Egész nap egyedül volt otthon. Ennek roppantul örült.
Az ágyán ült a szoba különböző részein jártatva szemeit, beidegződötten hajlítgatva jobb lábujjait. Nem csinált semmit, de jó volt. Van ilyen is. Tudva vagy tudatlanul, de érezte, hogy most ez kell.
Fölállt. Egy összeálló kép kezdte lelkesíteni. Hoppá, egy jó gondolat. Már a szemben lévő sarokig sem ért el, mikor igazán elragadta a dolog, és széttárt karokkal, de csak annyira, hogy az ajtónyílások között elférjen, lendületesen végigrohant a folyosón, a szemközti szobába. Bár nem vette észre, az ilyen belerohanásoknál érdekes arckifejezést öltött: szemei egyszerre tágultak és szűkültek, és az egész rándulás valami utánozhatatlan, mániákus szerelmet fejezett ki. Csodálatot és ragaszkodást: elhivatottságot valami mindennél magasabb iránt, mint ami körülveszi. Ez a finomodás, a képzetek alakítgatása, az ideál építgetése, avagy keresése volt már évek óta az egyetlen igazi célja. Nem keltett vele feltűnést, mivel a művészet is érdekelte. A ,,művészlélek" egy remek skatulya mindazoknak, akik igazak, és ezzel együtt kénytelenek magukból egyet-mást megmutatni, elárulni. Nem lehet megérteni és kész. Ezt az ostoba, de veszélyesen okos emberek is elfogadják.
Aztán hirtelen megállt. Elkomolyodott. Most még tisztább lett. Torz vigyora megszűnt, szeme csak tág volt, és mérhetetlenül komoly és sötét. Itt már nem érti senki. Akár megéri, akár nem, ez az elhivatottság túllendítette mindig. Csak neki van igaza.
Maga a gondolat annyira nem lényeges. Valami zene amit a bátyja szokott hallgatni, és közben a suliból az egyik lány nézi őt. Valami hősies, valami talán világvégi. És ő megy, és ezt a lány tudja róla. És nézik egymást, és megállnak, és beszélgetnek. Előadja magát. A lány megérti. Egy tiszta tekintetre vágyott, ami ért, és amiért...
És tovább. Rutinosan ugrálta át az ágysarkakat, került ki mindent. Itt nem zökkenthette ki semmi.
Megint megállt. A képzeletében most megy, és csinál valami... Megfogalmazhatatlant, ami tényleg a világ szélén van. Hatalmas, telepszerű hely, egymástól messze házak. Mögötte a lány. Itt van minden...
Csrrrrrrrrrr!
-A picsába! - Szólalt meg emelt hangon. - Kurva életbe. Faszom. - Dohogott a lépcsőn lefele. A telefon csak csörgött. Faszomat ebbe a világba. Lakna inkább az erdőben, ott úgyis megértik.
- Halló! - Szólt bele udvariasan.
- Szia, megvagy?
- Igen! - Válaszolta vidáman anyjának hirtelen hangulatváltással.
- Lemennél Teri nénihez a répáért? Tegnap otthagytam a pénzt.
- Persze. - Válaszolta kedvesen. Elköszöntek. Irány az utca! Most a répán túlesünk, vagy addig is király lesz, aztán nyomás csatangolni, ábrándozni. Arra gondolt, hogy mennyire szeret élni, és eszébe se jutott, hogy máskor mennyire utál. Napsütés, házak, boltok, néha egy kocsi, és a csodálatos aszfalt... Csodálatos minden. Szinte ugrált, úgy hányta-vetette magát az utcán, mint egy rongybábut. És itt is a ház. Mert ezt gondolnia kell, mintha magyarázna valakinek.
Elhatározta hogy laza lesz, és nem unja el magát, ha váratnak rá a kopogtatás után, de egy ,,máris" után szinte azonnal ajtót nyitott neki a néni.
- Csókolom.
- A répáért, ugye? Szia. Itt van.
- Köszönöm szépen!
Tetszett neki a szinte alagsorian alacsonyan lévő, túlzsúfolt szoba. Mintha a derült napsütésből egy ilyen helyen ami soha máskor nem tűnik föl, egy másik világba léphetne. Az utca egyik eldugott ajtaján, a kiálló fedett teraszok és vastag borostyánrétegek között eldugva egy kis ajtó, még párat lépcsőzni is kell, hogy leérjen a földszintig. És pont az teszi ilyen jelentés nélkülivé a nem tudók számára, hogy egyenesen rávilágított a nap. Egy új világ. Ami nyílik... És ezentúl a része lesz az egésznek, és hősünk belsejének egy újabb részére világít rá. Mert nagyon jól tudta, hogy ,,a külső és a belső lényegében ugyanaz", kellő benyomások nélkül esélyünk sincs föltérképezni magunkat. A legcsodálatosabb, amik mi vagyunk, de hogy a legközelebb érjünk, ahhoz a legmesszebb kell menni, ami nincs is messze, itt van minden ebben a kisvárosban. A végén az erdő, az már a világ vége. A mi helyeink tényleg a mi helyeink, és velünk eggyé lesznek. Minél többedszer látott egy részt, annál kevésbé unta, annál több szempontból, és hangulattal, és szebben látta. Közelebb az igazsághoz. Az igazsághoz, ami a végső szépség.
Kiskorian jó érzés volt. Na nem mintha a kiskor olyan jó lenne, de az őszinte és tiszta rácsodálkozás. Amikor még a halovány, eleve halálra ítélt lelkek sincsenek lerontva, betörve. Mert ez a köcsög rendszer...
Szemei elkerekedtek, és gyorsabbra vette a lépést. Eszébe jutott egy rugdalozó kisfiú, ahogy kapálózott, és kiabált, hogy ,,nem nem nem". A szülei fogták, rászóltak, és talán ez a kisfiú volt az az ember, ez a cselekedet volt az egyetlen megnyilvánulás, amit igazán komolyan tudott venni. Hiába hogy úgyis lecsendesült és engedelmeskedett a felnőtt testi erõ fölénye előtt kényszerrel meghajolva. Az a cselekedet tiszta volt és igaz. Megfogalmazott valamit, ami létezett.
,,Mert ezeknek bazmeg semmi közük ahhoz, ami létezik." És csak dühösebb lett. Gyűlölte őket. Eszébe jutott egy csomó minden, amit tettek vele. Nem lehet mást gondolni, nem lehet máshogy hozzáállni, és úgysem tudja eléggé beleélni magát. Nem lehet olyan dühös, mint amihez joga lenne, és ami talán kötelessége is, és olyan kegyetlen és gonosz sem velük szemben. ,,Nekem mindenhez jogom van." ,,Ezek senkik hozzám képest, én vagyok az igazság. A törvény vagyok, ami tökéletes, és bármit csinálok, az hibátlan." ,,Nem érdekel." KUSSOLJATOK!!!
Állt, és lihegett. Ölni akart. Húúú... Nincs kegyelem. Nincs. Nincs. Nincs.
,,Mert el van baszva az egész." - Gondolta, és hirtelen elfátyolosodott a tekintete. Leült egy járdaszegélyre. Egy kislány öngyilkos lett. Valahol a világban öngyilkos lett egy kislány ezek miatt, ez egészen biztos, és ez annyira szomorú...
- A kurva életbe. - Szólalt meg magában, elfúló, rekedt hangon. Térdeire fektetett karjaira borult, és sírt, sírt, sírt...
Mert ilyen a világ. Egy szar. Egy tragédia. És aki tagadja ezt, az hazudik. Az nem lát. Ebbe igenis bele kell dögleni. Hát hogy lehet ezt kibírni? Hogy képesek az emberek bárkinek is ártani? Hát magyarázd meg, MAGYARÁZD MEG, BASSZAMEG...!

Ezt látta valaki? Vajon mit tudnak róla? Mi ez a hang? Lőnek?
Fölpattant. Tekintetét ide-oda kapkodta. Remegett. Lassan, szabályos, majd egyre gyorsuló léptekkel hazaindult, csak néha állt meg, mikor úgy érezte, megőrül a félelemtől. Gyomra szorult, pulzusa az egekben... A kezében lengő zacskó répát szorítva, határozatlanul emelgette...
Otthon lefeküdt az ágyára, és csak fetrengett, mint egy darab fa. Észre se vette, hogy jobb lábujjai folyamatosan járnak. Lassan felült, álmodozni kezdett...