Egy régi, elméleti fizikáról szóló könyvben olvastam, hogy nem tudhatjuk, mi van egy tégla belsejében, amíg össze nem törtük. Akkor sem, ha azt hisszük hogy tudjuk. Amíg a tégla sértetlen, addig a belseje puszta és korlátlan lehetőség.

Lehetőség = önmagunk tükre

Összetörés = deflorálás, penetrálás, elhasználat

Izzó szenvedélyünk, ha elég tárgytalan, például művészet, vagy gondolatokba való önbelelovalás következménye, létrehozza tárgyát, azaz tükrét (tárgya a tükre, mert a vágyó végsősoron vágyának tárgya akar lenni). Látjuk magunk előtt, és ugyanaz ha szeretet, ugyanaz ha gyűlölet terméke (a kettő között ezen a szinten nincs különbség). Ez az imagináció.

Már kamaszkoromban megtanultam, hogy (különösen betépve) nem szabad hamar nekikezdeni a maszturbálásnak, mert akkor nem jelennek meg nekünk a tiszta vágy képzetei. Minél jobban megmarkoljuk a vágyat, minél több lépés lesz a tökéletlen beteljesedésé, annál kevesebb marad a lehetőségé. A lehetőség pedig tiszta tükrözés, a puszta erővel arányos, kifogásolhatatlan.

Kulcsfogalom a lehetőség. Sartre írja, hogy az ember a tárgyak megtekintésével, velük való kontaktusba kerüléssel deflorálja, elhasználja, érdektelenné teszi azokat. Értéküket „megeszi“. És hogy az ember igazi vágya az, hogy nézhessen, láthasson, érinthessen valamit úgy, hogy az örökre szűz maradjon. Elvehesse a szüzességét anélkül, hogy elvenné a szüzességét. Nem lennének problémák, ha az ember nem szenvedné el a világ alapvető törvényeit. Remélem értjük a szemérmet és jelentőségét ezután. És hogy miért gondolom azt, hogy a szégyen a privátság egy szintjén múlhatatlan és konstans. És így jó. Mert így marad meg. A kőalóli nedvesség, és a legfőbb vágyunktól eltekintve semminek sem megfelelő nonkonformizmus. Biztos, hogy jó neked (Neked!) a kérdés az, hogy te vagy-e elég jó neki.

Minden behatolási módszerünk rontó, amíg mi nem válunk teljes szempontból tökéletessé. Szó, cselekedet, finomtalan gondolat. Egyik barátom: „szerintem a bármin ront, ha megfogalmazzák“.

A képzelet és a képzelgés közti különbség. A különböző minőségbeli reménytelen fúrás-faragás, és a határtalan fantázia.

A határtalan fantázia teljesen kötött, és teljesen szabad. Bármiféle szent iratot csak a határtalan fantáziával érthetsz meg.

Kulcsfogalom a lehetőség. Mert ha magunkat nem mint eredményt, hanem mint lehetőséget növeljük, birtokba vesszük a mindenösszeérést, a megoldást, a végtelen forrást, ahonnan minden származik. Ahol lehetőség és bizonyosság egy. Ahol a szemérem teljességében teljesen szemérmetlen a Lényeg. Ahol a beteljesedés és annak hiánya, tehát lehetősége konstans. Ahol mi vagyunk.

Ja és a pszichológia egy nagyon durva lehetőség-elvevő. Kivéve Dosztojevszkijét, ha őt pszichológiai írónak nevezzük. Csak a feltárásnak lehet igaza, az analízis hamis. Kosztolányi is megmondta a Boldogság c. novellájában.

Érdekes módon a sokat látott dolgok is lehetőséggé válnak, mennyországgá. Talán a gyerekkorhoz is van köze, meg ahhoz, amikor egy szót sokszor gondolunk vagy mondunk, és csupaszon, jelentés, hozzáköltött egyszerűsítő cicoma nélkül meglátjuk. De egyik se teljesen.

Ja és a vágy beteljesülése nem az elvégzés, „kielégítés“, bezabálás, hanem — nem is beteljesülésnek, inkább teljességnek mondanám — a valós állapota, mozgáson túli tánca, mikor a vágy minden. Amire vágyunk, aki vágyik, mi, a megelégedés, és a megelégedettség. És persze a vágy is. Kicsit az esztétikai és démoni határterületéről megközelítve bárki vágyik, nekünk vágyik. Mi vagyunk pl. a szerelmesek szuperpozíciója, magunkban foglalva mindent, az összes mondatrészt. Ernyőként csüngünk a semmiről, a földről visszaverődve sokszorozódik a gyönyör. Mindenki pulzushoz hasonló látványtorzulásokban olvadozva, színei kontrasztjának felerősödésétől kísérve izzik a szerelemben.