A fehérbőrű, egyenes, sapka alól kétoldalt lógó fekete hajú lány, aki vékony volt és az átlagnál alacsonyabb, s neki sűrűsödött egy olyan izzásba a szempárja ereje, ami a kiterjedtség és részletgazdagság hiánya ellenére mégis igazi szépséget tartalmazott. A pontosodás... Az igazán széparcú emberek orra hegye, vékony, szinte a felületből/be nem is kiálló/süppedő ráncaik, szemeik éles fénye... A démonokon túli önazonosság, euforikus lélekhaza, maga a boldogság... Az aranymetszésesnek mondott arcok vagy nem igazán aranymetszésesek, vagy az aranymetszésesség nem elég... A szűkülésnek tökéletes arányúnak kell lenni, különben nagyon gonosz, ronda lelket jelent. Ez a tökéletes arányosság nem uniformikus, végtelen változata van. Egyszerűen (és nyilván végtelenül bonyolultan) a létezést jelenti, azt, hogy ez az ember ember, hogy van miért élnie, és függetlenül képességeitől és problémáitól már teljes és elvehetetlen, a legmélyebb, legfinomabb pontba van beszúrva alapja, és onnan nő ki. Azok a démonok, akik ezt a szűkséget, élességet utánozzák, ugyan nem a határtalan szépséget jelentik, de önmagukban jóindulatúak, és a szép ember a maguk szintjén tartalmazza őket, mert minden emelet, emberi, démoni és esztétikai megtalálható fiziognómiájuk, egész testük rajzában, vonalaiban, karakterében. Ilyen voltam én is soványan, és ilyen leszek, ha újra sovány leszek. Ha teljesen fölfognánk egy szép ember szépségét, ott csak reszketni, behugyozni, könnyezni, és összerogyni lehetne. Nemhiába hívják a meghatódást, elérzékenyülést elgyengülésnek is. Amikor a hazug, és önmagába fúlóan meghasonló akarat, a lényeg akadálya már eltűnt az útból, és az ember a gyönyörtérbe kerülve és az esztétikai gyönyörrel eltelve a lebegésé lesz. Mint amikor álmodban emelkedsz. Nem feltétlenül eredeti értelmében a ,,zuhanás, melyben szállni kell, sebesség és égtájak nélkül". Az akarat önmagában holtabb a holtnál. Az embernek nem kitalálni kell hogy mit akar, hanem megtalálni. Megint csak a milyen játékhoz van energiád, és megint a tánc. Az akarat átvilágítva van a helyén. És minél közelebb az igazsághoz, annál könyörtelenebbül igaz, hogy soha egy pillanatra sem szabad túlozni. Tükör legyél, ne pedig mohó, kapkodó alantasság. Minden feloldatlanságot, minden árnyékot, minden lélek nélküli önállóságot szabad alakot ölthető porrá kell zúzni, fel kell égetni, lángra kell gyújtani, hogy tökéletesen elővé, tökéletesen használhatóvá, tökéletessé legyenek. Válj lánggá! És nem lesz akadálya neked és a másnak, kezdetnek és végnek, a távolság két ellenkező pontjának, ha azzá válsz, eggyé váltok. Ha tűzzé válsz, semmit sem akadályozol, és semmi sem fog akadályozni téged, zavartalanul, egymás érintése nélkül hatoltok át egymáson más tüzekkel, és lángra gyújtod, ami nem az, ami salak, ami töltelék, ami súly, ami gát, ami szemét. A lényeggel eltelve lényeg leszel, ez a megvalósulás. És onnantól fogva semmit sem kaphatsz, csak adni tudsz. Semmit sem vehetnek el tőled, csak tisztítani tudsz. Amint átjárt a tűz, úgy kelsz fel a földről, mint egy autóműhely előtt lobogó reklámbaba, amikor elkezdik fújni a levegőt. Ennek az egész tűzzé válásnak a mágikus/alkímiai neve szublimáció. Rögeinket, problémáinkat, bűneinket nem a modern pszichológia bogozgatása adja meg, hanem ha egészükben emeljük azokat egy végtelenül magas minőségre.