit szivat, de erről álmodik titokban, mert ha szembe, aszimmetrikus terpeszben, bármilyen részirányban szétálló karokkal megállsz az ember előtt, az érzi, hogy valami lefelé végigfut rajtad, valami értékelés, mely a te értékeddel tisztában van, és a másikat méri hozzád, és csak lefelé megy, ahogy a résenlétet akadálytalanul feledtetve egy pár másodpercig értelmetlen szótagok kijelentésére vette rá még a kémiatanárt is, hisz már csak szád és környéke olyan erőről tanúskodik, hogy a képzett fiziognómus célszerűen kalkulálva a társaság előtt nem csak nem állna szóba veled, hanem rád se nézne, és az orrod...

Az orrod, ez a vékonyan végződő, a legbalettáncosnősebb turcsiságot és a legsünhajúpunklányabb hosszú élességet, és mindent, mi már csak formájával izgat és magába szív, egyesítő...

Na de a talpadnál tartottunk. Feszes, formás, barna talphajlatod kifli, s meleg pékáru számomra minden lábfejedből, sarkad pogácsája cseppet se égett, s lábujjad töveinek valójában mindenkinél, még a lányoknál is fürdés után nagyon hamar jelentkező sós illata megnyugtató alapélelmiszer, valahogy a teljes jót hordozza, mint József Attila versében a kenyerek. Rüsztöd selymességére nincs hasonlat, s csontjaid közei járatai mézfolyamoknak, belőled fakadó áldás koreográfián túli előadásában részesítesz, ahogy valami másvilági folyékony, ragadós drágaságot próbálsz lerugdosni egy ceremónia szerint előírt lavórba, s ahogy akarod is, nem is... színt se nagyon képzeltem neki, de látom, olyan gyönyör, mint a vér. Nem törődve...

Igen, talp és vér. A te feltöltőmezőid, a te rakétáid, a te kifogyhatatlan tüzelőanyagaid, melyek annyi ember számára visszataszítóak, akár még iszonytatóak is, míg te tudod, hogy ezek a belecsömörülhetetlen, kimeríthetetlen, teljesen finom és teljesen tömény Szentség elemei, melyekre ha egyszer elhivatottjuk ráismer, sajátos koreográfiájú rítust követve, (melynek lépései idejük perceiben válnak nyilvánvalóvá előtte mindenféle logikai következtetések nélkül,) beléjük avattatik, és ennek megtörténtekor minden értelmet nyer, és az élet elkezd élet lenni, nem ritka ilyenkor a robbanásszerű eufória, nehezen elviselhető gyönyör sem. Jelentésükre példaképpen: mit kellett Mózesnek levennie, mikor az égő csipkebokor szent földjén állt? Mi védte meg a zsidók elsőszülöttjeit a tizedik csapástól? És még sorolhatnám. Mikor az egészbe még nem jutottam be igazán, már akkor is közeledtem hozzá egyre mélyebb felismerésekkel. Olyan szavak jöttek például, hogy lánylábvér. És szívesen innék egy lányt, szinte szoptatásszerű idilli csendben, a hétköznapokban ismeretlen komolysággal, én lehunynám a lábára borulva szemem, ő meg nagyon komolyan nézne rám, szótlanul végezve el a szent feladatot, mert a gyönyör munkája sokkal komolyabb, méltóságon és fenségességen túlian valódi, összehasonlíthatatlanul kiélezettebbnek, alkalmasabbnak, vállalóbbnak kell lenni hozzá, keményebb kitartás és munkadüh kell hozzá, mint az essünktúlrajta szopós melóhoz, a férfitrágárkodás határok nélküli eleresztettségével kéz a kézben járó ál-élethez, álmunkához, melyet ha nem csinálsz, hanem helyette inkább értékeket hordozó, bármit is jelentő tevékenységekre adod a fejed, rögtön el vagy könyvelve lusta, őrült, élősködő gecinek. Miközben tiszta szemmel nézve még az alkoholizmus is vállalhatóbb, megindokolhatóbb, értelmesebb tevékenység a semmijüknél. 

Két kancsó- vagy gyökér/futónövényszerű vékony lábszárad harangvirág; lengve-lógva comboddal ezüst kiskanalak, félig megtörve, félig fejüknél összekapcsolva; levegőbe rúgásaid szférikus csengése csak első ránézésre üt el ránduló-visszanyúló combizmaidtól.