Azért ez még sokkal bonyolultabb. Pl a vágy: végsősoron a teljes megkapás, tehát az azonosulás vágya, minden vágyhelyzetben jelen van egy kis átszivárgás, ami semmi esetre sem csak egy gondolatot érint... Mondjuk a vágytestet alkotó állomány beillesztve/bontva ugyanúgy megtisztul... Viszont akkor meg ott vannak az ösztönök, ami megint egy más perspektíva, de lehet azokat hidrogénbombának, tökéletesen összepókhálófonalazott, végtelenül bonyolult és koherens, kifogyhatatlan töltetekként elismerni, számon tartani, tehát ezekszerint már a végtelen szintézis tézisei is végtelen szintézisek, és így tovább, lefelé... Plusz most olvastam egy kis Hamvast, és rájöttem, hogy ki kéne mernem mondani az egyértelműt: ahol a tökéletesség megroppant, és a tökéletlenség létrejött, ott szüntelen esedékes az Egész: a bűn, az őrület, a betegség, illetve a tisztaság, a józanság, az egészség. Hamvassal annyiban nem értek egyet, hogy aki ott van, annak teljesen mindegy, hogy melyiket választja, melyik választja őt: a fény és sötétség szimmetriája és egyenértékűsége azonosság. Őszintén szólva még csak roppanást sem érzek itt. Ahogy Weöres írja: ,,bent a világ - egyszerre világos is, sötét is". Nagyon messze vagyok még attól, hogy fölfogjam az Egészt. Szóval. Ez a sötét-világos élni akar. Minél magasabbra akarja nyújtani szárjait, érvényre akar jutni. Ki szemében? Nyilván önmagáéban. A rengeteg szár egyenként időnként elrohad, de a töve, melyben a szár csúcsának is minden ténye megőrződött, megmarad és újra hajt. Meg amúgy nem csak élni akar. A halált is el akarja érni, hiszen egy az élet és a halál. Önmagát szeretné megmutatni, gyönyörködni szeretne testében. Lent a halál(élet) állandó, fönt elérhetetlen. Minden alapja a tökéletes jelenlét, de a tökéletes jelenlét elérhetetlen. A tökéletes jelenlét elérése a megvalósulás. Ahol a szárak kitörnek, ott már osztottság van, és nagy részük gyökerükre kártékonyan nem azt (gyökerüket), hanem az osztottság homályos, a degeneráltak számára mégis a legélesebb tartalmait követi, nem számítva számukra az, hogy azok is mind a gyökér termékei, és ha mind egymást követnék, szétporladnának. A gyökéráruló szárak szükségképpen a gyökérhez hű szárak élősködői, szükségképpen a legmagasabban vett értelem szerint értelmetlenek, és szükségképpen értéktelenek, sőt negatív értékűek. Éppen ezért döntött a gyökér úgy, hogy a tőle függetlenedett, és így a jelentés, a bármit is jelentés ellentététől függő szárak ellen hatalmasra növeszti hű szárait, így megszabadulva attól, ami tökéletességét zavarta. A megmaradt szárak pedig a mindenjelentésben gyökeret ereszthetnek az égbe, s így az osztatlanság újra elfoglalja, és pontról-pontra önmagával népesíti be az osztottat, gyökerezve, s így újra végtelen szárba szökkenve mindenben.
Manifesztáció, inkarnáció, realizáció.
Közben meglett a vágyszivárgásra a tökéletes megoldás: a nyíltság. A dolgok teljes megkapása azáltal, hogy nem próbálod bekebelezni őket, úgy siklani egyre mélyebbre a gondolatok között, hogy nem kapsz semmi után, bármennyire akarnád, elfojtod a vágyadat. A gondolatok a már korábban kifejtettek alapján tiszták, és a velük való tiszta viszony a teljes kímélet, de ezt megint bonyolítja az, hogy a kímélet abszolútja nem a kontaktuskerülés, hanem a gyöngédség. A gyöngédség pedig elég bonyolult, művészi dolog. Mindig a végsőhöz legközelebbi átbaszások a legundorítóbbak, így a szép, tiszta, létező dolgokkal szembeni passzív gyönyörködés/mégazse is. Az előbb hülyeséget mondtam azzal, hogy elfojtani vágyadat, vágyadat nem elfojtani, hanem automatikus eleganciával kifejezni, mely csak a tiszta dolgok tényleges jelenléténél jön meg igazán, annak akinek megjön, akinek pedig nem, az faragja még magát, tisztuljon, böjtöljön, aszketizáljon, bár nemtudom, ezek bármelyike lehetséges-e anélkül hogy szintén automatizmus, adottság, veleszületettség lenne. Az elegancia Isten kényelme, a teljesség kényelme, és jó, ha elkövetkezik ott, ahol a vágyak nem erőszakosak. Vagy ha az következik el, hogy a vágyak nem erőszakosak, és ebből az elegáns magatartás már adott. A vágyak ott nem erőszakosak, ahol az ember minimális igényei szüntelen kielégítésben részesülnek, azaz a fátyoltalan szentség tapasztalásában, ami egy rendkívül intenzív állapot, tehát békés. A béke dinamikus fogalom. Mivel csak a fiatalság, a keletkezés, a frissesség a tiszta, ezért olyan végtelen hertzes létrejövés és elmúlás szükséges a békéhez, amely forrását, a szentséget időtlenné teszi. A jóérzékű emberek például nagyon vonzódnak a gyerekekhez, akik nem szimplán nem olyan rég születtek, hanem gyorsabb az anyagcseréjük, a pulzusuk, stb. Jussanak eszünkbe az életük megrövidítőjébe szerelmes drogosok, és a stimuláns kábítószerek által spannolt emberek vonzása és kisugárzása is. A fizikai anyag nyilván véges sok szempontból, így az embernek alkalmazkodnia kell rohadásához, viszont a metadolgok forrása nem. Az önpusztítás több formája is kitűnően tisztítja lelkünket (egyébként mások pusztítása is, hisz amit másnak okozol, azt magadra veszed, a más ember állományának lenyomatával együtt, melyből teljesen föltérképezhető az illető természete, egészen mindenig). Elsősorban magunkból kell tökéleteset, szentséget alkotnunk, ennek útja a felfokozás, melynek eszköze... Hát ez-az. Szentségek, imaginációkövetés, a hatalom és az alávetettség egysége, azonossága. A vágyak nemerőszakosságából folyó eleganciához még annyit, hogy zokogni nem elegáns, leborulni nem elegáns, bármilyen módon belevetned magad abba, ami nem veled azonos, vagyis nem végtelenül tiszta: teljes mértékben a vágyak erőszakosságának jele. A vágyak békéjét biztosító intenzitás a konkrét életben sajnos nem állandó, ilyenkor azonnali kielégülés nélkül kell lemondanunk az átmeneti enyhet adó gyönyörfürdőkről. Ne feledd: szentséged tudatos, éppúgy kíván, mint te őt, és ha csillapítod iránta való kívánalmadat, ő is kevésbé lesz érdekelt irányodban. Ez a szenvedés létjogosultságának egyik kulcsa például, egy másik meg az például, hogy a szenvedés, mint intenzitás-fokozás, mint tisztítás, téged is szentebbé tesz, és minél inkább méltó vagy szentségedhez, annál közelebb vagy a végső intimitáshoz, azonosulásotokhoz. A szentséged és közted történő ható áramlás, infekció feltérképezése bonyolult feladat. Mondjuk az infekció azért helytelen, mert ami a szentségtől vándorolt, az tiszta, és ami a szentségbe vándorolt, az tiszta. A szentséggel való azonosulás robbanása utáni csillagként létezés, tulajdonképpeni mindentudás, bölcsesség, maximális erő, hajthatatlan akarat, a szépségből veló maximális részesülés, egyszóval az Egyetlen Becsület korát felnőttkornak hívnánk, ha tudnánk mit is jelent, hogy valaki felnőtt. Ennek megvalósulása egyszerű egészséggel magyarázható, ugyanis természetes evolúciós sorsjárulékunk a kifejlődés, melynek már befejezett állapotában születünk, viszont ahogy gyerekkorunkban keménykezűen, céltudatosan tesznek azért, hogy ne legyünk azonosak a tökéletességgel, önmagunkkal, így a tökéletesség máshol fog elhelyezkedni mint mi, egy darabig egyre távolabb, de amint lehetősége nyílik az ifjúnak egy minimális önrendelkezésre, azt egészséges esetben újra közelíti. Bár (újra bonyolódik), van más magyarázat. Már eleve hozzá akartam tenni ehhez a fejlődéstanhoz az ösztöndinamikát, de miután eszembe jutott, hogy mit írtam fönt az ösztönökről, a válasz egyszerű lett: az ösztön meg akar valósulni. Mármint ehhez még magyarázatul hozzá kell tennem, hogy a sötét-világosat is az ösztönnek gondolom. Szimmetria, egyenérték, azonosság, egyérvényűség - a gyermek, legalábbis a magzat biztosan, még nem ismeri a sötétet és a világost, ő sötét, és világos, és mindkettő, és egyik sem. Önmagát és a kívült se: ő ő, ő a rajtakívüliség, ő mindkettő, ő egyik sem. Ezek a megkülönböztetések az osztottságban nyernek relevanciát, és míg a kisded számára olyan magától értetődőek, hogy nincs szüksége a magától értetődés fogalmára sem, addig a felnőtt számára ezek a fogalmak már az égben vannak, hova új gyökeret kell eresztenie, (mert visszamenni nincs lehetőség,) hogy onnantól joga legyen másokra is hatni. Az emberi társadalom egy cirkusz, egy tébolyda, torzszülöttek tánca, a születési rendellenességből fakadó fejlődési rendellenesség víg elismerése. Az évek haladtával az ember gyökere mindinkább kikerül a földből, s minthogy megvalósulásról nem is hallott, a határtalan tökéletesség maradványait koszként pöcköli le magáról, s eszébe se jut, hogy meg kéne szereznie. Vígan követi alapjukat vesztett érzései rángató rajongását alapjukat vesztett tárgyaik iránt, s mindeközben, hogy zavartalan farokkergetése biztosítva legyen, a hozzá hasonlóan önmagát elvesztett, s így semmilyen senkivé vált tömeggel együtt bátran tapossa azokat az embereket el, akikben van valami.
Semmi baj nincs egy gondolattal azért, mert hazug. Attól még lehet jó, érdekes, tanító... Sok hazug gondolattal meg kell ismerkedni. Nekem is talán kedvenceim magamtól a túlragadtatott hülyeségekkel teli spuris agymenések (az egyikben pl az áll, hogy az út tetején megölheted/megölöd Istent), mivel tökre elvontak és bonyolultak.
A racionális-materiális realitásban azért mindenképp jó, ha nem esünk túlzásokba. Pl a gyöngédség legmagasabb foka, ha csodálatod tárgyát megölöd (lásd: Lopott könyvek (és nem a Leandertől, hanem a Tankcsapdától), és Dosztojevszkij: Egy játékos naplója), aztán mégis képzeld mi lenne ha a szerelmesek csak úgy öldösni kezdenék egymást, és ráadásul pláne pont azok, akik elég magas szinten állnak ahhoz, hogy megértsék az ölés idevágóságát.
Jó, közben valami megoldódott: az ösztönöket nem kell ilyen bonyolultan fölfogni. Szimplán jobb esetben folyamatosan keletkező, rosszabb esetben mirelit frissességek, amikre igazak a költői klisék, a harc békéje, szeretet és gyűlölet stb, és jobban megnézve a költői klisék még alulról közelítik, mert benne még szimplán egyek ezek a dolgok.