(A lány a főszereplő.)

-Mit integetsz hülyegyerek, hát szerinted fölismerlek én a bukósisak mögött?
Végre. Valaki. Kimondta.
Nem hitte, hogy ezt is szabad. Az emberek követhetetlenül nyitottak, vagy zárkózottak, megmagyarázhatatlanul berögzültek különböző témákban. Neki eszébe se jutott, hogy ezt valahogy szóvá tegye. Először, mikor még csak egyedül találkozott a helyzettel, nem intett vissza, hátha nem ismeri az illetőt. Aztán mikor már többesben mentek, és ez vagy az akár előre is intett a motorosnak, kezdte bizonytalannak érezni magát a viselkedése helyességében. Ez is csak összezavarta. Korábban mindig az sulykolódott belé, hogy ne nézzen, ne szóljon, ne legyen észrevehető. Ezt meg is tette, és úgy tűnt, tetszik az embereknek, mert nem bántották, legfeljebb akik már ismerték. Álmodozott barátokról, de jól tudta, hogy az emberek gonoszok vele, bár csak legdühösebb pillanataiban, a legkimagyarázhatatlanabb, nyíltan bántó helyzetekben hibáztatta ezért őket. Akkor is leginkább magában. Megtanulta már, hogy az emberek között csak kussolni vagy hazudni lehet. Ez a szabály kitörölhetetlen, mélyen megalapozott törvényként vésődött belé, és mire eljutott odáig, hogy egyes-egyedül jár az utcán, és motorokról integetnek neki, és mások visszaintegetnek, és mondják, hogy ,,jé, ez ez meg az volt", már a tudatosság legészrevehetetlenebb szintjén sem jutott eszébe kimondani, hogy ,,bocs srácok, nekem nincs meg az a varázserőm, hogy tetőtől talpig szellős, vastag ruhába bújtatott embereket fölismerjek, és a motorokat pedig nem jegyzem meg, mert szarok a motorokra, engem nem érdekelnek." Sokszor próbálta már elhitetni magával, hogy érdeklik a ruhák, a sztárok, a kocsik, a fegyverek sablabla, de aztán mindig zavaróan, szégyentelenül rövid idő alatt felhagyott ezek tanulmányozásával. Még a tananyag is jobban érdekelte, pedig azt gyűlölte. És gyűlölte azt is, ahogy az elején még mindenki tiltakozott. Ahogy az első osztályban még élt bennük a lélek, aztán szép lassan mindenki elfelejtett mindent, belenyugodtak, rosszabb esetben még élvezik is. Őszintén kereste az igazukat, gyanítva, hogy ha már mindenki ellene fordul, akkor mégsem másokban lehet a hiba. De akárhogy is vette át, sorakoztatta föl magában az egészet, végül mindig csak a saját igazára tudott kilyukadni, mégpedig elég erőteljesen. Ilyenkor sokszor ugrált, rohangált föl-alá a szobájában, ábrándozva arról, hogy kimondja majd az embereknek az igazságot, nagy tömeg áll, és ő mikrofonba beszél, és mindenki belátja hogy igaza van, akármilyen ellenvetést leérvel azonnal, és hálásak lesznek neki, megölelik, vállukra veszik, szeretni fogják... Csak ezekben az álmodozásokban talált valamelyest magára, tudott élni egy kicsit. Boldogabb pillanatai nemigen akadtak. Nézte a többieket, és szeretett volna olyan lenni mint ők. Csak nem értette őket. És ők sem őt, bár ez eszébe se jutott. Ő volt az osztályban a legokosabb, mégsem tudott menő lenni. Mégsem tudott szinte senkivel ellenni. Pedig kibírhatatlanul szerette az embereket. Az embereket, akik talán olvasnak a gondolataiban, akik talán mind tudnak valamit, amit ő nem, akik talán csak azért veszik körül, hogy röhögjenek rajta, és ilyenkor koncentrált nagyon erősen hogy minél nagyobb összevisszaság töltse meg a fejét, nehogy egy fölbukkanó épkézláb gondolatot esetleg meglássanak valakik. Leállítani nem tudta a gondolatait se éjjel, se nappal, és csak szerencséjén múlott, hogy nem mondta ki még egyiket sem úgy, hogy mások hallják. Ha néha elfeledkezett magáról, és mormogott, dúdolgatott, valaki már rögtön hülyének nézte, és arra, hogy ezt miért csinálta, nem tudott magyarázatot adni, hisz neki egyértelműek voltak olyan dolgok, amiket mások föl se fogtak. De ennyire még ő sem ébredt magára. ,,Biztos hülye vagyok." Gondolta. ,,Hülye vagyok, elbaszott."
És erre jön ez a srác, és csak annyit mond:
-Mit integetsz hülyegyerek, hát szerinted fölismerlek én a bukósisak mögött?
Rögtön utánament, nem is kérdezve. Átfutott az agyán, hogy ez talán fura, de ez sosem tudta visszatartani mindaddig, amíg igazán pofán nem csapta a ,,valóság".
-Állj! -Mondta a srác. - Látom a szemeden.
És csak beszélgettek. Az elején nem ment neki, de ahogy rájött, hogy itt nem kell mindent magára erőltetni, hogy itt tényleg végiggondolva elmondhat bármit amit akar, felélénkült, ellazult, és csak beszélt beszélt. A srác le volt nyűgözve. Részeg lehetett, de fiatal, talán tizennyolc se még.
-Te egy eszmény vagy. -Szólalt meg egyszer. -Nem érted magad, de hihetetlen magasságokba nyúlsz. Nem zavar, ha hozzádérnek, néznek akár csak a szeretteid is? Nem szokott úgy lenni, hogy hogyha szembesítenek a vágyaid konkrét következményeivel, vagy akár csak tisztább, erőteljesebb megfogalmazásával, akkor szégyelled magad, és rájössz, hogy az nem út, de valahol mégis akarod? Hogy végül semmivel sem lennél elégedett, kívántad azelőtt bármennyire is?
-De, de, de! -Mondta lelkesen a lány, mélyen a szemébe nézve.
-Valaki csodált téged. Nem tudom, kaphatsz-e még itt ennél többet. Én most megyek. Szia.
Majd föltápászkodott, és elment. A lány elgondolkodva ment visszafelé, elképzelte, ahogy villanydrótokon csúszik végig, és úgy reppel, és biciklivel is ugrat, és nagyon menő. Kis híján dünnyögni és ugrálni kezdett, de az utolsó pillanatban észbekapott. Mosolyogva, büszkén ment tovább, amíg szinte bele nem ütközött egy emberbe. Lehűlve, szégyenkészen fölkapta a fejét. A dohánybolt előtt állt. A kint cigiző emberek szokásosan elfoglalták az egész járdát.
-Mit állsz itt? - Kérdezte félig furcsálkodva, félig lenézően röhögve egy ember.
Nem tudott válaszolni. Az úttest felé fordult volna épp...
-Mit nézel, hülyegyerek? Kerülj már ki...
-Ja, menj át, hát most mi olyan nehéz? - Kérdezte egy másik.
Mindenki röhögött. A lány is, kínosan, keserűen, kényszerűen, egy pillanatra kitáguló orrcimpákkal, visszatarthatatlanul. Nagyon szar volt, de már megszokta. Átment volna, de látott egy kocsit közeledni. De mindenki röhögött.
-Menjél már!
Nézték tovább, a másokba behatoló, hivatalosan nem annak mondott szekálás kitágult szemes, vigyorgó gyönyörével.
A lány az útra lépett.
Arra gondolt, hátha hülyének nézik, amiért egy közeledő kocsi előtt menne át.
Ha rendes tempóban kikerüli őket, tuti nem üti el a kocsi. Tétován megemelte az egyik lábát.
De nem mert elindulni, csak nézett. Rájuk egy pillanatra. Meg hátra a kocsira.
Mintha még ment volna. A kocsi egy kicsit lassított, hogy legyen ideje átmenni.
,,Most mi van" Talán ezt hallotta. Talán nem. Nem érdekelte már semmi. Nehézség volt az arcában, mint mikor mindjárt sír.
,,Mit nézelődsz" És csak állt. Meghunyászkodva és dacosan. Erősen és gyengén. Élete leggyávább, és legbátrabb pillanatában.
Nem tudta már, mit csinál. Nem is tudott már mit csinálni. Nem akart semmit. Legfeljebb mindent.
A dudálásra még megrettent, de már nem röhögött senki. Aztán elütötte az autó.
És meghalt és sírt.
És egy pillanatra az egész világ leborult. Csak az emberek nem vettek észre semmit.