Ellentmondások szülik a létet: ha minden mindennek igazat adna, nem volna semmi különbség. S akkor nem szűnne meg a semmi. 

Ugyanezek az ellentmondások képezik a fiziognómiai nemességet: ha semmi sem térne el, semmi sem emelkedne ki, semmi sem süppedne mélyre, akkor az arc nem is létezne. 

Így viszont: az arc végtelen forrás, mert részeinek azontalansága egyet nem értést, feszültséget szül; s a szép arcnak az a minél kicsinyebben is folytatódó végtelen azonossága a fraktáltermészetű Széppel, mely szerint bármennyi és végtelen különböző hangulatú, benyomású verziója lehet, mégis egy lelombozó, de egyben nagyon föl is derítő kifejezéssel élve Egy és Ugyanazon törvény mentén alakul: az arc eredeti funkciója, s kimeríthetetlen, mert az arc nem árad és apad magába. Amíg csak él az ember, arca lesz. 

Az arcnak éppen ezen időtlensége kapcsán minden része végtelenül messze áll egymástól, távolságuk kozmikus, na nem mint a materiális univerzum helykülönbségei, hanem sokkal létezőbb távolságú. 

Az arc ki tud fejezni bármit. 

Az arc kifejezéseivel bánni tudni éppolyan mindenművészet, mint mondjuk a nyelv, vagy a zene: aki tökéletesen tudja csinálni, az tudja a tökéleteset csinálni, tud tökéletes lenni.

Az arclátvány intenzitásának hajkurászásában el tud veszni a szélsőségesen kielégítetlen, nagy vágyú lázadó: önmagát és másokat gyönyörben vagy kínban részesíti, csak hogy lelke meghatható, a szépre tervezett részét stimulálja.

Az arcnak és állapotának is megvan az emberi, démoni és esztétikai szintje.

Az arc szépképző ellentmondásainak értékét nem azok fizikai mérete, hanem finomsága adja.

Fiziognómia — az emberi test kozmológiája

Őszintén, bármennyire is lehúzó vagy földobó amit most mondok, az ember, még alkotóereje is, és igazi alkotásainak alkotóereje is és így tovább: egészében aszempontból teremtetett, hogy a legjobb, legszebb alkotás, és az alkotás legjobb alapanyaga legyen. Némelyek élvezetből veszik át Isten helyét, s teszik teljesen alkotásukká embertársukat: ez nem az emberi öröm csúcsa, hanem nem is emberi öröm. Az embert rendszerint szétfeszíti, szétzilálja, szétszórja ha istenségre vállalkozik, vagy az épül benne. Kivéve ha az őt kiválasztó segítő erők ezt megakadályozzák.

Bejárni a testet, mint tájakat. 

Egy tökéletes arcba határtalanul lehetne zuhanni, hisz ahol folytatódik a harc, ahol sohasincs meg a megoldás, ahol feloldva csak feloldhatatlanabbá válik az ellentmondás: ott a harmónia. 

Mivel Isten tökéletes, ezért belőle végtelen szél fúj. Jelenlétében a csodálat és a rettegés olyan zuhanó, semmi kapaszkodót nem találó, felfogni nem tudó, szabadulásából fakadó csapdájába kerülünk, hogy azt a földi test egy pillanatig sem bírná ki, és a mennyben is csak azért tudjuk abbahagyni a földreborult, nyöszörgő reszketést, mert ő maga ad erőt rá. 

Még pár megjegyzés, kapcsolódások régebbi gondolatokhoz: az arc is bizonyítéka a teizmus és ateizmus egyérvényességének, hisz minél inkább fölfejlődik általunk való érzéki, materiális, pontos megismerése, annál inkább átszellemítő, másvilági, lélekanyagú, kozmikus, isteni. Ugyanez igaz az aszfaltra, a gyilkolás, alkotás gyönyöréről való elmélkedésre (lásd Test és lélek c. írásomat), mindenre. Továbbá: a fénykép a megörökítés teljes szilárdítása, minden lassúságnál lassabb merevsége miatt, mely így teljesség, csakugyan lélekrablás. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy a legkiterjedtebb, sokak által egy tagját is magának az univerzumnak tartott ellentétek viszonyáról van szó az arcban, mint például a „soha semmi nem változik, nincs új a nap alatt“, és a „minden folyik, lökődik, mozog, csak az nem változik, hogy minden változik“ ellentétekéről. Ezek egymást folyton túlszárnyalni akarják, így fokozva a létet, az ilyen végeérhetetlen összeegyeztethetetlenségek együttes, mindig és sosem egyenlő, mindig és sosem egyező léte a szintézis. A legmagasabb szintézise. Ettől is kozmikus méretű, mindenű az arc. Ahogy a jungi archetípusok racionális nyelviséggel való végleges, végletes, végzetes és végtelen kifejezhetetlensége ,,a tudomány számára sohasem szűnő botrány" (Mélységeink ösvényein) mint a kvantumfizika, ugyanúgy gyalázza az arc legmélyebb istenisége minden véges, romlott dolgunkat, akit az arc megérint, annak tökéletlenségére lesújt és a Nagyság hatalmával, megbotránkoztató üdvözítéssel pusztítja el feleslegét. De ilyen persze ritkán történik, a tiszta dolgok csak nagyon szerencsés emberekkel szemben erőszakosak.

Az arccal kapcsolatban ajánlom még ,,Válj lánggá! (Szublimáció)" c. írásom elejét.