Érdekes módon valami minél több, minél különbözőbb személynek felel meg, annál szegényesebb. Viszont ami minél több, minél különbözőbb léleknek felel meg, az annál gazdagabb. Az első a ,,köz"-dolog, az ,,esélyegyenlő" dolog, a ,,jótékony" dolog, míg utóbbi a kifogásolhatatlan. Az, aminek egy átlagos ember hiszi magát (és amiből a legtöbb átlagos ember sajnos tényleg egészében áll), a színtiszta hazugság, a szellemi inaktivitás, az észrevétlenül kényszerített életellenesség, a divat, szóval az irtandó fos: mindig a többletet kifogásolja, rettegi, gyűlöli, irtózik a szépségtől, a tartalomtól, az objektív (nem demokratikusan, hanem ténylegesen objektív) létjogosultságtól, létjogtól. A lélek ezzel ellentétben a kevéssel elégedetlenkedik, a kinemtöltés, a hiány, a kiterjedetlen, pixeles primitivitás, a kifinomult izgalmak szunnyadása zavarja. A léleknek valóság kell, a polgárnak pedig a valóság minél inkább lecsökkentett verziója. Nem biztos, de tegyük fel, hogy mindenki lélekkel születik: ez esetben a gyenge lelkűekből hamar ki lehet verni az ember alapvető igényeit. A lélek összetaposott, tövig nyesett, megfojtott, lúggal leöntött maradéka ezután egyre jobban csak torzul és torzul. Hamarosan már nem is a jó kell neki, hanem a konvencionalitás által jónak titulált semmivel sem rendelkező semmi. Mondjuk a konvenció ide hülye szó, mert ha a tisztán érkezetteknek, a rontatlanoknak, a befolyásolatlanoknak, az emberi természettel még rendelkezőknek, azaz a gyerekeknek szabályos kínzás- és megfélemlítéskúrán kell átesni, miközben mindig be vannak zárva valahova, és egy percig nem lehetnek szabadok (hogy el is felejtsék, mi az), akkor szó sincs itt semmiféle közmegegyezésről: ami valójában van, az egy száz százalékig erőszakra épülő rémuralom. És akkor a rabszolgaságukról, a haszon nélküli, belül megölő taposómalomról (iskolai tanulás), az alsóbbrendű lényként, a felnőttek szaraként kezeltségükről, és a lélekkel és értelemmel rendelkező képviselőik faragatlan, rosszindulatú, visszamaradott férgek közé zárásáról (köznevelési intézményekben a legtöbb csoport/osztálytárs, óvoda/iskolatárs) még nem is beszéltem.

Szóval vissza az elejére: és minél közelebb érünk egy kategóriában a tökéletességhez, annál végtelenebb verzió van, mert annál több az elem, annál tovább szeletelhető, illetve maga az összkép is fölfelé diverzül, mint egy V betű, vagy akár egy fölfelé gyorsan szélesedő függvény. A tökéletességhez nagyon közel pedig már úgymond matematikailag lehetetlen két azonos szépséget létrehozni, hisz annyi a verzió. A tökéletesség a határtalan minden, ami a ,,minden" szóba sem fér bele.  A tökéletesben a tökéletlenségről: legjobban megértve, értelmezve csak egy fájdalmasan szép dolog, ami értelmileg nem megfogalmazható (Pilinszky: ,,Akár egy gyönyörű egészben, mint egy siralmas töredékben"). Aztán ott van a feszültség, az aktivitás, amihez szorosan kapcsolódik a mindenttartalmazás is (egyébként az előbbihez is szorosan kapcsolódott). Gondolj arra, amikor nem sikerül valami, egyszerűen jó az aktivitásban maradás. Játék, meg persze minden játék. Gondolj a nemsikerülés teljesítménypumpálására, feszítésére is, főleg ahogy egy kapálózó szálat képzelsz el, ahogy próbál elérni valamit. És legjobb magyarázatát a tökéletlenség máslényadta tehetségű művelői, használói, játékosai, mesterei, alkalmazói adják: az évődők. Évődik: Játékosan értetlenkedik, ellenségeskedik. Tökéletlenséget mímelve kellemes feszültséget kelt. (Ez amúgy én voltam, elhatároztam, hogy írok egy jobb definíciót, mint a wikiszótáré. 

Nézd, hogy a vonzó nők mennyire egyformák. Nézd, hogy a szép nők mennyire különbözőek.