Nálam mindig éjszaka van

A Dal teázáshoz szól a kispáltól

A mosdóval és a tükörrel szemben állok

És egy aranyos kislány vagyok.

A nevem: Eta!

Eta! Eta! A feszültségtől szétrobban az agy!

Az orromon van egy piros folt valami belső gyulladástól, a balorcám vöröses kissé a szünetekkel kevéssé bőkezűen elárasztott szeszmagambadöntögetéstől. Máskülönben egészen, de nem betegesen fehér vagyok, és a szemem megértő szeretettel, szinte folyamatosan aggódó szerető értelemmel néz. Én egyszerűen kedves vagyok, s ,,mások által helyesnek mondott fiú"-ságomat sokkal i

*

szól az a zene, és messzi, nagyon messzi egy kádban állva búsan előrenézve törölgetem magam, a borús ég szürke fénye süt be a tetőablakon a csempékre, és már várom hogy este kislámpát gyújthassak és soványan, döntött fejjel, mint egy kis veréb, cigizhessek de ez itt, ez a fürdőszoba, itt örökké fürdöm és állok, messzi van, nagyon messzi van, a szeretetnek szinte már színtelen-hűvös elvont magasságaiban, meg a városnak azon a szélén, ahol fúj a szél és apukád ritkán visz oda kocsival. Meg lehet nézni mint egy filmet, vegyél rá jegyet a moziban. Imádkozz értem, ez olyan áhitatos, sejtelmes otthonosság (mint egy romantikus, éjszakai, tündérségében lélegzetmegakasztó, túlcsordult léleklázában szinte vallásos élményként elhaló sóhajokkal epesztve könyörgő szerelmes bolyongás és találka, hol közben (egyszerre) mégis ég az örökmécses), szép vagyok és lány vagyok, te is dideregnél a kövön, hosszú hajam kétoldalt lóg rám ahogy a tükörben nézve lehajtom fejem, átellenes vállaimon tartva a törölközőt, szép vagyok, és félek, és legyél hálás, mert érted is fürdök, érted is törölközöm itt, mindenkiért...

*

nkább félénk rokonszenvességemnek, rokonszenves félénkségemnek köszönhetem, mintsem egy minden szép (célszerű) szempontot maga alá gyűrő taglózó vonzerőnek. A nagymamám szokott így nézni. Szemeimben megvan az a fajta kiegészült, hiánytalan, legérvényesebben, tehát számodra legtetszőbben jóindulatú tudás, amitől más érző lelkek azt gondolják: de jó, hogy ez a gyerek létezik. A cinizmusig megértek, elismerek és szeretek mindent, szomorkodom mindenért szenvedélyesen, hogy a szépség és a fájdalom ilyen boldogságos arcot teremt nekem. A szájam kifejezését jellegtelenül lazává, lógó állú, egyenes vonallá butították értetlen ivócimboráim és a túlsokat bámult képernyő, de kis odafigyeléssel az is elkezd életrekelni és fölvenni pontos, egyedi, részletes félmosolyomat. Alig, de tényleg nagyon alig még Bartók Béla és egyes ma is élő, matematikával foglalkozó, suttogó hangon gyorsan beszélő sovány idős nők és férfiak fehéregér-szerűsége is orromon és szemeimben fellelhető. Törékeny vagyok, mint egy vázában a virágszál. S csíkos pizsomafelsőm is olyan kedves, és otthonos, és az egyediség igénye hiájnyától egyedi, hogy te tudod: az is szeret téged.

S pont, mert érzek, pont mert olyan mély a szomoruságom a szemeimben, hogy azt meggyőzi aki lát, hogy nem vagyok ártó, eltérő a jótól: gyakran akartam a bosszúálló lenni. De ez így, szembenézve magammal, most tényleg röhejessé vált. Nem lehetek én holdfénypenge síkos élével irtó magátimádtató kegyetlen arcélű szigorú szemű pusztítástól vonzó keskeny nácimágus, ki tarolva száguld. Reális megvalósítható kibontakoztathatóságom az ártatlanság. Hogy ártatlan legyek, egy a sokmillióból.

Oldalról látni, ahogy lógó hajjal a kád fölé hajol. Kis pucér vizes segge karcsú dereka körtkobéjn-romantika. Ez egy másik kád, ez a földszinten van, sárgák a csempék és kicsi az ablak. 

(mint egy lógó gyertyatartókról kivilágított rezidenciában egy éjszakai mulatság vadsága és szentsége ahogy az erkélyre kisuhantam után szinte sírok, miközben ott a falnak dőlve játszik egy gitáros valami egyhangú, szomorú zenét és szinte hisztérikusan kacagok elvágyódva a megsejtető pompában, vagy inkább