Az ember, lévén teremtmény, sosem látja át teljesen határait, de így is kötelessége kéznél levő (ön)anyagával teljesen szépet, kielégítőt, teljesen művészit formálni. Kérdés, hogy van-e e egyáltalán nem mi magunk, innenfogva kérdés, hogy van-e egyáltalán mi magunk, innenfogva ezek a kérdések mihelyt elnyerik értelmüket, értelmetlenek lesznek. A megformált alkotás zene, költemény... A művészet összes kifejezési formája. Értve ezalatt, hogy milyen megfogalmazásban tárulhat elénk tökéletessége, milyen megfogalmazásban látjuk. Érzés(ek) persze végsősoron, bár kitudja az objektív magaskulturális szint ismerete óta, hogy érzés és alkotás között van-e különbség, a létezés vége nem azonos-e... Nyilván azonos, mert minden összeér. A kezdetleges cél: megfelelő mennyiségű, erejű libidót termelni és azzal mindent megszállni (rend látása, kozmikus boldogság), ezzel magunkat alárendelve egy feltételezett Isten akaratának. A haladlagos (meghaladó) cél: minden megszállásával, azaz territóriumunk kiterjesztésével nem a világhoz idomítani tökéletességünket (eleve pofátlanság azt mondani hogy a világ tökéletes, és rengeteg szempontból gyökérség ezt akár a legnyomorultabb helyzetben lévő embertől is elhinni), hanem saját kifejlesztett, és egyedül igaz tökéletességünkkel formálni a világot (Crowley: Levelezőlapok próbaidősöknek: Krisztusok, géniuszok, fejlődés), és ezáltal valódi kicsinységünket, valódi nagyságunkat fölismerni, magasabb és nemesebb feszültség - belehelyezkedve az idő, a valóság kérlelhetetlen végzetességébe, melyet persze meg lehet haladni, de az igazi szemfölnyílás itt kezdődik - megérteni az erő lényegét, azt például, hogy erő nélkül semmire sem megyünk, a mainstream szakrális hozzáállás jámbor vándorai is saját erejüket dicsérik Istenben, bár nem feltétlen, mert létezik erőátvitel akár megtestesült és testetlen entitások között is, kellő jelentőségére helyezni az én kizárólagosságának gondolatát, ez a kiindulópont, és az egész által megváltani, valóban megváltani, mert az igazi megváltás egyedül csak én. Okot találjak rá? Minek? Ez a TÖRVÉNY.
A kegyelem, a spontán önfejlődés, előrehaladás forrását nehéz meghatározni. A tiszta, az ugyanolyan tiszta társ pedig majdnem az önkizárólagosság mélységéig nyúlik le.
A kisgyerekkorban saját testünkre irányuló nárcisztikus libidó, melynek egy része elvész más tárgyak (jellemzően emberek) megszállása által, Freud szerint több különböző formában él felnőttkorunkban. Egyfelől abban, hogy tárgy(pár)választásunkban a magunk képét keressük, másrészt abban, hogy egy tökéletes, elvont önideál felé irányul, melynek irányába magunk formálására való hajlamunk a lelkiismeret, (és a bigott keresztények hiedelmével ellentétben milyen különböző is tud lenni a lelkiismeret célja, ez a gyermek képében megjelenő jungi Selbst, böhmei Sophia!) harmadrészt abban, hogy tárgy(pár)választásunkban ennek az ideálnak a képét keressük, így azt a jót is, ami belőlünk hiányzik, és nagyon vágyunk rá. Ez csodálatos, és csodákra képes, az önmegélés és az önterjesztés magasfokaira. Csoda alatt paranormális dolgokat (is) érts. És a jó mindig az ami szerinted jó. És nem menekülhetsz önmagadtól. (Márha vagy valaki.) Az írás kezdetén említett önalkotás, és a végefelé említett tökéletes, elvont önideál teljesen finom. Pixeltelen. Létezik.