A földön nem történik semmi. ,,After the rain comes sun, after the sun comes rain", ,,valaki galád volt, valaki tiszta. De nem számít, a testét beissza a föld ugyanúgy mint másét". Az emberek születnek és meghalnak. Gyönyörű és értelmetlen játék, ahol mint az Egyetemes újabb és újabb próbálkozásai, tengerhullámokként fölemelkednek, és visszaszívódnak. Meghatónak, aranyosnak, vészesen gyönyörtelinek látni testüket, izgés-mozgásukat, élésüket és halásukat ismert. Végül mind ugyanannak a törvénynek engedelmeskednek. De tökéletességüket miért kell csak a végén visszanyerni? Honnan a gyönyör és honnan e felsőbbrendűség? Honnan a mind újabb dimenzióba tekeredő kígyó gyönyörtánca a szűzi, végtelenül csodálatos Ideál látásáért?
Vannak, akik rendelkeznek a potenciáljával annak, hogy történjen valami. Hogy is nevezzük őket: királyok, mágusok, gondolkodó emberek? Talán előző életükben, vagy még mielőtt erre a környékre keveredtek, megvetették a lábukat a semmiben, a szférákban, a feneketlenségben. Éppen ezért ami velük történik, az valóban történés, az ünnepek és mítoszok alapanyaga. Hordozói a Végzetnek, az Alkotásnak, az emberi nagyságnak. Csak számukra teljesen élhető a közönséges világ hullámverés-jellege, lévén azt alulról/felülről/kívülről/beljebbről/oldalról nézve. De tudatuk gyakran azon szintre rendeltetett általuk, amely szívvel, teljességgel, őszintén benne van a percnyi, pontnyi, közvetlen hányattatásban. Így tudják beteljesíteni feladatukat. És ha elmennek valamelyik színpadról, valamelyik feladatuk akárcsak párpercnyi színhelyéről, ,,senki sem tudja, hogy ki járt ott". Arról meg nem is beszélve, amikor igazi történések történnek velük, hisz az igazi történések mindennel megtörténnek, ott a magasabb tudatossági szint, amely a világ apró-cseprő ügyes-bajos dolgaitól nem zavartatik, pont az, amelyiknek elég szeme van ahhoz, hogy megrendüljön, hogy lássa, érezze a megrendülést. A gyökereknél/csúcsoknál sem eseménytelen az élet. És máslétezésbeli hazájára emlékezve tudatosan vagy anélkül, az embernek nem marad más lehetősége, jobban megokolt, értelmesebb tere és minősége érzésének, belső mozgásának, mint hogy mindentől undorodjon, és mindennél messzebbre vágyjon. Mert benne ott van az igazság, az emberek meg céltalanul, üresen lótnak-futnak mint a hangyák. Az ilyen embereknek számtalan különböző megmagyarázhatatlan dolguk lehet, melyeket a közember és a pszichológia értelmetlennek titulál, makacs komplexusnak, beteges ragaszkodásnak, mely régóta túlhaladott, és csak ,,saját lelkét mérgezi vele" az illető. Ilyen a dühök megtartása. A választott ember pontosan tudja, hogy körülötte minden mint csak a tenger hullámai, és ő a végén sértetlenül és vesztetlenül, hátránytalanul marad. Ez azonban rendkívüli sérülékenységet idéz elő, mert az alapvetőnek tudott igazságot és az elvárt zavartalanságot háborgató körülmények abszurdak, hihetetlenek, megengedhetetlenek. A Máshonnan Jött Ember nem izgul a semmi történésén, viszont az ő megsértésük, az ő isteni méltóságuk megkérdőjelezése vagy tagadása valódi történés, húsba- és életbevágó. Soha egy fikarca, soha egy apró része nem maradhat annyiban. A düh addig tart, amíg a bosszú be nem teljesül. A szóbanforgó ember kifogásolhatatlanságot vár el, amihez a társadalmias korrektségnek semmi köze. Csak a valóban tiszta és szép emberek jogosultságát ismeri el, akiknek legfőbb ismertetőjelük, hogy szelídek és halkak. A mocskoslelkű bezzeg ontja a moslékot, minden mozdulata harsány és trágár, örül neki, hogy nincs rend, élvezi, hogy nincsen kasztrendszer, nem állnak fölötte az igazi emberek, akik a helyén tartanák, és oda utasítanák, ahova való. A kiválasztottak nem a spirituális megvilágosodást keresik (bár az sokat segíthet nekik), hanem az egyéni, sorsi ki/beteljesedést. A belső béke módszeres megteremtésére való érdeklődés helyett sokkal inkább esztétikai alkatok, ezért illenek hozzájuk jobban a nem keleti vallások (legalábbis a nyugatra eljutott, nyugati sztereotípiák szerinti keleti vallások kifejezetten nem, de például az igazi tantrizmus jobban). Direkt jöttek ide, a világból való kivonulást már ismerik. A társadalmi elnyomás miatt sokakban nem érvényesülten, de alapvetően aktív, művészi, perverz alkatok. Mitikusak, jelkeresőek, beteljesülők. Már egész kiskorukban érzékenyek a lelki higiéniára, nem szívesen érintkeznek tisztátalan emberekkel.

Minden ezen emberek sorsának kielégítésére rendezkedett be. Ilyen sorsok végigvitelét, szent exhibicionizmusát gyalázzák az Eric Berne-könyvek.