Tudjuk, hogy a szenvedély nem kizárólag és feltétlenül hátráltatása a szellem munkájának, hanem ahol legtisztább kifinomultsága, és legkibírhatatlanabb intenzitása metszi egymást, az egybeesik a szellem végső eredményével, szintúgy mélyső gyökerével is.
Tudjuk, hogy a szellem ereje, frissessége, sőt, szabadsága éppoly illékony adomány, mint a testi épség, vagy a jól menő egzisztencia.
A szakralitás és a transzcendencia mélyebb megismerése a profanitás és a banalitás egy új szintjére emelte a tisztaszemű ember világképét.
Tudjuk, hogy az elme működésének mesterséges fokozása és túlfeszítése kihagyhatatlan kötelesség.
Tudjuk, hogy a kikerülhetetlennek hitt csömör a gyönyör kergetésének nem mennyiségi, hanem iránybeli tévesen művelésének következménye.
Tudjuk, hogy a véges, számbeli lélekgazdagság nemcsakhogy nem mellékes, hanem éppenhogy feltétlen feltétele a határtalanság megragadásának. Csak a kellően kiterjedt és komplex lélekrendszer modellezi reprezentatívan a végtelent, annak törvényeivel. Azt is tudjuk, hogy lelkünk feltérképezését követő szaporítása, és öntörvényű territóriumunk mind kijjebb terjesztése maga az út, mert:
Tudjuk, hogy Isten nem (csak) a valósággal azonos szépség, hanem egy rettenetes hatalom, mely számunkra mindmáig fölmérhetetlenül fölöttünk áll, távoli megközelítése is reszketést kelt, közelsége pedig magunk őelé vetésének, és mindent föláldozó odaadásának megkérdőjelezhetetlen kényszerét okozza. Nem azonos velünk, a teremtményei vagyunk. Csak az ő kezében. Mindenestül.
Tudjuk, hogy arról beszélni, hogy a mi kezünkben van-e a sorsunk, teljesen értelmetlen, mert kifürkészhetetlen, és felfogóképességünk számára teljesen értelmetlen erők döntenek arról, hogy éppen így van-e.
Tudjuk, hogy az elvek rendkívül könnyedén kifacsarhatók magukból, teljes helytállatlanságuk egy nem titokzatosan szupererejű elme számára is egyszerűen hozzáférhető, tehát tény.
Éppen ezért tudjuk azt is, hogy erőnk szerint törekedni mindig a legnagyobb önjóra, és hiányában megalkuvásokat kötni az egyetlen ésszerű. Lásd: a gyerek megszégyenülve visszatér jogos sértődöttségéből, mert nem bírta ki, és nem volt más választása, de majd ha nagyobb lesz, őrizheti egészen a végső bosszúig.
Tudjuk tehát, hogy az elveket számonkérők mocskosak, és ki kell őket röhögni, és el kell hallgattatni, és el kell taposni. Hisz a tiszta örökké tiszta marad, a mocskos örökké mocskos marad.
Tudjuk hogy mivel semmi sem jelenthető ki, ezért az önmagában létjogosult kifogásolhatatlan beszéden kívül minden pofázás, és minél több hamis jogot szerzett magának (racionalitás, igazsághoz közeliség, bravúr) annál inkább dühítő pofázás, és annál inkább nem szabad engedni, és annál inkább a földbe kell taposni.
Halál!
Tudjuk, hogy a minduntalan számonkért populáris elvek váltak legundorítóbbá, ezért minden jogos esetben meg kell szegni őket, a populi arcába tolni, röhögni, és a ránktámadó közt megalázni, kínban részesíteni, majd elpusztítani. A többit teljesen betörni, rosszul járt társaik hulláját a magasba fölhúzva mutogatni, és a pimaszság legapróbb kísérletére a szent rendünk ellen lázadót teljes mértékben a jó belátására bírni, és minden ellenállását áttörve büntetni helytelen, dacos rezdüléseiért.
Tudjuk, hogy az erőszak elfogadhatatlan, és tudjuk, hogy az erőszaknak nyernie kell.
Tudjuk hogy mi a szeretet, és hogy szeretetutánzattal senkinek sem szabad hagynia magát megvesztegetni. Én például még nem láttam példát arra, hogy szülők szerették volna a gyereküket.
Tudjuk, hogy bármihez is egész, tiszta ember kell. Az ember célját ilyen emberek tudják űzni, minden más szemét.
Tudjuk, hogy mindenkinek általában kiskorban elvesztett, majd általában kamaszkorában újra megtalált akaratát cselekedni kitölti az e bolygón való kötelességünk.
Tudjuk, hogy mivel részben férgek vagyunk még csak, s nem teljesen istenek, ezért az itt leírtak, melyekre rajtam kívül a többi tiszta is rájön, erős és súlyos kételyeket fakasztanak, melyek akár meg is állíthatják a kiválasztottat a fejlődésben és szinte biztosan kedélybetegséget és/vagy szorongást okoznak. Disszociálódunk, és mindkét felünk undorodik a másiktól. Nem mindig látjuk a csodát. Ez van. Írnék valami biztatót, de úgyse mennék vele semmire. Sziasztok.