Hogy a dolgok a létezést megütő értelmességének szintjéről szóljak, muszáj eloszlatnom egy hamis kiábrándítást, a józanság megismertetésének egy nagyon bakot lőtt kísérletét: olvasás közben sajnos előbb-utóbb mind találkozunk azzal az állítással, mégpedig az úgynevezett nagy/objektív költők tollából, hogy a túlvilág, a végső, a mennyország egy geciunalmas, mozdulatlan üresség, maga a semmi, ahol nincs öröm, csak a lelked így teljesen hasznavehetetlen gazdasága. Ez egyrészt azért hülyeség, mert az az állapot faszt nem öröm és faszt nem gyönyör, és faszt nem érzés, csak egy olyan szinten, amit már bizonyos emberek helytelennek tartanak érzésnek nevezni, egy átlagember teszem hozzá valóban félre is értheti emiatt, másrészt azért, mert ott tényleg nincsen hiány, de semmiből. Merj bátran belegondolni a lehető legjobba:

Hiszen elképzelhetetlen az unio konstans purgatio és konstans illuminatio nélkül. A tökéletes szeretet a tökéletesítő gyűlölet nélkül. Az egész csonkaság nélkül. A kielégültség konstans kielégületlenség és kielégülés nélkül. Az öröklét múlás és elérkezés nélkül. A mindenkivel való azonosság senkivel sem azonosság nélkül. A gyönyör és boldogság kín és szomorúság nélkül. 

Vegyük csak a nyolc boldogságot: boldogok, akik sírnak, ugyebár. Mert a negatív nem a nyomor. Ha egyáltalán a negatív van, az már teljes gazdagság, hiszen a kielégületlenség, a kielégülés és a kielégültség közül bármelyikbe belemenve, azt mélyítve-emelve mindhárom nem csak egyszerrén hanem azonosan birtokába, a teljességbe jutunk. A szépséget keresd mindenben. És ezt továbbértelmezve az elégedettnek tűnő üresfejű, hétköznapi lelketlenek valójában a legnagyobb nyomorban élnek, hisz mivel igényük sincs a végtelenre, az álmok legszebb zugára, a legfeltétlenebb emberi kiteljesedésre, így soha nem is kaphatják meg azt, míg a vágyók már vágyukkal a mennyekbe juthatnak egyrészt, másrészt kielégületlenségük realizálódva megidézi evilágon fizikailag megvalósuló kielégülésüket, harmadrészt mivel odafönt vannak álmaik, ezért ők is odaföl kerülnek, hisz a vágyban a vágyó a vágy tárgyával akár azonosulni, és mivel a végigvitt éhség egy a másik kettővel, ezért ez meg is történik. Végigvinni, beteljesíteni; egyáltalán, milyen szép szavak ezek... 

Utólagos jegyzetek:

 Ahogy mirtuszcsillag felhasználó mondta: melancholy is the happiness of being sad. 

 A tökéletességben, az egybecsúszásban hinni kell. Aki nem hisz, az aláírja saját fing-ítéletét. Neki minden fing lesz, és végül muszájbeletörődni-bevégezttel ő maga is egy fing lesz. Lehet ezt egyfajta dinamikus életigenlésnek is venni, csakhogy az életigenlés mániákusan elégedetlen, addiktívan szomorú mindigmesszevágyás, az ént legmagasabbra emelő kiválasztottság-elhivatottságérzet nélkül csak kiégéshez, megrogyáshoz, csupa rosszhoz vezet, egyszóval egy fing. Nem feltétlenül jobb olyan sok erővel rendelkezni, hogy egész életünkben boldogok lehessünk alaptalan hülyeségekben hivve. Na meg a happiness of being sad amúgy is végtelenül királyabb.