Tulajdonság, jelleg, tehetség. Emberek olyan meghatározói, tényezői, melyeket egyenként ezzel a három szóval lehet leírni. Vannak köztük jók és rosszak, de a legtöbbjük ennél határtalanabb, csak a fáradtság, a romlás, vagy ezek hiánya módosít ,,pártjukon", konzekvenciájukon, végsősoronjukon, kibukkanásukon, szándékirányukon.
Ha egy életre jogosult emberről beszélünk, különösen egy nőről, akire jobban jellemzőek a személytelen karakterjegyek, gyerekkorában az ilyen egységek, porciók, hozzáragadtságok még egyértelműen lehetőséget jelentenek. Folyton kibomlanak, és folyton összezárulnak, biztosítva a határtalan szépség kötetlen áradását/robbanását, és szigorú tökéletességét. Emelik, növelik, izgatják a létet. Magukban hordozzák a közölhetetlen mélységek közlésének mágikus-művészi, legelengedettebb és legmódszeresebb ritmikáját, kozmikus és intim táncát.
Mivel a társadalom a Jó ellensége, ezért ösztönösen rengeteget tesznek a gyerekek lezüllesztésért. A nagyobb gyerek rendszerint pár évig, már felejtve de még nem fölidézve, már nem érezve, de még nem tudva, már meghalva, de még nem feltámadva nyomorog. Jól emlékszem rá. Éppen úgy nem érdemes róla beszélni, ahogy érdemtelen lenne egy háziállat rusnya és gyógyíthatatlan betegségét részletesen elemezni.
Aztán újra jön a hormonzuhany, és az ifjú ismét magára talál. Innentől már erősen keveredik a tehermivolt a lehetőséggel tehetségei tekintetében, kettészakad, megőrül attól, hogy vannak értékei, kezdve már gyakran azzal, hogy az igazság fölfakadásának pontját metszi a hazugság, vagyis a teljes addigi személyiség összeomlása, bontódásának, hanyatlásának, rohadásának vége, a kétségbeesés azon pontja, amikor már egyedül csak az igazság maradt. Egy darabig mindazonáltal működnek a hormonok, a tulajdonságok rángatják kiválasztottaikat, akiknek ezért tenniük nem kell. Lehetőség, bár inkább sors, egyben teher.
Aztán ahogy fölnőnek, és a test újfent elzüllik, már nem felejtenek, és mivel belekóstoltak Istenbe, mindent megtesznek a helyes működésért. Innen válik a dolog rablánccá, kötelességgé is.
Szóval mindenképp lehetőség, lehet csak lehetőség, lehet lehetőség és teher, lehet lehetőség és teher és kötelesség is. Ha minden frankón működne, utóbbi két fogalom értelmetlen volna. Lehetne élni, ha nem nyomorítanának meg minket. Viszont mindent meg kell tenni a tökéletességért, és a legtöbbet azzal tesszük, ha teher- és kötelességmivoltuktól megszabadítjuk lehetőségeinket. Ehhez pedig magunkat kell fölépíteni, amiről én mondani még nem sokat tudok, és legnagyobbrészt éppúgy mint minden értelmes dologra, mindenki magától jön rá. A zavartalan élet önfeledtségéről írtam már több helyen. A vágyálmok, az élés ritka pillanatainak lábát kell megragadni.