A szégyen, mint társadalmi konstrukció, törlendő. De a szégyen, mint az örök, folyamatosan konstruálódó, folytonos változásában egy és örök szépség megnyilvánulása, nagyon is áldásos. Ha éppen tisztább vagyok, kibaszottul élvezem a szégyent, és igyekszem inkarnálni, világba vinni az egyetlen igazi szégyent, mely a csodálat, és egy bizonyos nagyon kifinomult uralom, a tényleges látás, a kitáruló, birtokba kerülő intimitás mindkét (vagy egy, vagy három, vagy határtalan) részről tökéletes ön- és a pucértárs fölötti rendelkezése, és ennek megfelelően tehetetlen, szent csiklandással idegesítő kiszolgáltatottsága. Tiszta helyzet, és tiszta felek esetén egyértelműen pozitív az élmény, részesei végtelenségig megtartanák és fokoznák gyönyörrel elárasztó kínjukat. Ez kezdetben (az első kirobbanást, és az abból táplálkozó élményfürdőket leszámítva) kínzóan igyekvő és óvatos egyensúlyozás, majd később módszeres művészet. A leginkább szégyenművészet a tánc, ezt látni, érezni kell, korábban volt erről egy posztom. A tiszta ártatlanság, és a mocskos brutalitás mindketten egyre inkább a szélsőségekbe tolódnak a szégyen fejlesztésének útján. Mint minden bármit is érő emberi viszonynak, ennek is megvan a kozmikus, személytelen, folyamatos történése, meglátni szerencse.

Az ártatlanság élvezete nem az ártatlanoké. Az ártatlanság kibontakozása az ártatlanság ellentéte.

Mindig a dualitás kiúttalanságával, felei egymásnak- és elfeléfeszülésével fogalmaztam meg az alkotás mechanizmusát, de lehet pillanatnyi összhangként is értelmezni. Mint találkozást a gyökérnél, ami az eleddig általam leírt aurea mediocritassal szemben jobban hasonlít ahhoz, amit elképzelni szokás e kifejezés jelentéséről, bár a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot így is a szenvedély legtisztább manifesztációjánál, inkarnáltságánál fogja meg, mely által a szenvedély igényei az egyetlen igaz és tiszta módon csillapulnak: kielégülnek. Ahol megtörténik a találkozás, ahol azonosak lesznek azok, amelyek mindig is azonosak voltak, azt nevezhetjük létező pozíciónak. Az ember a létező pozíciótól a szégyen megszűntét várná, de a szégyen létezik, nem csak kitalálták. A létező dolgok összegyűjtése csak a kellő fokozószavakkal való szöveges szépségérzékeltetéssel együtt lenne értelmes, vagy egyéb művészetek segítségével. Külön érdekes még az intelligencia létező pozíciója, ahol ködkergetés helyett létező dolgokkal kombinál. Nem is beszélve a képzeletről. A szadizmus nem létezik, árnyék, bűn. A mazochizmus nem létezik, árnyék, bűn. A szadomazochizmus létezik, fény, és erény. Összerakni ugyanezt az ivarossággal, az öléssel-megöletéssel, és a felnőtt-gyerek viszonnyal. Összerakni ugyanezt az igazsággal és a hazugsággal. A kímélettel (gyöngédséggel) és a kegyetlenséggel. Satöbbi. Sőt, magával az árnyékkal-fénnyel, és a bűnnel-erénnyel. Több szó se kell róla: ez a hol pillanatnyi, hol stabil kiegyenlítődés a látás pillanata, ilyenkor lehetséges írni, beszélni a létezőről, ilyenkor lehetséges meríteni, töltekezni, aki idekerül, az Isten lábának porából szív fel egy csíkot, és bizonyos időre képes lesz élni. Kiszakadni a szokásos szarból... Ez a tisztaság, bizonyos fokára eljuthatunk fizikailag csíkozott dolgokkal, nyakszirtre irányított zuhannyal, gyomortartalmunk szájon át való ürítésével, és emberanyaggal, vérrel, mely a törhetetlen szentség bizonyítékaként adja éhes bűnösének ennek a bizonyos szégyennek ajándékát... A találkozás egyensúlya a szuperegyensúly, a határtalan egyensúly, a gondolat megszokott formájának klisés végállomása, ahol az utolsó gondolat belátja a költői közhelyeket, hogy pl ami ezután jön, abban a konzisztencia azonos az inkonzisztenciával, és innen fölfelé már valami más van, mint gondolat... Innen fölfelé már létezés van.

Az igazi szégyennek sok másolata van, például Istennél lefokozottabb, embernél fölfokozottabb, főleg női megnyilvánulások, a démonok csábjai, melyek ébresztenek valami hozzá hasonlót, de továbbra is árnyékok, mely főleg abban látszik, hogy használni lehet őket, vissza lehet velük élni, és nem szeretik, ha az ember túl akar jutni rajtuk. Nem nevezném ezeket sem ártatlanságnak, sem az ártatlanság ellentétének, mely szintén az ártatlanság. Ezek bűnök, és a bűn mind arról ismerszik meg, hogy alacsonyabbrendű kielégülést kínál az igazi élvezetnél, noha aki mindig csak köznapi szemszögből szemlélte életét, annak az eddigieknél beleköthetetlenül magasabbrendűt, amit mind be is látnának, ha őszintébbek lennének magukhoz. Számukra izgalmassága és veszélyessége igazság, az isteniek számára pedig unalmassága és azonnal átlátott sehová sem vezetése feltárta hazugság.

Mind kibaszott drogosok vagyunk, azt kell hogy mondjam. És ezen kívül nincs más. Értve ezalatt hogy ki meditál, ki művelődik, minél finomabbnak és végső soron erősebbnek, hatalmasabbnak lenni ha belegondolsz, mert ezt jelenti, erről szól... A drogosok legalább őszinték. És nincs, ami ne csapda vissza, ha mértéket tartasz akkor máris abban, amivé a mértékletes életmód tesz. Hajkurásszuk Istent, mindenki kapar egy falatért az anyagból, hol jó, hol rossz, de végsősoron túl sokmilyen ahhoz, hogy bármilyen is legyen. Talán ez az elmúlt eónunk átka. És a jövő emberét az a nagyon kevés sikeres ember, az a pár sorozatgyilkos képviseli. Az ember végül mindent elfogadna és meglátná a rendjét, hogy hogy szerezhet élvezetet őszintén ebben az életben, de előtte sokminden történik, hogy helyzetét ne legyen képes elfogadni és higgadtan mérlegelni. Nem véletlenül ,,mocskos" egy ember az, aki tudja mit akar. Tele annyi gyűlölettel, bosszúvággyal, önzéssel, csomó olyan dologgal, amik a jelenkori morálnak nem felelnek meg. Összehangolni kettészakadásunkat. Vérezni, és vérengzeni. És mindnyájunknak tudni a saját igazságát. Mert az embernek nem marad más, mint a saját igazság, és erre bárki rájöhet, ha őszintén belegondol. Próbáltam archetipikus lenni, de nem vagyok archetípus, és egyetlen archetípus, egyetlen energia sem segíthet rajtam, csak saját magam. És segítenem kell magamon, amíg egyáltalán tudok segíteni. Szerencsés és szerencsétlen helyzet is volt, mikor a másvilági erők felkaroltak, vigyáztak minden léptemre, egy hajszálam nem veszhetett el a tudtuk nélkül, és elbizakodottá tettek. A mostani helyzetem viszont egyértelműen csak szerencsés, hisz tehetek magamért, és már tudom, hogy semmiben sem bízhatok. Nem nagyon érzek dühöt, ahogy ezt írom. Számomra ez egyértelmű. Már nem annak hiszek, aki azt mondja: ,,majd én megtisztítalak", hanem annak, aki azt: ,,tisztulj meg!". Most valamiért nagyon erősen belémvillódzik egy gondolat, hogy egy (isten)nő az arcomba törli a talpát, majd leírom, ha meglesz az összefüggés.
És hogy jön ez a szégyenhez? Talán úgy, hogy az ilyen típusú írásaim alapvetően kamaszoknak valók, akiket utaztatnak-emelnek ingyen az istenek. A legutóbbi bekezdés arról szól, hogy mit kell tenned érte, ha tenned kell érte. (És elsősorban azt, hogy teszel érte.) Ha az ember értelmet akar az életének, azért csúnyán meg kell küzdeni. Kivéve a kiválasztottak kinyalt seggű fajtáját.