Arra gondoltál már, hogy a rémálmokra jellemző, hogy a szereplői egy különösen borzalmas történés mellett is hétköznapian viselkednek és beszélgetnek tovább, és attól olyan rohadt ijesztő? Vagy hogy a téged felfalni akaró borzalom nyugodt, magabiztos, kéjes hangon beszél hozzád? Észrevetted, hogy ez mindig így van a nagy gyönyört adó dolgokkal is? Hogy mindig kell hozzájuk a hétköznapiság, az átlagosság kontrasztja, hogy mindig kell hozzájuk egy STABIL PONT, hogy megvalósulhassanak?

Ahogy a hatalmas szépséget, gyönyört adó lények kedvesek és nyugodtak, miközben izzanak. Ahogy a pettingben az aktív partner nem őrül bele az izgatásba, csak nyugodtan, céltudatosan csinálja. Ha az izgalom tárgya egy helyen lenne az izgalommal, teljes tudatával az izgalomban lenne, nem történne semmi, teljesen semleges lenne az egész, hisz nem lenne feszültség. Az Én maradjon a középpontban, így érhet el mindent. Ha az én belevettetik az izgalomba, egyre jobban megszűnik, elveszti magát, a kavargás jellegtelen anyaga lesz, ezért üresednek ki a füvesek (persze nem mind). A stabil pont és a körülötte kavargó kozmosz különbsége, a legeszeveszettebb teljes önuralom hozza létre a létezést, mindent. Az Erő. Ezért is nagyon rossz dolog a züllés, és ezért is nagyon jó dolog a tantrikus szex. „Akinek nincs igénye élvezetre...“ (A teljesség felé), igen, akinek számára minden mindegy, az bír a legnagyobb hatalommal. Csakhogy ennek is több oldala van. Aki a nyomorba vettetett, annak mindenmindegysége ugyan hozhat fölemelkedést, de rendszerint eredménytelen. A hatalom, a szabadság, az erő ellentéte, a nyomor. Akiknek meg eleve jól jön ki... Hát úgy könnyű nem vágyni semmit, hogy körülrajong, és minden kincsével téged akar a világ. Az ilyen embernek úgy nincs igénye élvezetre, mint a gazdagnak pénzre. „Mihelyt nincs igényed többé élvezetre, megtudod a folyamatos élvezés titkát, és nem élsz vele. (...) Mindaz, mi legkívánatosabbnak látszik, a legerősebb méreg: a világot pokolra hajítaná.“ (A teljesség felé).

A kulcs itt is a gusztus. Akit Isten megtisztít, annak számára a közönséges gyönyör ízléstelenné, bántóvá, akár fizikailag fájdalmassá válik. Az elutasítás és a ráharapás nagyon finom játéka kell ahhoz, hogy az ember elérje a legszebbet. Erről már írtam korábban. Szenvedni kell, és a mázlistább fajta választottaknak a világ pont a szükséges szenvedést adja meg. A szenvedés állása nemesít. Megadja a középpont erejét, hisz a viselkedésünk függetlenítése tőle ugyanaz, mint a gyönyörnél. A szenvedés állása alatt tényleges állását értem, azt, ha valaki kifinomult és kifogásolhatatlan, korrektül se bántó tud maradni. Egyébként a stabil férfi- és a dinamikus női princípium olyan szinten jellemző, leíró, hogy még az emberek, állatok viselkedésében is megjelenik: az alázatos hímek a nőstény minden rezdülését lesve próbálnak neki megfelelni, míg a domináns hímek tőle függetlenedve keltenek vágyat magukra, akár a teljes behódolásig (ezt elemezni és véleményezni egy külön poszt témája lenne). A méltóság nem a mozdulatlanság, vagyis az erőnkben való fürdésbe való beledobódás, hanem a kifogásolhatatlanság, ami nem egyszerű kedvességet jelent, hanem hogy kedvesek is akkor legyünk, ha kell, meg a többi is. Amikor mindentől függetlenedtünk, akkor érjük el a tökéletes állapotot. A virágzást, ragyogást. Képzeljetek el a mezőn egy mezítlábas lányt, ahogy egy helyben áll, lehunyt szemmel, a világot emelt fejjel magába szívva, mosolyogva. Körötte az ég, a füvek, arrébb a fák, a szél, a madárcsicsergés... Minden mozdulata végtelenül jelentőségteljes. A bőre... A nevetése...

Így ragyog például az a szőke lány is, aki valószínűleg miatt találták ki az „álomszép“ szót. Kamaszokat szokott látogatni. Jung leírta, Lukács Laci megénekelte. Na ő tényleg ragyog. Nem kényszerül arra a fosban tocsogásra, amire én. Azt látogatja, aki méltó rá. Érdekes belegondolni, hogy az ilyen szép dolgok hajnalban jönnek, amikor sok ideje vagyunk úgymond mozdulatlanok.

A szinkron egymásraalkalmasságot a különböző szépségekkel jól magyarázza, hogy amíg együtt mozogtunk valamivel, sodortattunk, észre se vettük. Csak megállásunk pillanatában kerülünk szembe egymással. Nézzük egymást, lebegünk.

A két mindenmindegy közötti különbséget úgy fogalmaznám meg, hogy nem a vágy alatt, hanem fölött kell állni. Birtokolni kell a vágyat. Egyszer nagyon tiszta állapotban megéreztem, hogy ha teljesen vágy irányította gondolatok, akarások, tettek nélkül szexelnék, akkor egy ilyen archetipikus, mindenevékony, pók/drakulaszerű, fekete ruhában elképzelhető lénynek érezve magam hihetetlen élvezetet adnék magamnak és a partneremnek is. Egyébként ha már szó volt a vágyalattiról, ami a tényleges vágynélküliség, ideje lenne már a poklok lakóiról/nak is néhány szót szólni nagy metafizikus/mágus körökben. Elég vacak, hogy mindenkinek tudnak tanácsokat adni, kivéve azoknak, akiknek kéne. Legalább valami terápiát rendezhetnének, végigmehetnének a sátrukkal az ország(ok)on, és kicsit megpiszkálhatnák, felizgathatnák az elveszett lelkeket, hogy legyen milyen izgalomra alapozni. Máshogy is a tárgyhoz tartozik, hogy tudomásom van arról, hogy bizonyos mágusok, boszorkák képesek másokat földre kényszeríteni, mozdulatlanságukkal egy az áldozat számára mindaddig ismeretlen erejű gyönyörrel, engedetlenség esetén kínnal őt leborulva imádásra bírni. Ez egészen biztosan kihozna valamit még a konstans derealizációtól szenvedő (még az sem, a szenvedésnél rosszabbó) fűfüggőkből is. Ki kell emelni őket, megtanítani nekik jó helyre tenni ezt az érzést, és gyűjteni a többit, mert általában a legértékesebbek szenvednek az ürességben.

Erről ennyit. Azt még mindenképpen megjegyezném, hogy a nagy mozdíthatatlanságú, mondhatni tömegű, gravitációjú dolgok nem feltétlenül jók, lásd különösen démoni lányok vonzereje. Meg azt, hogy ha angyal akar segíteni rajtad, nem akarni kell hogy segítsen, hanem engedni. A legfinomabb, legszebb számára mozdíthatatlannak lenni, így azt realizálni: ez a végső cél, és a legnehezebb, hisz most is úgy áramlik át rajtunk, mint fa lombján a tavaszi szellő. 

Megállíthatatlan ágyúgolyó, vagy mozdíthatatlan oszlop vagy? Mindegy, hisz a mozdulatlanság vonatkoztatási rendszer függvénye. Ha minden hozzád, rád vonatkozik, akkor te vagy egyedül mozdulatlan. 

És az sem piramisszerű, hogy mi igazodik hozzád. Van, akinek istenek hódolnak, de egy nyolcórás műszakot nem bírna el. És van, ami nem csábítani és elveszejteni akar minket, hanem alapvető igény, és kiteljesedésünkhöz szükséges. Ilyen például az a szabadság, ami jelen rendszerben egy pillanatra sem lehetséges.