1.

(...) halálosan szép lány volt (mint egy halálos szer). Ránézett az ember és akarta a szenvedést. 

Mint egy nagyon réginek tetsző, mégis örökké szóló szomorú zene, ami sosemhallott tisztaságával tűnik ismerősnek, úgy csendült szinte hallhatóan arcának látványa, és az ember ebbe a fájóan, mégis egyre jobban kellően megható világba fejben már belerontott, belül rohanva űzve kergetve őrjöngött másodperceken belül. Éteri, arisztokratikus, egyben mégis nagyon lélekközeli gyönyörűsége nem megváltást és békét, hanem hősi küzdelmet ígért. De hozzá kifogyhatatlan benzint is. Határ határa: mint a megakadás szélén álló lehellet; lehatárolt határolás, mint egy áttetsző fátyol, s a legbelső szobában egy gyertya, vagy öngyújtó mozgó lángja, ahogy fényt vet a fehér falakra és lepedőkre. Régi cirkalmasság, mint olajoskanna, porcelánváza szolid virágmintákkal, domborművészeti termék vízcsap. S a fátyol határolása mégsem lehatárolt, ahogy áttetszősége sem. Egyre mélyebben nyílik meg mindkettő, mint egy egyre szenvedélyesebbé váló tekintet, egy tolni és húzni is egyszerre akaró sértődött gyerek leglényege egy finompárlatként. Életutaknak elég különbséget teremtett a lány puszta anatómiája, s a formai fejlettség lenyűgöző csodájának nem végleteként tetszelgett, inkább korlátlanságát értettette meg. Szavak és határok már nem voltak az ő messzisége által létszintjéig felkorbácsolt vágyak világában, valami adni és kapni is akart gyilkos gyöngédség szomja fogta el a szemlélőt, mint a kegyelem fogalmát érvénytelenítően magas működésű, pályájú kedvesség intenzitásának valahánál szabadabbként, mégis bábként való érvényesítése egy véres táncban. Szívtelenné válva lángolt fel tőle a szív, akaratán kívül mérgezőbb volt az elmére egy túl jó szernél. S bár önmaga reászabott szenvedésének hivatását sem megingathatatlanul viselte, s rogyadozva akart néha mindent engedni akarva, hogy csak végre pihenhessen, igen erős férfi volt való hozzá, akiben tartás volt, aki a legszebb álmában látott lányra emlékezve ellenállt, s nem elpusztító, megkérdőjelezhetetlen mindene lett az ezt sosem akaró lány, hanem építő elem az életében, pozitív hatású, megzabolázható tartalék vagy cél.

2.

Az alsó harmadánál folyton homorú módon beejtette a gerincét, ami a hasának ívet adott. Gusztusos bőre volt, az a fajta amit tetőtől-talpig végignyalnál, hasa pedig hájpuhaság nélküli: a hasizom egy-egy vonala időnként átsejlett. Beszélgetés közben, állva gyakran ide-oda fordult lábai mozdítása nélkül, ilyen tartással járva pedig úgy mozgott ezzel a valamilyen módon szinte az összes időjárási viszontagság esetén is megoldva fedetlen hassal, hogy annak pont a provokatív exhibicionizmusa ígért valami maradandót és sérthetetlent, az ember úgy érezte hogy a szemét akarják kibökni ezzel a hassal, a torkán akarják lenyomni, automatikusan valami bevonatot érzett rajta ami méginkább szenzációvá tette a mutogatását, valami botrány érzetét keltette, mint általában azok a dolgok, amiket egy felnőtt az intim, privát isteni erők kozmikus hatalmából felelőtlenül fecskendez sérülékeny, emberitől a legjobban berendezve és megszervezve menekülő társadalmunkba. Ha józan esze meg is óvta a szemlélőt attól, hogy a benyomás érzetétől késztetve rámutogató táblák, azt hirdető fényreklámok és elkerekedett szemű-szájú tömeg azonnali megjelenését feltételezze, azt már reálisabban nem értette, hogy hogy bírja ki a lány a saját hasára ujjal mutogatás, arra való folyamatos rápillantgatás nélkül. Nem is hitte igazából, és jogosan, mert ha hímneműekkel való beszélgetésre került sor, gyakran bökött arra gesztusai részeként, ha hümmögve elgondolkodott, kis körben egy ujjal körözött rajta, és időnként le is pillantott rá egy zavarbajövéshez hasonló tekintettel, miközben ő maga egyáltalán nem jött zavarba, azonban e letekintés hatására az aktuális beszédpartner varázsütésre került egy visszatarthatatlan felizgulást kiváltóan talajtalan, hogy mi történik és az jó vagy-rossz-e, azt nem tudó, csak minden irányba egyforma erővel ható mivolta miatt két lábon kibírható gyámoltalanságba, melyben mintegy leplei és védőburkai nélkül kis levelek által kiszámíthatatlanul csapdosva gondolataival nemhogy a felkészülésig, de még a felfogásig sem utolérhetve az eseményeket összeszorítva és szétfeszítve fokozódott rakétakilövésként hatványozódva elveszettségének ideges, kikényszerített kéje, melynek másodperctöredéke után újra szembetalálta magát a lánnyal, aki iránt egyszerre feltörő imádatát és utálatát azonnal elnyomva élte tovább a kis életét, mint minden átlagos ember.

Nekem nem volt nagy gyermekkori szexualitásom, nem támadtak olyan gazdag és intenzív részösztönök, mint az önéletrajzírók jó részét. De mégis úgy érzem, hogy ha ezt a nagylányt gyerekként megláttam volna, akkor azonnal érezve abból, amit neki kéne éreznie ezzel a lovaglópózban hátrafelé megtámaszkodáséval azonos görbülettel, azonnal jól érezve magam lestem volna tovább titokban minél jobban elbújva a játszótársaim elől és bár nagyon feldühítve ha rámtalálnak és hozzámszólnak, mégis tagadva magam előtt hogy őt akarom nézni, sőt a gondolataimban önkéntelenül felhangzó ,,ez tetszik" ellen harcolva; és otthon őt utánoztam volna, elképzelve hogy én is úgy nézek ki, fölhúzott pólóval vagy pucéron, egy gyomromat remegtető és arcomat vörösítő jóleső szégyenben égve, vigyorogva a kíntól.

3.

Virágzó orca, erek párlata

Hártyafinom, de önmagába tetsző

En mély, színes-színtelen, tűnő, majd

Előtörő méretentúli ágbog

Reakciódús félő tudatosság

Egy sztár-festő sem rajzolhatna szebbet

Zongora szól és a hang körbehordja

A szenvedély ily grandiőz közönyét

Minden-minden csak emelni tudja

Combját és lábszárát lakatoló térde

Túlzás- és hiánymentes teljes ízlés

És ha a miénk talán meg is remeg

Bántó fölülállóság nem létezik

Sohasem történik feleslegesen

És ha már muszáj, úgy sincsen benne bántás

Ha szálkás hasán látó köldökére

Vagy lenézés-és pompamentesen

Tökéletes lábára mutatva rámnéz

Nem kopik, hisz ez szűzi szemérmetlenség

Szemében láthatatlan acélháló

Tartja a kibomlást ideális szinten

Bambulni, sem hegyesen lélekbe nézni

Nem tud nála senki szélsőségesebben

És ha egyszerre a kettőt csinálja

Végtagod, tested mind könnyűvé válnak,

S ágaskodsz felé, mint szélben a virág

De ő a hazug kisistenekkel szemben

Nem fog megtartani téged rabszolgának

Már csak azért sem, mert nincs tudatos döntés

Tudja jól, s hogy végül minden rajtuk csattan

Mert ahogy társaság nélkül a magányod

Úgy rohad a lélek, ha nincs szenvedés

S hogy ő éles, friss, és egzisztens maradjon

Nincs csillapítószere a szenvedésre

Más mint a méltóság, s a fél deci párlat

Melytől arca sütően virágozik

Mint a nap, hisz gondolj a napra, a napra

Téged bánt, ha elégedett magával,

S segg-közöny egyszerre esd-rajongó arca?

Mindenből annyi kell, amennyi te vagy,

Bár vonzó, vagy szánandó, mit bánom én

Születsz idegesnek, nem, vagy mind a kettő

Ha magadként ragyogsz, kikerülhetetlen

Bárha elfojtó düh a reakció

A segg az arc önnemkorlátozó párja,

S ha jó van neked, lehetsz szürke egér

Az alázást a többségtől szinte kérő

A társadalomban nem sikeres lény

Segged elárulja azt hogy létezel

Vigyorog, harsány, s ha szégyelli magát

Akkor sem tud elbújni, visszahúzódni

Minél kerekebb, annál inkább segg,

S annál jobban ott van, téged képvisel

Ha fordulsz egyet, ragadnak a szemek

Valaki, s más segge kölcsönös könyörgés

A kollektív kozmosz két szerelmese

Mindenviszonyúan passzív és aktív

Túllépett alany-tárgy dichotómia

A kiterjedt test intim-édes botrány

Igaz teremtettség: elképzelhetetlen

S mégis-ottlétével túlcsodálatos

Téged akárhogyan röpíteni képes

Megkérdőjelezhetetlen teljes Úr

Hogy lehet egy ilyen jó dolog nem bűn?

- így az eddig jogosan bűnélvező

Ki rátalált, s így ki fél, hogy bűn a Jó

A ,,túl jó", hol mondhatjuk, hogy megérkeztünk

S ha párlativó tündérünk arca nem süt

Vállalja az aktív sebezhetőséget

Melyben keres, mert abban keresni kell

S így tudatosan tartja, mi bármit ér

Nem mond le az egyetlenről, csak azért hogy

Kényelmesen ússza meg az életet

S arca ellentétként egészíti seggét

Menekülni, hatódni, kisebbnek lenni

S szenvedni valóban, közöny nélkül, Élve

A kettőt keverni éppoly ártalmas, mint

Összekötni egy elem két pólusát

Az arc él, s ezért van, a segg van, s ezért él

De határok nélkül nincs határtalanság

S a sokszínűség legnagyobb ellensége

Ha nincsen szigorú szeparáció

Ez ez, és az az, bárha mindkettő Minden,

Elválasztatlanságban nincs finomrajz,

S minden nem csak minden, több is, mint a minden

Valamiért csak létezünk, mint a test,

A külön dolgok léte botrányosan jó,

Megegyezni lehetetlen és tilos

Áramba simulni eksztatikus, persze,

Mivel megszűnsz közben, s kincset áldozol

De ha magad nem fokozódsz közbe addig

Hogy az egy sodorhatatlan ellenállás,

Könnyen leépülhetsz igen csúfosan,

S hogy érték, ne csak segg-istenség maradjál

Belevetett, más, s fölülálló Magad

Akár bús, szép, felsőbbrendű undorral,

Megérthetetlen, elvont élvezettel,

Vagy csáb-készenléti kihegyezettséggel

De valahogy mindig, mindig képviseld