,,A birkaösztön?" - Kérdezte akkor az a lány. Akkor már csak valami félszeg félreakcióra telhetett tőlem, az agyam már ki is törölte a következő pillanat emlékét, annyira kínos lehetett. Az egymáshoz gyűlő többieket néztük.
Én inkább szociális hajlandóságnak mondanám. Nem muszáj mindent ilyen cinikusan, faszkodva mondani. Ezzel csak azt tudatjuk a másikkal - már azon kívül, hogy jobban érdekel, hogy az adott pillanatban mit gondol rólunk, mint az, hogy mit keltünk benne, és ezáltal esetleg a viszonyunk előrébbvitele hogy alakul, márha szándékunkban áll-e egyáltalán ilyesmi, (ami persze gyakran inkább csak benyomáskeltés, mint tudatás, sokkal inkább a félénkségből fakad, mint a teljes érdektelenségből) és ezzel már egyébként is a faszkodás, az illető béketűrése, megértése, jámborsága kihasználásának látszatát keltjük - hogy minket is túl sokszor értek effajta cinikus, faszkodó megjegyzések annakidején, és ezen túltenni magunkat jelenleg még áthidalni nem sikerült problémákba ütközik.
Viszont ha õ elég okos, és ha a zárójeles, sőt, a két gondolatjel közötti részt még nem is feltétlenül érti, csak a fő kijelentés igazságára döbben rá, akkor már szöget üthet a fejébe a dolog. Mégpedig: miért kapta pont ő ezt a sok cinikus faszkodást, amitől ilyen cinikusan faszkodva képes már csak látszólag rutinos, számára hétköznapi gondolatvilágának részeit és termékeit átadni, érzékeltetni? És amitől - már ha a többi dolog sem kerüli el figyelmünket - már jobban foglalkoztatja a pillanatnyi lényegében megfelelés, amit ő felülkerekedésnek gondol, mint a ténylegesen termékeny, és objektíven leghasznosabb emberi viszony kialakítása? Miért fél ennyire a világtól?
Navajon.
Korunkban újra divat lett az egyén, amivel csak az az egy probléma van, hogy sajnos már nem igazán létezik. A leépített, sablonosított emberi karakterek minden igyekezetükkel is csak megfelelni tudnak, szerencséjükre azonban ezt nem veszik észre. Számukra azt jelenti az önmegvalósítás, ami a többieknek is. Ezek után ez az önmegvalósítás nem is igen lehet más, mint közmegvalósítás. Vagyis még precízebben: a közt butító, és manipuláló elit érdekeinek érvényesítése. De ebbe most ne menjünk bele...
Engem is számtalanszor csábított a valahová tartozás. Főleg kiskoromban. De csak egyedül ,,sikerült". Mindig elképzeltem, hogy valamilyen vagyok. Valami, aminek van neve. De hát ez közösségi szinten már sosem jött össze... És hogy miért? Mert ember vagyok. Vannak tulajdonságaim, van egyéniségem. Sokkal több vagyok, mint ,,akármilyen ember". És pont nem lehetek ezért igazán semmilyen se... Legalábbis a ma divatos, és sajnos tényleg létező, és sokak teljes lényét kitöltő közfelfogás szerint. Mert én én vagyok. És olyan vagyok, mint én. És emiatt - ahogy az a lány is - meg is kaptam sokszor rendesen. Gyengeségem, jóindulatom - nevezzük akárhogyan - kerekedett felül a folyamatos cinikus faszkodásra való hajlamon. De attól még a düh bennem van. És nem felejtettem el semmit...
Mert ha igazi egyéniségre találnak, az csak nyomi lehet. És ez a meggyőződés sokszor személyiséggel bíró, lényeglátó emberekbe is befészkeli magát. És ez tart ott megannyi embert... A hangok, amiknek egyre inkább enged, majd hisz... Hogy kussoljál, nyomorék vagy, senki vagy, elbaszott vagy, mit akarsz, mi vagy te, nézz körül, nézz a tükörbe...
És tudod mit? Föl kell állni, és azt mondani nekik (magadban): bocs, de ti ehhez seggek vagytok. Engem soha nem fognak megérteni. Senki. És ne magadra legyél dühös. Mert ha magadra ismertél, akkor ember vagy. Ritka dolog manapság.
És ne a megfelelési képtelenségedbe kapaszkodj, főleg, ha sokszor inkább már levetkőznéd. Legyél kicsit okosabb, rendezd a dolgaidat magadban, és se a spontaneitásodat, se az attól való félelem miatti görcsös semmitnemcsinálokot ne mutasd ki mások előtt. Hidd el, van remény. És eljött az idő, hogy okos legyél.
Bennem például ezek az írások keltették föl nagyon erősen a meggyőződést. Csak gyűlnek a gépen, és írom magamnak. Ki csinál még ilyet? És pont ez benne a király...