Annyira határolt, határ, A határ vagyok, hogy az a határ fokozhatatlan fokozottsága, a határtalan határ. Mondhatnám úgy is, hogy én a határnak a határának a határának a határának stb., mint összeadás. De ez tovább megy szorzásba, hatványozásba, majd jönnek az iterálás egyre magasabb fokozatai és a cirkuláció is. A határ valamit lehetetlenné tesz. De a határ határa még azt is lehetetlenné teszi és így tovább. Lehetetlen... Ismersz ennél gyönyörűbb szót? A gyönyörű... Az vezérel mindent. Egyre finomabb, lehetetlen, könyörgöm, ne, és semmi sincs. A legmagasabb elegancia, a legkedvesebb báj. Csak ez kell nekem, csak ez legyen az enyém, kellem és üdeség és ahogy állsz előttem egy tálca sütivel, vagy egyszerűen csak kibontott ruhádban sugárzol és szép vagy. Egyre elvontabb, egyre olyanabb a mozdulat, mint ami minden között van, undorod vágyat kelt, egyre tisztábban fénylesz. Szorulva a finomságba. Szigorú vagyok szenvedélyem szenvedélyességének tekintetében, messzire nézek és semmi sincs, semmi sem történik meg, és még az se történik meg, és az se, és az se és az se... Mindez a mégazse. Úgy veszed szádba a cigarettát, hogy az egész pont mindenen kívül legyen, és ez a szabadság. Mindent elutasításod lesajnáló szájsarkaddal és az önmagaddal való teljes elégedettséggel is bűntelen, ahol bántasz, ott áldasz, és a belőled áradó megvetőség is magasztalásodat erősíti. Jó a cipőd, jó a lábad, mindenhez jogod van, ahogy csinálod, mozogsz, az teljes mértékben a létjogosultság, jó vagy. És itt nincsenek mértékek, egy normális ember nem ajánl fel neked semmit, de mégis jobb mindennél, mégis szeretni kell, hihetetlenül szeretni, mert... a határ határának a határának a határának és így tovább, az a finomodó, elgyengülő/elgyengítő, egyre pontosabb gyengédség, mely egyre töltöttebb, minél fokozottabb minőségű, jelentésű a határ. Képzelj el egy akármilyen szépen izgató mozzanatot, mely megtörténésének vagy végetérésének határán a legszebb, és aztán ennek is és ennek is és ennek is a határa... Képzelj el egy ezt képviselő általad preferált neműt... Képzeld el, hogy valaki(nek) pont annyira kilátszik... Minden újabb határnál egy újabb nagy lélegzetvétel, ahogy építed fel a határhatárhatárhatárhatárt... És ez így egyre szebb lesz. Mindent továbbvisz. 

Képzelj el egy szép női feneket. A határ határának a határá... És ahogy ez mozog. Mindig a határoktól teljesen elhatároltan. Egyfajta fraktálszerűség: egyre mélyebben lehet nézni, zuhanni bele, és egyre jobb helyeken kelt izgalmat. Ha egyvalami jó, az teljesen kielégít. Elég éhessé tesz a fokozódás felszabadításához. Az idő pont ideálisan, ideális tempóban telik. Úgy, hogy minden az idő között történhessen. Bent és kint. Ahol a valóság van. Két időből lévő rúd közti feszültségben lebegve, egy elmondhatatlan halmazállapotban. Ha kiszabadultál a profán történéseknek szánt merev és unalmasra szabályozott checkpointról checkpointra, közöttük semmit sem kitöltve való tiktakoló haladásból, az a szabadság. Amikor képes vagy csakúgy létezni.

Adrenalintól zsibbadó jó segg fekete kord picsanadrágban.

Úgy behomoruló gerincalj, hogy az már ne férjen bele az időbe, a csaj tágszemes hátranézése és mássalhangzó nélküli szótagot mondása egy másvilági nyelven.

Fokozni kell magunkat az idő szétfeszítéséhez. Nem férni el a checkpointokban, mindig hozzáférve kilógni a Létezésbe, a szupertérbe, a pixelnélküliségbe, amit akkor is teljesen élesen képzelsz el, ha szemüveggel se jó a szemed. Valami ilyesmit érzel a legnagyobb eséllyel szubkultúrás városi kocsmákban megtalálható ,,istenemberek" láttán, kiknek mozdulatai hajlását mintha nem jellemezné az átlagosabbak filmkockássága, akiknek szeme csillogása is szinte ijesztően szép, akik a valódi eleganciát képviselik akár dominának öltözve vagy szakadt punkruhában, akár a ,,kéne háromezer tamponra" vagy a ,,kibaszottul utálom a *insert tetszőleges kisebbség here*-at/-et mondatok kiejtése közben is. Mégha nem is olyan tisztán, de szintén megérezve benne egyfajta több/más/kívülálló-dolgot. Az elegancia a tiszta kényelem, mely önmagunknak határtalan énünkkel, Lelkünkkel való azonosulásából fakadó mindenkultúra (mozgás, viselkedés, beszéd, öltözködés stb.).

Az időnkívüliség térenkívüliség is, mert az idő közötti dolgok nem valamely helyen vannak, egymáshoz képest nem egy valahány dimenziós koordinátarendszer pontjain helyezkednek el, hanem ahol az idő és tér azonos (ennek tényleg van értelme), az egyre hosszabb időtartam elképzelésével nem megközelíthető Örökben, ahol egy adott történés valamely szereplővel úgy nem ismer elejet és véget, hogy az sem az ismétlődés, sem a lassúság, a dolgok Vannak, mint a nemtudommelyik Hawking-könyv szerint az idejében-terében távolról nézve zárt egészként tetszelgő univerzum. Nemrég írtam egy ilyesmiről, csak túl személyes és nem voltam még azóta elég részeg, hogy kirakjam: örökké ártatlanul és törékenyen fürdök egy kádban, nézem magam kilépve a tükörben a törölközőt magamra húzva, lány vagyok itt azthiszem, szép vagyok és métertelenül messzi, mint az az utca házai, ahová sosem vitt még apád el kocsival, és érted, értetek, mindannyiótokért csinálom ezt. Visszatérve: egy rácsozaton kívüli, bitekre nem bontható női test a mélyreűzött kopatlanságot előszedve hitelesen viselve akkora információáradatot nyújtana, mint egy vadabb ayahuascázás, legalábbis az értő-látó szemnek.