Teljesen világos, természetes, magától értetődő, hogy az újabb generációk már egyszerűen nem akarnak szenvedni. Igazuk van. A ma elérhető szenvedés egy fos. Az ember kitekert, meddő torzulmányokkal van körülvéve, amiktől szenvedni annyira az élet része amit vállalni kell, mint mosószert ivó nyuszifüles japán lányokat nézni facebook watchon, akik azt ismételgetik, hogy uwu. A szenvedés régen mindennek formálója, beoltója, termékenyítője, értelemadója, szinte cukra volt. Nem volt kérdés hogy kell az élethez, hogy kell a létezéshez, hogy nincs nélküle semmi, hogy szeretni kell, és aki nem akarja, az teljesen hülye. De ma hogy szenvedjek normálisan? Hol vannak még érző, szép lelkű emberek, akik miatt megéri csinálni, hogy legyek elszánt, ha belőlem is annyira kitaposta már ez a rohadt társadalom az eredeti normalitást, hogy sejtelemként látogat, ami régen nyilvánvaló volt, és ami miatt bármi is ér bármit? Még az előbb sem írtam jól a szenvedésről, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy az emberek talán azt se tudták, mi az. Nem volt rá fogalmuk. Együtt járt mindennel amivel ma is együtt kéne járnia, Minden szenvedés volt, és szenvedés volt minden. És ez jó volt, végtelenül. Ma már a szenvedés szent feladat, hősi küldetés, amire önmagában egy életet kell tenni. Mármint annak a kevés embernek, aki még érti. Nem lehetünk már kétely nélküli pogányok, akiknél még olyan szinten létezett a jó és a rossz is, hogy egyik sem létezett, és az ő szintjükön annyi értelme volt a lelkiismeret-furdalásnak, mint a kerekasztal lovagjai számára az Avast! free antivirusnak. Egyre több minden lesz, ahogy egyre kevesebb minden létezik, az ember nem tudja mit csináljon, és eljött Jézus, meghalt a kereszten, tessék emberek, ezt lehet csinálni. Jobb nincs. Ebből a terv erejét könnyű megérteni, de kifinomultságát kevésbé. Márpedig komplex helyzetre komplex megoldás kell, ha nem söpröd vissza az utolsó szem búzát is, sohasem lesz tele a magtár. Hogy mi kell az életszentséghez, hogy mi kell ahhoz, hogy minden újra létezzen, tehát megsemmisüljön, és az egymást kergető végtelen dimenzióban tükrözött szuperszimmetrikus ellentétbomlzárások egyszétfelé gerjedő redukális mutációi elérjék azt a szintet, amire legalapvetőbb igényünk van, aminek hiánya minden percben kínoz, ami kell, hogy rend legyen a kibaszott bennünk. Szenvedni kell? Igen. Meg nem is. Ennek a kérdésnek így nincs értelme. Jól kell szenvedni. Minden fogalom kell, csak mindegyiknek a tökéletes változata, amiben már nincs is szükség rá, mert ugyanaz mint a többi. Mint egy végtelenített Fat Man atombomba: a középre (lélekben a mélycsúcsra) lőtt, önmagukban haszontalan darabkák, szegmensek villámtermészetű berobbanása, a tökéletes fény, ami mindent nyilvánvalóvá tesz, a kérdéseket és a válaszokat értelmetlenné megláttatja mint egy szexi lány, és mely tűzzel szívedben az akció tökéletessége valósul meg, akadályok nélkül, emberen túli, gyönyörű határozottsággal teszed azt, amit tenned kell, és végtelenül jó, a ragadozó érez ilyet, mikor... Vágod. Szóval keresd a szenvedésben azt, amikor van benne valami, amikor bármit is ér. Ezt sokan az alkoholizmusban és hasonlókban találják meg, a legkomolyabbak plusz hajléktalanságban, és tudják hogy a munka megöli a lelket. Mert a munka egy elkorcsosult szar, mindenki érzi hogy egy iszonyatos léttorzulás következménye, abszurd. Az embert nem a többi élőlény szintjére viszi, hanem az alá. Az ember igazi tevékenysége az alkotás, amihez dinamikát és fejlődést biztosítóan önmagával összeférhetetlen Egészével jelen kell lenni, és amire csak a zavartalan ős-ember volt igazán képes, és ma még titokban azok, akiknek elég erősek az ösztönei, akiknek nem irtották ki a lelkét.