Hát ugye hogy a források tiszták, azt mindenki tudja.
Csörgedező forrásaid és víznyelőid betemettetése nyivánvalóan rothadást idézett elő. Attól ugyanis, hogy valami van, még nem nevezhető létezőnek. Kezdetnek idézek egyet magamtól: ,,szeretnék akkora lenni, akiben a teljes univerzum megteremtése és lerombolása a minden és semmi tökéletesen dinamikus mozdulatlansága". Ha valamit egyként szemlélünk, az nonszensz. Mi ez? Miért kéne nekem ezzel megelégednem? Válogatni kezd az örök éhség választottja. Ez se jó, az se jó. Váltogatni egyre gyorsabban. Így egyre tágabban, teszem azt, adott időegységben egyre több mindent szembevéve. Az volt, ez van, ez meghalt, ez föltámadt... Mígnem az elegy-érzetről lesz felismerésed, azt gondolod, hogy a kombinálás a jó, az elfogyaszthatatlanság, a mindigtovább. Külön kis szépségvilágokat őrizgetsz magadban, a létezés ízétől megrészegülsz. Elhivat téged ezmegaz, ellentmondanak egymásnak. Szenvedsz, majd fölismered hogy jó, így nem fog kifogyni. Keletkezik-elmúlik. Keletkezik-elmúlik. És ahogy egyre több gondolatfelhőt kisérő vihar fújja szét lehunyt szemmel mosolygó arcodról szexin hajadat, és úgy állsz ott a hegy tetején, mint egy elinduló (hogy hova, az megfogalmazhatatlan, csak elinduló) isten/istennő, úgy válik egyértelművé izgató áldásod, rángató átkod dinamizmusának az a szabálya, hogy maga a cucc, a szépségszintézis (ami minden ember egyetlen célja) fokozásának feltétele egyrészt az összhözközeliség, a határ tágassága (minden) másrészt a világanyagnak nem konkrét mennyisége, hanem keletkezése, és folyamatos elmúlása, így nem hagyva elkallódni, így nem hagyva (a lét alatti, tehát a nemlét alatti szinten) lenni (semmi). És innen már nincs más dolgod, mint a teljes kitágulás után tömöríteni, szűkíteni kozmoszodat. A szintézis fokozásának már ismert módja szerint gyorsítani a keletkezést és az elmúlást, vagyis inkább felfogni a keletkezés és az elmúlás egyre szűkebb körökben lévő, egyre gyorsabb váltakozásait. Mindennél gyűlöletesebb az unalom. És inkább essen szét és épüljön fel napi többször körülötted az egész világ, minthogy ne essen szét, és ne épüljön fel. Inkább megéled a zuhantató tragédia egyre érzékekbe hasítóbb, húst kitáróbb mélységeit, majd a körülményeidtől független eufória szárnyalását. Inkább legyen egyre gyakoribb az olyan pillanat, mikor mindenkit megölnél és mindenkit megölelnél, mégpedig egyaránt teljes szívből. Érzed, hogy nincs őszinte, inkorrupt, inkompromittáló egyesülés, hogy örök ellenséged vagy neked. El vagy veszve, és ha nem is élvezed, tudod, hogy most van minden rendben, és nem tudnál átlagos senkiként, belső nyugalommal élni. A Szüzet imaginálod (ezt érti akinek kell) mindkét feleddel. A Lányt. És talán vele kapcsolatban először, megérted, hogy ami létezőnek mondható, annak már nem váltakozása, mégcsak nem is pulzusa, hanem frekvenciája van. Kellően meghódította a törvényes dinamizmust ahhoz, hogy lényegében konstans legyen. Na és te min foglalatoskodtál eddig...? A 0-1 ki-be semmi-minden növelésén. Nincs-van. Rossz-jó. Hm, áram. Erősség, feszültség, frekvencia. A gondolattal kozmoszimportálásintegrálásasszimilálás anyagot tesz a rendszerbe, így nő az erősség. Az izgalomtól hevesebben csap össze a szövetség: megnő a feszültség. Fasztudja, hogy a frekvenciát mi növeli. De tudom, hogy az ember közepében végtelen (mármint az istenalapú emberekében) és ahogy minden rész és megnyilvánulás ezt a végtelenséget őrzi, úgy vetül ki a világra akármitcsinálásában, mocorgásában, ,,aranyosságában", szuperanyagában. Akkor pontszűk a világ, ha azt elértük, és akkor határtalan, olyan módon, hogy még a határoltsággal is határtalan módon azonos. Akkor lesz a lány kislány. Az a konkrét szépség. A frekventálás véget ér, itt végre mindkét oldal önmaga, csak önmaga lehet szabadon, és így azonos a másikkal, és ezt is csak addig próbáld végiggondolni, amíg rájössz, hogy határtalan, és nem lehet megfogalmazni. Elragadtatás és megvetés is, az arc úgy torzul a kéjtől, hogy teljesen tiszta marad, noha kibírhatatlanul jó látvány, és a szem kimeredése a dühtől szintén kifogásolhatatlan. Olyan szinten magába ránt és ellök, mintha teljesen átéreznéd a lányok végtelenül szép hangját abban a Run Dmc számban. Fölédmagasodik, görbén, teste hátraível, de imígy feléd tartott fején szemei magukévá tesznek. Fekete ruhában van. A haja szőke. Lány.
És hogy eljutottunk odáig, hogy a frekvencia végtelen, így az elemek egy elemként szuperpozícióban vannak, el is jutottunk az elején való önidézésemig, a minden és semmmi tökéletesen dinamikus mozdulatlanságáig.
Ami időtől nem sértve nem keletkezett, és nem múlik, az tiszta. Viszont az időben: minél messzebb van valami a keletkezéstől és az elmúlástól, annál rohadtabb.
Az elejéhez: források, víznyelők: egyértelmű hogy ami régen keletkezett, az már messze rothad, meg hogy elmúlva elmúlna, és akkor nem lenne, tehát nem lenne rothadt, viszont ez az agyunkba (...) cucc is, mint minden, mikor elmúlik, akkor létrejön. Gondolj a múltra: minél inkább elmúlt valami, annál inkább létezik, annál szebb.