A filozófusság feltétele egy legbelső tökéletesség, mélysőnknek végtelenül jó, végtelenül szép mivolta, és ennek a végtelen szépségnek azon átfogósága, miszerint legalábbis belemagyarázhatóan, és meggyőzően látszólagosan a világ e tökéletesség kibontott verziójának, legalábbis egy részének tekinthető, és végül minden ezt a tökéletességet táplálja, támogatja, és minden ide fut össze. E tökéletesség eredete nem teljesen világos, lehetséges a megváltott emberek privilégiumaként tekinteni, illetve a libidó egy nárcisztikus irányultságának, és rettenetes erejének, mely ösztöneink legőszintébb töménységét tökéletessé teszi, ideállá.
Erről a szépségről, önmagunk tökéletességéről óhatatlanul megfeledkezés történik, ahogy a libidó külső tárgyakat kezd megszállni, és rendszerint kiskamaszkorban indul el visszafelé a folyamat, mely ezt a tökéletességet szolgálja. A filozófus minden gondolatának ezt a tökéletességet kell táplálnia, támogatnia, erősítenie, előnyös helyzethez, és minél több hatalomhoz juttatva. Szóval kiskamaszkorban megkezdődik a kétely, a kritika, az addig kialakult világkép és énkép lebontása egészen a semmiig. Ez megtörténik, és a semmi és így a minden állapotában, a szükségszerű rettenetes fájdalom után a belső tekintet, a kereső gondolat végül lesüllyed az irracionális axiómákig (irax), melyeket a kiválasztott objektíveknek él meg, és szükséges is, hogy teljesen kizárólagosnak, és mindenekfölöttinek tartsa (obirax). Így jut el újra a tökéletességig, mert az obiraxok kifogásolhatatlanok, ártatlanok, végtelenül gyönyörűek, megtámadhatatlanok, sérthetetlenek. Az obiraxok céllá válnak, és a filozófus innentől fogva minden gondolatát hozzájuk, ,,az örök mértékhez" igazítja, mintha más erők formálnák (és talán más erők is formálják) megváltozik, teljesen obiraxaihoz idomul, rengeteg gondolaton megy keresztül, melyek sokszor kikerülhetetlenül és kínzóan támadják, nem menekülhet önmaga elől, és végül ténylegesen önmagává válik, azzá az ideállá, azzá a tökéletességgé, ami kisgyermekként volt, és mindig is volt. Az obiraxok (sokszor lények formájában) megszállják, ezáltal emberfölötti intenzitást adva neki, tökéletességük határtalansága esetén érzelmi végletek között csapong, melyek mindkettejében úgy érzi, hogy csak akkor van igaza, ebben a látszólag ,,gonosz" állapotban teljesen tiszta, ártatlan, gyermeki lesz, és gyermekien tiszta érzéseket él meg, ezt nevezik a nagy költők ,,boldogságnak". Önmagává válván természetesen önmagát szolgálja, és önmaga lesz alapja önmagának, és az emberek többségével ellentétben célja is lesz. Így kerül egy önnövesztő és öntökéletesítő állapotba, melyben nem csak minden szava, tette, gondolata szolgálja őt, hanem mintha a világ is ezt tenné. Így lesz az ember isten. Futólag még megemlítem, hogy egyeseknek egész komoly paranormális képességei is lesznek ilyenkor. Az ezt elért ember célja az alkotás, a teremtés és rombolás, mely által létrehozott tökéletességben kerül közelebb önmagához. A filozófus gondolkodási szintje nagyjából mérhető tökéletessége tudatosodottságával, tehát aki az egyetlen normális embernek érzi magát, vagy még inkább ha az egyetlen létező embernek érzi magát, az jól gondolkodik. Ha úgy gondolja, hogy egyedül neki van igaza, és ő az igazság, az út, és az élet.