Istenem, kérlek engedd bűneim, de halálom előtt purgálj meg úgy, hogy azt higgyem, a lelkemet is kiokádom. Rázzon a hideg, fetrengjek kilökött mocskomban tisztaságod én, méltatlantóli elviselhetetlenségétől. Én el akarlak viselni téged, de tudom, hogy ahhoz neked kell elviselned. Hát tégy olyanná, hogy el tudj viselni. Nagyon szeretlek.

A legtöbb lányt nem tudnám csodálni, akit meg igen, az nem engedi. Saját isteni nőiségét gyalázza azzal, hogy a falhozbaszó, ágybahajító, lealázó férfiakra vágyik. Az ,,ami úgyis van, amiért nem kell magamat adnom, az nem kell" az itt rettentő primitív, természetalatti, inverz gondolkodás. Még kifejezetten kevesen vannak azon a szinten, hogy megtisztelőnek, örvendetesnek, kedves dolognak tartsák, hogy valaki a lábuk elé hull. Ők méltóságosak, ők tudják magukat, akár egy elegáns ruhát, egy tisztességet, egy rangot, egy értéket, egy érvényt viselni. Viselni, hisz minden csak színészkedés: az ember a teljes határozatlanság lenne a végesítő, kihagyó, semmibevevő nembelegondolás nélkül. Egy pillanat alatt molekuláira esne, ha nem kapná meg a csonkaság, az igaztalanság kegyelmét. ,,Eszeveszett száguldás", ez a legjobb kifejezés mindenre ami van, és a száguldás legfontosabb feltételéről tanúskodik. (A fókusz maga a kompetencia és a potencia.)

Az univerzum nem végtelenül okos, hanem okosságon kívüli. Ezért kell a megértéséhez végtelenül okosnak lenni. Az ész a legjobb és a legrosszabb alkalmazkodás a mindig egy újabb dimenzióból továbbnyitható, mindenhonnan körülvevően nagyobb, grandiozitásában rettegést keltően felfoghatatlan univerzumhoz. Az érzés nem alkalmazkodás, az érzés már az univerzum.