Azt nem szeretem Hamvas Bélában, hogy az általa negatívnak vagy legalábbis erősen pszeudoegzisztensnek, értékdeficitesnek tartott karaktereit egy gyerekrajz szintjén, teljes felszínességgel ábrázolva gyakorlatilag alájuk sorolja magát: meglévő értékeiket sehol sem mutatja be szépen, vagyis hitelesen. Dosztojevszkij ebben sokkal jobb: számára vagy létezik jó őrület, jó megszállottság, vagy ha ő nem is gondolja így, jóságos lelkű ,,beteges", ,,torz" karaktereiben minden rangot, minden érvényt, minden csodát kibontakoztat, vagyis ő legalábbis megérti ,,abnormális" szereplőit. Hamvas hiába hangoztatja, hogy a kivétel nélkül őrültek világában a legnagyobb őrület magunkat nem őrültnek hinni, nemcsak irodalmi műveiből, hanem esszéiből és nagyobb filozófiai munkáiból is süt a megalománia: kedvenc szórakozása például Jézuson Krisztuson, Jakob Böhmén és esetleg Beethowenen kívül a világ összes alkotóját lehúzni, ami gyakran nem jogos, mélyreható kritika, hanem az elsőre megpillantott felszín által számára keltett látszat abszolútként való, szigorú, letisztult kijelentése. Nagyon szeretem írásmódja tökéletességét, ahogy esszéin minden változtatás rontana, viszont azt nem, ahogy saját tökéletességéről meg volt győződve, mely meggyőződését most nem cáfolni akarom (elég könnyű lenne), hanem talaját, alapját, okát, gyökerét bemutatni:
Hamvas azt, hogy a legnagyobb szépségeket is annak ellenére meglátta, hogy ő maga elutasította a törékeny, kiszolgáltatott, egyénőrző ember-mivolt képviselését, nem annak köszönhette, hogy maga nem volt szép, hogy ő kivételesen nem ,,szép" volt, hogy ő volt a világ egyetlen okos, egyetlen normális embere, hanem igen kivételes tehetségeinek és brutális életerejének, ennek a két általa és a hozzá hasonló emberek által oly megvetett dolognak. Érdekes módon mindig a tehetséges emberek hangoztatják, hogy a tehetség nem minden és lényegében értéktelen és különben sem lehet tehetségesen a Legmagasabbba menni, csak ha arra vagyunk képesek, amire minden ember; természetesen sehol sem említve hogy a teljességbe eddig kizárólag rendkívül tehetséges emberek jutottak. Ami már tényleg undorítóvá teszi őket, hogy gyakran szimplán olyan átlagemberként állítják be magukat, aki egyszerűen hajlandó a jóra, a többiek pedig egyszerűen a leglealacsonyítóbb, legparasztabb, legjogtalanabb és legsértőbb értelemben mondva szarok, mégha ,,a normális ember" kacifántos körítéssel is tud terelni ezt állítva, lassan zabáltatva meg a mérget a koncentrációjából kibillentett, elaltatott gyanakvású kevésbé tehetséges/életerős emberrel. És itt most el is érkeztünk a tehetséges/életerős/okos emberek három fajtájához, sorrendben mondva a legkevésbé undorítótól a legundorítóbbig:

1. Aki tehetségét létjogosultságnak érzi, az igazba és a szépbe betekinteni, gondolkodni és alkotni nem tudó embereket pedig nyílt és direkt módon megveti.

2. Ez a Weöres-Hamvas tengely, önmagában is borzasztó, de azóta túlhaladott: aki unikális tehetségét arra való feljogosultságnak érzi, hogy minden kevésbé tehetséges embernek (aki az ő korában előfordul, hogy az összes többi ember) megmondja a frankót, nagyon gyakran használva a ,,mert ha én", ,,mert én is" és társai fordulatokat magát teljesen hülyének tettetve alaptalanul: ,,ha én képes vagyok magammal megelégedni, akkor te is", ,,ha én képes vagyok másokat nem lenézni és a tehetségemet nem felsőbbrendűségnek érezni, akkor te is". Ezek a szívtelen emberek természetesen telhetetlen önhajszolók, tudattalanul is mindenkit szarba néznek, s már csak ránézésre megmondható, hogy visszataszítóan el vannak telve maguktól. Olyanok, mint a munkahelyi/egyetemi jófej nárcisztikus, aki mindenkit varázsütésre felvidít és kibékít, majd hazamegy a csajához, és élvezi annak általa kialakított tehetetlen lelki szenvedését.

3. Ezek rendszerint a manapsági spirituálisan/vallásban legsikeresebb emberek közül kerülnek ki, természetesen rendkívül erős, tehetséges és okos emberek: az ő fejükben a tehetség, a teljesítmény stb. stb. nem egy kibontható adottság, hanem mindenkiben éppúgy megvan: kibontható, de nem adottság. Ők minden jót az életükben maguknak köszönhetnek, s éppúgy mindenki másra is igaz ez, a rossz tekintetében is: a boldogság, a szárnyalás, a felhőtlenség, vagy a nyomor, a gyötrelem és a kilátástalanság (egészen az ürességig, pszichózisig és egyéb, egy átlagember számára elképzelhetetlenül rossz dolgokig), külön-külön mindenki esetében egy bármikor meghozható és megváltoztatható döntés kérdése: az van rosszul aki rosszul akar lenni, semmihez sem kell különösebb erő, ész vagy tehetség, és a szenvedő élet az önsajnálathoz való ragaszkodás, az ember külső világa a belső világának a kivetülése. Mindez ráadásul teljesen fekete-fehéren és árnyalatlanul: személyesen ismerek olyan embert, aki szerint ha egy kiskorodban elszenvedett nemi erőszak rosszul érint, az kizárólag a te hibád, és bárkire támaszkodni, bármit nem magunknak megoldani, bárki erejét a problémáinktól való megszabaduláshoz, vagy azoknak elviseléséhez igénybe venni a kishitűségnél rosszabb sebnyalogatás. Az irgalmas szamaritánus története és általában a felebarát fogalma mit sem mond ezeknek. Mégha nem is így hiszik, teljesen elfelejtik, hogy honnan jöttek, s szerintük az emberiség éles és egyenes határvonallal osztható fel a ,,sárban dagonyázók" és a ,,sorsukat kezükbe vettek" kasztjára.
Akikben e legutóbbi típus önmagukkal szembeni kételyeket ébreszt (ami nem csoda, hisz pont azért léteznek, hogy a jó lelkeket egy pontig a magasba emelve egy lényüket megerőszakoló hazugsággal átbasszák), azoknak itt egy korábbi, talán egyhetes jólsikerültem:

A ,,várja hoģy a sült galamb a szájába repüljön" éppolyan undorító mondat, mint a ,,néma gyereknek anyja sem érti a szavát". Utóbbinak kritikáját megtaláljátok Ottlik Géza Iskola a határon című művében. Én most az előbbiét közlöm.
Az a legnagyobb bajom a spirituálisan, vagy az életben sikeres emberekkel, hogy egyszerre tartják helyzetüket egyértelműbbnek és kevésbé magától értetődőnek másokénál. Egyértelműbbnek, mert az embert amolyan közös vázú modellnek tekintik, melynek potenciálja, annak pedig kiteljesedési esélye mindenkiben ugyanakkora. Szerintük természetes módon vannak nyeregben, hisz a körülmények befolyásoló szerepe sohasem döntő. Ez a körülményekről alkotott elképzelés a vélt kevésbé magától értetődőség forrása is: semmi sem magától történt benne, hisz a körülmények senkit sem tesznek sínre. Ők igenis keményen dolgoztak, verejtékes munkával fölépítették az életüket, és aki ezt nem teszi meg, az bármilyen helyzetben rohadni fog.
A leggusztustalanabb állításuk pedig, hogy a gödörből kimászást csak eldönteni és csinálni kell. Aki pedig nem teszi, az a mélyben akar maradni, mert azt szereti. Ateisták szerint a szétesett, lecsúszott emberek drogja az ,,önsajnálat" (fúj fúj fúj!), a lelkiekben ideális állapotba tört emberek szerint pedig a szenvedők egyszerűen ,,élvezik a rosszat", vagy a legszélsőségesebb virágtaposók szerint a boldogtalanok még mind gonoszak is. Hisz nem lenne nehéz a kimászást, az önmagukért való munkát választani (de, az lenne).
A dolog gyökere valóban nem a lustaság, nem a kényelem, és még csak nem is az, hogy a rosszabb sorsúak számára bánatukat elengedni képtelenség lenne. Mindazonáltal nem is a rossz élvezete, a rossz magában való szeretete vagy bármilyen rosszakarás. Ragaszkodásuk, makacsságuk, mozdíthatatlanságuk nem a rosszat, hanem nemességüket, szüzességüket, önmagukat őrzi. Az ártó szándék és az üres rigolyák ellentéte, és ezt most már tényleg kifejtem:
Én méltatlannak érzem, hogy eldöntsek egy olyan dolgot, amit el kell dönteni. Önmagunk tudatos, tervszerű, úgymond ,,szabad" fölépítése önmagában is egy lélekzabáló taposómalom, azt pedig nem csak kigondoltam, vagy így érzem, hanem konkrétan látom, tapasztalom is, hogy eredendő (mindenkinél más mértékű) nemességünket leapasztva és megtagadva, önmagunkat megerőszakolva munkára adni a fejünket lealacsonyít egy komoly metafizikai szinten is: mintha a gályarabok bélyegét süttetnék magukra alacsonyabbrendűvé válva mindazok, akik nem a kegyelemben, a sorsban, egy mindent megértő, tehát mindent meghagyó megváltóban keresik boldogulásukat. Kény- és véletlenszerűen, az egy irányba préselő sorstól hajtva lecsúszni és fölemelkedni is úri dolog, míg a faragatlan parasztoké a szívtelen kompetencia. Egy összetett világban pedig egy összetett ember nem gondolja azt, hogy ha valamit nem akarok, azt én nem akarom és kész. Körülmények, értékek is léteznek ám, nem csak én és az. Egyszerre mindent nem lehet akarni, jobban akarni is tudok egyvalamit, mint mást, s a nemesség igazi bizonyítéka az azonnali boldogságról határozatlan időre lemondani, s a megelégedés kincsünket eldobó mohó kergetése helyett a félreértett, és egyre nyíltabb szadista, dominanciában kéjelgő megalázásban és kigúnyolásban részesülő pangást és sikertelenséget választani, mert megváltani csak embereket lehet, nem pedig az emberségből ,,kinőtt" önkéntes prostituáltakat.

(Még valami: senkinek nem kívánom a depressziót, de az ,,,A boldogság útszéli szemét/Szedhet eleget, ki lenyújtja kezét" és sok más hasonló versrészlet, valamint a ,,ne legyen igényed élvezetre" és társai állítások megfogalmazója talán valahol megérdemelte, hogy élete második felében az legyen, ki mit meg nem adna a boldogság és az élvezet lehetőségéért. Akinek az élvezet és a kín nem elég ahhoz, hogy tiszta eredetiségükben elismerje élvezet- és kínmivoltukat, annak majd megmutatja a hiányuk. S aki nem azért csinál dolgokat, mert jók, hanem hogy utánuk jó legyen (elérjen velük valamit), aki élet helyett teljesítményt akar hajthatatlanul, az meg is fogja kapni: élete nem lesz, teljesítménye meg igen. Válts még most az ártatlanságra, mielőtt idegbajos kényszered elveszi tőled az élet lehetőségét az élet felépítése címén!)