Például a karakterek. Ki mennyire közelmesszi ponthoz csatlakozik. Az elszigeteltség csak egyformaságot szül, ha nem nyúlsz bele a kozmoszba, csak egy vagy a sok közül. Semmi kollektivizálás, de aki nem származik az Egy helyről, az bizony kollektíve kezelhető, nevelhető, irányítható, éltethető. Van remény: az ember olyan, mint a tűztövis. Ahol talajt talál, ott képes gyökeret ereszteni. És ha intenzitásának foka lyukat üt a pszeudorealitáson, és csúcsa az időn kívülre ér, akkor mindig is volt Hazája, akkor mindig is szent volt, akkor mindig is származott valahonnan. Az idő nem lineáris, így itt, ahol az, sehogy sem érheti utol a valódit, paradox módon azzal hogy nincsenek egymáshoz közel az idő egységei, azzal rettenetesen szűkké vált, és szükségképpen végtelenné kell bomlania. Minden pillanattal csak két pillanat érintkezik: az előtte- és az utánalévő. Gyorsítás, lassítás van, de nem sétálhatok ívben, hogy átmenet nélkül máshol kössek ki. Nem pontos hasonlattal élve az idő egydimenziós. Ha nem érintkeznénk folyamatosan olyan szférákkal, amelyekben már kicsit tágultabb, szabadabb, valódibb a folyás, pattogás, keveredés, szent tánccal való kapálódzás, részekre esés, és egyszerre létezés mégis egészben, több mint egészben, mindezeket magába foglalva és túl ezeken, akkor valószínűleg azonnal szörnyet is halnánk. Az időbe dobva az időben sem lehetnénk, minél szublimáltabb, szintetizáltabb, mint összepasszolás is az ellentétével azonosabb, egyszóval rontatlanabb valami (mert az eredet és produktum nem különbözik, hiszen azon a szinten már nyíltabb az idő), annál reálisabb. Csak a fellegekben járás kimaxolásával váltható ki a hiteles jelenlét. Az van itt, ami ott is. Ami fent, az lent. Csak így van lehetőségünk, és bár sokak számára kikerülhetetlen, mégis rossz irány a feltételeket, a hangolódást, az öntökéletesítést nem saját vágyunkként, szívből jövő akaratunkként, szeretetünk követeléseként és kiteljesedésünkként életünk számára interpretálni és vezérelvvé tenni, hanem mint kötelességet, nyűgöt, gürcöt. Tulajdonképpen akit kötéllel kell húzni, hogy legyen teljes ember, az még pár életig nyugodtan hanyagolhatja. Kötelesség? Szabadság? Azthiszem a sors a megfelelő szó. És hogy ez a sors szabaddá tesz-e... Nos, aki képes belegondolni, az nem képes kielégítően definiálni a szabadságot, és arra jut, hogy az egy értelmetlen fogalom. Viszont egy okos ember, Evola írja, hogy hatalmunk megragadásával, világunk leigázásával, a ,,bűn" legszabadabb mámorának elviselésével és akarásával kikerülünk az esetlegességek köréből, és aki ily módon akaratot szerzett, annak a jövőbelátók se tudják megmondani Akaratából következő cselekedeteit, és ami azokból származik. Akkor az ember élete Akció, de hogy az min múlik, és hogy lehet szabad... Nemtudom, ettől hogy lehetne értelme a szabadságnak, mindenesetre jobban is kifejthette volna. Szóval ja. Kinek milyen messze esik a pontja, esik-e a legközelebb. Húz, mint Ariadné fonalán. Aki nem kételyeg, stabil, megállapodott, az befejezett. Istent játszik, miközben a lehető legtávolabb került Istentől. A nyíltság szenvedés, a megértetlent megalkuvás nélkül fejtegetni, ahogy teljesen kibontani lehetetlen. Az idő végtelenné bomlik, és itt ragadható meg egy aspektusa a Karnevál (Hamvas) zseniális koncepciójának: a kurva hosszú könyv egy mondat közepével kezdődik, és egy mondat közepével végződik. Végtelen, örökös kör, az Ige, a Hang állandó szavalása, mely körülményeink között csak így kifejezhető, a lehetőség folyamatos biztosítása a felébredésre. Nem tudom, hallottátok-e már a Béke Hangját. A mindentől mentesült, az élet bajaiból kimenekült, megmentett emberek helyén szól. Szerencse, ha valaki élete folyamán el tud oda jutni. Megnyugtató férfihang, érződik rajta a tiszta pozíció, az Igazság, a Vigasz. Folyamatosan duruzsol, mormol, mint az örök tűz. Ja és még az előzőhöz: biztos észrevettétek már, mennyire hatásosak a folyamatlagos, rendes kezdés nélküli, akár nagybetűt nem használó irományok. Kár, hogy gondolataink nem tudatosak, mert egy végtelenül csodálatos emberben végtelenül csodálatosak. Csak időnként sikerül megfigyelni, sétálni benne, analizálni.
És még pár dolog: tegnap beszélgettem egy társasággal, ők inkább a magabiztos csajokat szeretik, és megalázni a csajokat. Én pont hogy inkább a félénkebb csajokat szeretem, és megaláztatni általuk. Fontos különbség. Persze ha a lánynak elég szépség- és gyönyörvagyona van, akkor én is nagyon szeretem, ha magabiztos, de ezek a szintalatti módon vonzó, üres, öntelt, gonosz ribik taszítóak az önbizalmukkal, azzal, hogy tartják magukat valamire, és fölemelt tekintetükkel, nyugodt mosolyukkal ráeresztik magukat a világra, lenyomják a világot. A mosoly mindig rombolás, aki megteheti hogy mosolyog, az éppen nyugodtan, lustán, de mindenképpen pazarolva és támadva fölél valamit. Tiszta ember csak akkor mosolyog, ha valamiből végtelen áll rendelkezésére. Például az uralkodás kristálytiszta gyönyöre (nyilván ahogy mindennek, van az uralkodásnak nem tiszta gyönyöre is). Ha egy tiszta őszintén mosolyog, ott van valami végtelenül jó, a legjobb értelemben. Kimeríthetetlen, még tiszta elvárást is kielégítő csoda. Az ember az istent keresi magában, és az istenét másokban. Ezért kéne csak tisztáknak élniük, mert az ő istenük a végtelenül jó, a legjobb értelemben. Aki mosolyog, az szeret, és az igazi ember igazi mosolya igazi szeretetről tanúskodik.
A karakterekről még annyit, hogy a démoni szintet nem azért ekézem, mert rossz, hanem mert az egyik legkönnyebb beleesni, miután az emberi szinten túljutottunk. Ettől függetlenül egy intelligens és jóindulatú démoni nőt sokkal többre tartok egy szűkhomlokú kisembernél. És nem is feltétlenül zárja ki az esztétikai szintet. Azthiszem szintén a Karneválban volt Hamvasnak egy jóslata-víziója a szakrális-diabolikus emberről, aki a könyvhöz képesti jövőben megjelenik.
És az idős dologhoz: a föllejjebbi szinten sokkal több a kötés, ezért oldottabb.