Sohasem vetném meg az embereket. Az embereket, mármint. Pont azért nehéz méltó, értékes, részemről elismert létezésű embert találnom, mert nem várok el semmit. Nekem csak a legtöbb kell. Az embernél minden kevesebb, még az is, és különösen az, ami többnek látszik. Azért az önmegvetés az önmegismerés, önkonkretizálódás, önrealizálódás kapuja, mert viselőinek igazuk van: nem látják a mindennél tökéletesebbet magukban, és amíg nem látják egyrészt, addig ne is képzeljenek a semmiért jogokat maguknak, másrészt az önutáló nyilván szívesebben megy át olyan szintre, ahol a valóság szerint vet számot magával, végtelen érdemével, ahogy az a sejtetésből szép lassan kivilágosodik. Ahogy valaki többnek hiszi magát annál, ami bármelyik ember (lehet), áthatolhatatlan fal zuhan közé és közém, én onnantól őt nem ismerem, ő onnantól nem az enyéim közül való, én onnantól őt megvetem, én tőle undorodom, én őt gyűlölöm. Ő is gyűlölne ha beszélnék magamról. Ha teljesen ismerne, nem gyűlölne, de a teljes ismeréshez el kell dobni a fátylat, a ködöt, a maszkot, a sminket. Ha valakinek ez sikerül, mindent tud rólam, függetlenül attól, hogy mennyit is tud rólam.
Semmi lenézés, semmi nyalizás. Akit látsz, ember. Aki nem hajlandó ember lenni, az nem ember. Ki néz a szemedbe és mondja azt: én elfogadlak minden érzéseddel, minden hajlamoddal, minden sértettségeddel, minden perverzióddal, én örülök annak, hogy te önmagad vagy, csak soha se szűnj meg önmagadnak lenni, és akkor csillag vagy, akkor ragyogsz? Ki mondja azt, hogy csak élj, csak légy ember, és leszarom hogy mit csinálsz, és leszarom hogy mire vágysz, és mit gondolsz és mit érzel, én nem próbállak megváltoztatni, sőt kérlek: SOHASE változz meg, sohase legyél más, mint önmagad, mert ez minden a világon, és enélkül bárki szart se ér?
Az ember csak a tiszta pozícióban képes bármire is. Amit hódolóként vagy nagyképűként alkotott, az káprázat, sallang, vécépapír, üres, haszontalan, nem jó semmire. Amire az emberek meghivattak, az egy csodálatos építkezés. Ahol minden emberi és minden érték, csak be kell süllyedni és emelkedni abba a pozícióba, ahol a részek összeállnak, és az ember ragyogni kezd. Ahonnan minden amit tesz, csodálatos, tökéletes, határtalan, kibontakozás, virágzás, nem érdekli semmi, és így övé a minden, az alkotás magasfoka, ahol minden csúcsa a kimondhatatlanba zárul, mohóság és fanyalgás nélkül, semmire sem kényszerítve a másikat.
Az ember eredendően tökéletes, és belső gazdagsága fokozott felelősséget ró rá. Ha nem válik egyszerűvé, amiben bonyolultsága teljes mértékben kibontakozhat, ha nem viszi fényre szellemi-lelki kincseit, vagyonát, akármilyen tartalmait, tárgyait, fogalmait, szörnyeit, rosszat tesz a világnak, vagyis magának. Mindenki számít. És az egyetlen emberi működésben mindenre szükség van, nincs rossz. Így úgymond jó sincs. Csak több, vagy kevesebb.
Ez azonban jelenleg lehetetlen. A világ berendezkedése, és az emberek nagy része nem egyszerűen szubhumán (mert ami nem humán, az szubhumán) hanem antihumán. Akiben nincs ott a szélközép lehetősége az parazita, ez tény. De ezek módszeresebben dolgoznak azon, hogy semmiből se lehessen semmi. Már az óvodában rangsort állítanak a kölykök, aki nem arra rendezkedett be, hogy hogy alázzon, hogy domináljon, hogy taposson, hogy legyen agresszív, hogy nézze le a másikat, hogy kerekedjen felül, az el van veszve. Pár év múlva már izzik a gyűlölettől, de ez a gyűlölet is túlságosan lassan alakul ki, és túlságosan kevés. Rosszul írtam az elején, hogy ember bárki lehet. Mert a söpredék belül üres, egész lénye ártásra és hazugságra és haszontalanságra épül, voltaképpen nem is áll másból. Egy embernek született ember bármennyire is megrogyott, provokálható. A fény benne feléleszthető. De aki csak egy halom céltalan cél, az sajnos kuka.