Vedelem a kávét, pumpálom a cigiket, de a kula csak feszül a seggemben. Valami ilyesmi állapotot képzelnek ideálisnak azok, akik a földön akarnak maradni, például én. A maximális bizonytalanság biztosságát, hogy ki kell tartani a végtelen lehetőség mellett, amíg akaratunk meg nem telik, s így végül megvalósul, így végül önmaga lesz, és az egész életünk egy jaspersi feltétlen paranccsá válik. Sosem tudni hogy mit akarunk, egészen addig, amíg nincs más lehetőségünk, s bár így bizonyos tekintetben hátrányt szenvedünk a semmit kergetőkkel szemben, lényünkkel szembesülve reszketnek a nagyságtól, az igazságtól. Persze lehet úgy is, hogy mindent megpróbálsz, belédvert semmitmondásokra alapozol, hogy aztán öregkorodban lásd be, hogy az egész kuka volt, és a törtető fiatalokon röhögve nézed a természetet, miközben arra gondolsz, így van rendjén, hogy nekik még hinniük kell valami másban, ami nem a semmi, ami nem a minden. Eleve, ahogy az emberek a csömörítő kilövések keserű kergetése után megtanulják a befejezetlenség állapotát, az izgató feszülést keresni és megtartani. A művészet is ilyen. És ha végtelen erejű kilövésre vágyunk, mindent össze kell gyűjtenünk, mindent bele kell írnunk. A kellően elhúzott feszülés utáni robbanó megkönnyebbülés már különben is tisztít, végre megelégedhetünk, vágyhatunk a pihenésre megalkuvás és hazugság nélkül. Volt-e nekem valaha ilyen? Amennyiben a szépség is mennyiségi tényező, és belegondolva mindenképpen az, tulajdonképpen az a mennyiségi tényező, akkor az emberek szintjét, rangsorát megállapíthatjuk várakozóképességük alapján, az alapján is, hogy mennyi várakozás lenne, ami még kéjt okoz nekik, nem rontja meg az anyagot. Az embert edzeni kell, nekem is edzenem kéne magam. Úgyhogy lassan kezdhetek étcsokit enni;) :D

Súlyos hatásai vannak annak, ha valakinek csökkennek az igényei. Tulajdonképpen ez mindenképpen az ízlés hanyatlása. Vegyük például azt, ha valaki tökéletes diagnózis nélkül is megnyílik. Vidám lesz. Szeretni fog egy csomó embert. És mi lesz a lelkével? Proletarizálta. Prostituálta. Popularizálta. A tömeg halál. Vagy ha valaki divatosabb hajat vágat magának a tinédzserkori derékig érő lobonc helyett, és elkezd nem underground zenéket is hallgatni, pláne ha még kondizni is elmegy... Az mindig elkurvul. Mert odaadja a közös áramlatnak, odaadja a sátánnak a lelkét. A legrosszabb a munka. A hosszadalmas kötelességteljesítés, akár fizikai, akár íróasztali. Túl nagy teher, hogy az ember mellette a maga gondját is viselni tudja, így a lelkét elveszti. Kényesnek és kényelmesnek kell lenni, amibe beletartozhat a testedzés, ha szívből csinálja az ember, nem pedig a társadalmi elvárások miatt, mert sohasem szabad elfelejteni, hogy az egyén nem egy oldalon áll a többiekkel, nem egy oldalon áll a közzel, a tömeggel, a mainstreammel, hanem ellensége annak. Mi nem akarunk jót az embereknek. Mi bizonyos embereknek akarunk jót. Mert vagyunk valakik. Vannak igényeink. Ez sohasem szabad, hogy nevetségessé váljon, mert ahonnan az igazság nevetséges, ahonnan a kompromisszummentes egoizmus nevetséges, ahonnan a tiszta, még növekedni tudott álom nevetséges, ott van a kurvaság. Érdekes betegség a pszichózis. Egy enyhébb, nem pszichotikus szorongás, depresszió még téged táplál, téged nyilvánít meg, saját érzés. Viszont a pszichózis már nem intenzitást fokoz, hanem elnyom. Mert a pszichózis NEM TE VAGY. Ugyanígy a társadalom is: amíg tökéletes ellenreakciót szül, és az irányába érzett gyűlöleted, általa érzített keserűséged táplálja, addig végsősoron tiszta, addig szimplán egy ronda betegség. De ha már belédférkőzik, befolyásol, megváltoztat, akkor pszichózis. Amit gyógykezelni nem egy könnyed, egyszerű, és kellemes folyamat.

A minden és semmi tökéletesen dinamikus mozdulatlanságával gondok akadnak. Olvassátok el @miklos.haraszti legutóbbi bejegyzését, nála jobban nem tudom kifejteni. Úgy tűnik hogy ezekszerint megálljt kell parancsolnia magának annak, aki már nem szép, hanem szexi. Akiben túlsúlyban áll az alkotás az alkotottsággal szemben, aki nem néz, hanem tud, aki nem fal, hanem etet, aki nem vágyó, hanem vágyott. Nem siralmas töredékként gyönyörű egész, hanem gyönyörű egészként siralmas töredék. Úgy tűnik, hogy a minden és semmi, amit ők elértek, szügségképpen zárt, így nem a végtelen komplexitás, hanem kellő komplexitás által reprezentált illuzórikus minden és semmi. Nem istenek, csak istenségek. Ez főképp lányoknál a tinédzserkor beálltával bekövetkező állapot, mely azonban súlyos események folytán változhat, ugrándozhat, akárcsak az ember szexuális beállítottsága élete során, vagy hogy szereti-e a spenótot. Beláthatatlannak tűnik ezt is szuperegyensúlyba, szuperkoherenciába helyezni, végletes önmagukká válásukkal végletekig összeolvasztani, üres szójátéknak. Vajon ki fogja ezt meg? Egy önépítőnek kincs ezt olvasni, ha még magától nem jött rá, és nyilván persze én (is) leszek. Sosem voltam nyugodt, csak az első néhány speedezésemkor. A bezárással, az istenségüléssel következik be a nyugalom. Gyűjteni kell, azt hiszem, a tiszta állapot gyűjtő, nem (csak) sugárzó. A lazaság bizonyos értelemben óhatatlanul lezárja a tanulás folyamatát. Csak akiben töretlen a vonal, az a krisztus, és az képes bármire, mégha nem is tudja. Az embernek nincsenek pixelei. Ezt jobb, ha tudjátok. És úgy egyáltalán semminek, ami létezik, a fizika itt irreleváns. Lelked közepével se lásd a pixeleit, azt keresd. Ebben tulajdonképpen minden benne van.