Ami emberileg és gépileg felfogható szabályok alapján leírható, annak az a tulajdonsága, hogy nem létezik. Vegyünk egy egyszerű szabályt: ha valami megtörténik, az kiváltja az ellentétét. Érthető. Lehet a végtelenségig kombinálni, de a legbonyolultabb szabályrendszer, szabályszerkezet is még csak nem is az hogy egyszerűsít, hanem: nonszensz, üres, érvénytelen. „Ha valami létrejön, megtörténik, akkor...“ de azt nem képes leírni, hogy mi az a valami, mi az hogy valami. A létezést kapiskálni kezdő kamasz először rájön arra, hogy az ellentétek összeérnek, és ott van valami, vagy ha minden okát visszagondoljuk, akkor a kauzalitás értelmében nem is létezhetnénk, és ott van valami. Jó irány, jó érzék. A Valamit a szabályok felrúgásával, megszüntetésével lehet közelíteni, és a valamelyest még racionális, nyelvben történő gondolkodás ezt csak egyre bonyolultabb, szűktágabb, végtelenebb szabályokkal tudja művelni. A létezést nem lehet kimondani. A létező dolgokat nem lehet leírni, általánosságokat használunk, melyek maguk is üresek, vagy ha nevén nevezünk valamit, senki sem tudja valójában, hogy tulajdonképpen mit nevezünk úgy. Egy meg egy az kettő. Oké. Kettőször százötven az háromszáz. De már az elején végtelen ugrást tettünk. Mi az az egy? Erre nem tud senki válaszolni, csak a nyelv korlátozottságának megfelelően tautológiával. „Az egy“. „A határtalan.“ Így mondják. Mert jobban nem tudják. A létezés teljes szabálytalansága, kimondhatatlan egyszerűsége végtelen bonyolultságot gerjeszt, mert aki az emberi tudások csúcsára ért, annak végtelen, fáradhatatlan, kimeríthetetlen perverziója a létezés, és azt mindenáron igyekszik valami értelembeli alakot öltött, megfogalmazható, vagy megalkotható formába csomagolni. Az ember szorong a felfogható világban. Minden cél, minden akarat, minden vágy a létezésre orientálódik, a létezés a legmagasabb szép, és mivel a siker esetén minden végetérne, ezért nem marad más nekünk, mint a történelem részeként szeretni, meghalni, küzdeni és elbukni, minden és mindig újabb kísérletet elkövetni, hogy egyszer végre boldogok legyünk. 

Mindezeknél fogva alapvető meghasonlás az emberi természet. De mint a költői klisék ismerői azt régóta tudják: ettől végtelenül jó, és ettől végtelen. 

Az ösztön a testből, az anyagból, a létezőből jön. Számszerű részeinket önmaga elérésére sarkallja. Innen a fejlődés, a kultúra, az evolúció.