A hullás ötletet @karma_bizottsag instagram-felhasználó november 18-i írásának egy mondata asszociáltatta.

Éjjel fél háromkor kelek, Karma Bizottság új írása, Thomas Mann, vastag vonal metanimfa, Thomas Mann. Nem túl euforikus, így fogom a sörömet, irány a konyha, ott le tudok ülni rendesen, hozom a Thomas Mannt is, de hamarosan föl-alá járkálva magyarázok képzeletben chatben egy tinilánynak a legnagyobb írókról, és hogy Hrabal, Márquez, Nabokov és Salinger voltak az utolsó nagy világirodalmi írók, utána már végleg beköszöntött a háborús, sci-fi, és narkós regények, és a (nem mindegyik irodalom-kategória) krimik ideje, amiket ugyan nagyon okos emberek, és sokszor igazi férfiak írtak, de az írói nagysághoz már nincs közük. A korszakot nem tekintem lezártnak, nem csak masszív gyökerezettsége miatt, hanem mert azóta nem történt olyan váltás, ami irodalmi lenne, a mamipornók, és az amerikai - vagy irreálisan amerikai természetű magyar - gimisek kalandjai, továbbá a Gyűrűk ura utánozhatatlansága folytán egyre több erőszakkal és erkölcstelenséggel, vagy egyre inkábbi gyerekek felé fordulással olvasókat csalogató fantasyk éppúgy nem ütik meg az irodalom fogalmának mércéjét, mint az ovisok nyuszi alakú, verses-képes leporellói. Nagy írók már csak nemzeti szinten vannak, mint itthon Krasznahorkai, egyszerre sajnálatos és szerencsés, hogy egy olyan korban alkot, amikor a szépirodalom már nem divat, és több van belőle az okosabb és érzékenyebb emberek naplóiban, mint a könyvespolcon. Utána valahogy - már nem is tudom, hogy - rájöttem, hogy a hullák mennyire meghatóak és gyönyörűek. Hogy ott van, rajta van az egész élete, a lelke, le lehet olvasni róla, ki lehet szedni a felületek, zsigerek és szétfutó pályák ágazatának titkaiból, hogy véget ért egy ember, és mennyire túlzó, elsodró, grandiózus jav, kegy, öröm, ajándék, hogy itt van a kezünkben, csak a miénk lehet, és azt csinálunk vele, amit akarunk... A vége. A meghatottság, hogy a vége. Itt fekszik, és árulja magát, valami tökéletes viszonyban vagyunk vele, úgy kell óvatos, félénk tánccal megközelíteni, végigsimítani rajta, leporolgatni, ápolni... Szép szomorúsággal nézni rá, csak állni, csak nézni csak nézni... Nem lehet betelni vele. A legfinomabb módon tökéletessé kell tenni. Lereszelni a sarkát, levágni a körmét, rendbehozni a sminkjét... De vigyázzunk, hogy ne zavarjuk. Ahol a hullák feküsznek, az egy templom. Mint az örökmécses lángja, mint faluban kimenve a kocsmából zajától messze menekülve érve a trafó zúgása, olyan békesség és megnyugvás árad a pihenő egyhelyreértekből. Mert egy helyen vannak, ott ahol már nem számítanak, nincsenek a mi földi bajaink. Szívesen smink nélkül hagynám ezt a nőt, hadd legyen olyan kedves  és valami sosem látott tisztasággal pőre és mindennél is jobb, a jónál jobb és nincs rá szó mint valójában, de nem lehet. Hív engem, cicceget engem, becézget engem, vonz engem, ujja köré csavar engem, finoman kuncogva kinevet, és nem tehetem meg, hogy nem adom meg neki teljes díszét. Itt senkinek sincsenek hibái, itt amit akar, az van. Finom vonalú arca ragyog, halvány ajkai bujkáló, öntudatos, bármiféle bántás nélkül fölényes mosolyra húzódnak. Mikor nem nézek oda, az arcába lebben egy hajszál, és teljes hatalommal elfújja onnan, ilyenkor arcának vonalai végtelenül szép formába rendeződnek, övé minden, és ezt tudja is. Zongora, máriaszobor, fehér csipketerítő jut eszembe, a kokain hatása és valami gyerekital egy kancsóban. Kéri, hogy kisminkeljem, rezzenéstelenül élvezi, ahogy aprólékos gonddal dolgozom rajta, míg én tehetetlenül elszenvedem, ahogy felkiáltójelek tolonganak bennem, ahogy fölsikoltanék, ahogy teljesen fölkavarodom, mert ezek a szálról-szálra illatos lengő fölfordított pálmafákként szépedező szempillák lesújtóan és elragadóan gyönyör alakúak, ezekkel szívja magába a lelkemet, hogy ha gyengébb lennék, akkor most mindent eldobva leborulnék a földre. De csak csinálom, a legteljesebb érdeklődés leszegezett állával, és kitágult szemeivel. Kezemen érzem, ahogy arcát is éri meleg lehelletem. Ahogy kész vannak a szempillák, minden erőfeszítésembe kerül, hogy ne csókoljam meg, mint Batman a leütött Harley Quinnt a Suicide squadban. Bomló, bűnös éjszakákra hív, de én csak megelégedetten nézem, mert itt senkinek sincsenek hibái, hátradöntött fején előjátszik valami szakrális kurvaság. Itt az a csoda, hogy a bűnök is hibátlanok. Nem számít, ki voltál, itt végtelenül teljes és tökéletes maradsz, itt mindened szép. Nem értem a gyászolókat, a szerettük társaságának elvesztésén kesergőket, hiszen pont a halál az, amikor minden előjön, minden kivirágzik, az alany kifejlődése beteljesül. Csak több lesz, aki meghal. És nincs mit rajta siratni, csak meghatódni és örülni. Hogy: íme! Kész lett! A nagy mű! 

Eltelt pár óra azóta is. Abba kellett hagynom, mert nem voltam a legszilárdabb állapotban, és a csókos résznél meginogtam, majd kis híján belebuktam a gyönyörbe, aminek a lelkem látta volna kárát. A valóságban úgy zuhantam-szorultam volna szájára, mint nehéz mágnes a vasra. Ebből is látszik, hogy szentségtörést csak az követhet el, aki ott is van a szentségnél, látja azt, számára a szentség valóban az, ami ténylegesen, ahogy egy labdát se rúghatok el, ha nem vagyok ott. A szentségtörés nyilván nem tesz kárt a konkrét, a kollektív-objektív szentségben, mint misztériumban, fundamentumban, csak az elkövetőjétől veszi el az adott szentség kiteljesítésének lehetőségét, és ez egyébként rémisztően élvezetes, a mértéktől eltérve végtelenig lehet zuhanni a szentség parázna másának gyönyörében. Fürödni-falni-tobzódni. A szentség maga ezért inkább olyan, mint egy gyönyörű orosz balett, egy tánc pontos, feszes, és szigorú koreográfiával, melyet csak jóérzékkel lehet jól csinálni. A rituálé, a ceremónia, a koncepció, a procedúra, a koreográfia ott van  bennünk, a ránkbízott csomagban, a részbenkollektív emlékezetben. Egyébként a szentségben a túlzás, más szóval alábbadás van tiltva, nem konkrét cselekedetek. Ha eléggé fölépült bennünk a szentség, masszív az építménye az érzéseinknek, akkor érezni fogjuk, hogy tisztán, ártatlanul, kifogásolhatatlanul lehet bujálkodni. Ahogy például behatolni is elvileg csak akkor kéne, ha teljesen felmentek az érzéseid, és már nem tudod máshogy kifejezni a szeretetedet. Az ilyen alkalmassá válásokhoz nagy tisztaság kell, éppen ezért a szentségekbe avató erők csak választottakkal, és a sors eszközével teszik meg, kezdve a tisztítással stb. Ami bárkit lehengerel, magába ránt, szenvedélyre gyújt, elvarázsol, mellbevág, az éppen ezért nem szentség, csak szenteket rontó, átlagot stagnáltató, nyomorultakat megáldó középszerű, vagyis démoni erő (sok lányt használ ilyen). Ha elő van véve a szent, és egy ilyen dolog közbeszól, na akkor van a baj. Szerencsére ehhez van érzékem, ezért nem folytatódott úgy az írás, hogy megcsókolom. Ha hagyod magad elcsábítani, megfoszttatsz valami többtől, a küszöb szintje változhat, lehet hogy nézni sem szabad valakit, vagy már a chatüzenetei is szívják a lelkedet, de az is lehet, hogy csak nem szabad egy bizonyos idő/helyzetállás előtt dugnotok. A legnehezebb a gyönyört árasztó másvilági lényeknél (pl. anima): mozdíthatatlanul passzívnak kell maradni, nem utánanyúlni, nem könyörögni neki mértékenkívül, nem gondolni túlságosan rá és csak így maradhatsz benne a játékban, kerülhetsz hozzá egyre közelebb, és részesülhetsz még a csodálatos kezdet után sem sejtett/várt éteri gyönyörűségéből. Társas helyzetben is ezután csak nagyon ritka emberekkel beszélj róla (ha akarsz), akik tényleg kifogásolhatatlanok a szempontjából.