1. Helló bébi, köszöntelek ezen a szar helyen
De nem hagyom, hogy bármelyik reggeled szar legyen
Itt szárad a tányérban
A reggeli másfél gramm.

2. Hogyha mélyen benne vagyok, akkor érzem jól magam
Fölső nyílásaim megtelíti a lúg és savam
De ha van orrcsepp és kenyér
Akkor még mindháromba fér.

3. Sose értettem, mi az a chill.
Hogy a nyugalomban mi a jó
Az én alapérzetem
Az nem embernek való
Élvezni kéne a hullámot
Élvezni kéne a közepet
Ha a megváltó szívdübörgés
Nem kívánt vége közeleg
Ki a nyugalmat, ki a felspannt
Alkati okokból választja
De az basszus nem igaz
Hogy nekem csak az vigasz
Ha szemem napokig nyitva van:
Akkor érzem embernek magam.

4. Ahogyan a szulfát átmarja a nejlont
Ha nem túl magas a taurintartalma
(És ne legyen az, mert nem azt vettem, bazmeg!)
Ragyog át az ember hitvány földi fátylán
Lelke szagát adva környező terének
(És ragyogjon át, ezért születtem, bazmeg!)

Egyébként tested kikúrt mély értelemben
Nem csak ruhád, díszed: megtalálni benne.
És ha a lezárult, elapadt léleknek
Erőst úgy tűnik, hogy több szava már nincsen
Marad ronthatatlan tested teljes eszme.
Hozzá! Mert bőbeszédű tökéletesség.
A keringő vér, legyen bár másoké is
Az eszmei szulfát megadja a választ.
Választottaknak átáshatatlan támasz
A kozmosz tiéd, ha szerethetsz egy Testet.

5. Az önimádat és az önundor
Verhetetlen bajnoka lennék én
Tudom, hogy ezt hívják fejlődésnek
És jól fog kijönni majd a végén
Viszont nálam megbonyolította
Ezt a tényt egy kedvezőtlen állás
A léleknek olyan betegsége
Ami minden fejlődést aláás
Szeretném hogy a szerelmes újra
Bárkibe, de nekem szítsa lángját
Kettejük szuperpozíciója
Lehessek, ki minden lelken átlát
Mondják, nehéz, ha a gyönyör zaklat
Pedig úgy tudsz vágytalannak lenni
Ha mindent a segged alá raknak
Te meg mondhatod, nem kérem, ennyi
Ki vagyok, hogy vonogassam vállam
Mióta lelkem egy centijéért
Be kell szarnom az erőlködéstől
Hetekig, és nincsen aki még ért?
Ki vagyok, hogy ne köpjem pofán azt
Aki szerint fejben dől el minden?
Ne basszam a mocskos testét földhöz,
S közöljem, hogy takarodjon innen?
Anyátok! Kik voltak már szegények,
S kiskorukban összevissza verték
Nem érzitek, hogy az én bajomtól
A tiétek az még messze eltért?
Nem érzitek, hogy sorstársaimtól
Lett igaza Iv Karamazovnak?
Nem látjátok, hogy amik éltetnek,
Azok minket megrohadni dobtak?
Elég legyen! Kurvára unom már
A sok kinyalt seggű segítőkészt
Kik oly jó szívvel tekintenek rám
Mint a vézna parasztra a tőkés