A napokban alakult ki bennem ez a definíció: Sátán az, akinek elég erős lelke van ahhoz, hogy egy, a Legfőbbtől, Istenétől eltérő, azzal párhuzamos önálló metafizikai rendszert teremtsen, mely legalábbis számára az egész világot átszövi, és legalábbis számára beválik, megbízható, hatékony, és rettentő nehezen összezúzható; és ezt meg is teszi. 

Emiatt (gondolom sokan magatokra ismertetek), mi, nagy lelkű emberek, kicsit-nagyon mind Sátánok vagyunk, sőt, mi, krisztusi emberek kicsit-nagyon mind Sátánok vagyunk, és ezt nem tudjuk legyőzni, ettől nem tudunk megszabadulni, de nem is hiszem, hogy kéne. Az éntelen, teljesen megalázkodó önfeláldozással mind csak még nagyobbra törünk, és ezt éppúgy nem lehet kiirtani, mint az árnyékunkat a fényben, mellékes gondolat, hogy az „árnyékmunkával“, az árnyékunk leépítésével, állítólagos megszelídítésével egy még hátsóbb, még gonoszabb árnyékot hozunk létre, mely nem teljes, nem a tudatlansággal egybeérő tudatosságból kikelt természetéből fakadóan még ártatlanságát, így létjogosultságát is elvesztette. Ez antikrisztusi dolog, mely a jelenlegi írás, és valószínűleg a későbbi írások terminológiájában sem azonos a Sátánnal, sátánival.

A sátánságról tovább: Hamvas szerint a megpillantott azonosságok utolsódika a megváltó-kísértő azonosság. Az alkímiai transzformáció negyedik állomása a kettészakadás a jó és gonosz félre, mely minden valamelyik előző életében beavatott emberrel megtörténik, rendszerint fiatalon. A József és Testvérei egyik igen emelkedett állapotban lévő szereplőjének szavai: „Isten a megkülönböztetés“. Ahogy én is írtam sok hasonlót mostanában. Nem a balanszot kell keresni, az statikus és fejlődésképtelen, hanem a kontrasztot és a szintézist, amik a folyamatos növekedést biztosítják. Hérakleitosz töredékeinek érdemes utánamenni.

Istenhez közeledni mindig fokozatos (ritkán robbanásszerű) megistenedés, mely már csak elvileg is egyfajta szembemenést jelent Istennel. Önmagunk szentítése pedig mindig ad egy önelégült elterpeszkedést naggyá vált, egy bizonyos, általában démoni szinten már megdicsőült bűneinken, melyekre ránehezedve gyönyörforrást és nagyságunk révén való vonzerőt kapunk. El kell-e kerülni, mindig a szenvedést akarva résen lenni folyamatosan? Nos, ez egy kurva bonyolult kérdés, de én azt mondom, hogy ne csináld: ez természetesebb és szükségesebb dolog a szüzesség elvesztésénél is. Azonfelül logikusnak tűnik, hogy semmiben ne kapaszkodj meg, de ha tényleg semmiben nem kapaszkodsz meg, azt egy idő után Isten komolyan veszi, és nagyon-nagyon beszopod.

A Sátán ilyeténképpen való definíciója szerint a Laveyi sátánizmus valóban sátánizmus, melyben részes álistenként magunkat tesszük meg Istennek. Ugyanez vonatkozik tehát az összes különböző lény- vagy emberimádóra, akik nem az Istennek adják legnagyobb tiszteletüket. Személyes javaslatom szerint sose legyünk a szükségesnél nagyobb sátánisták, a szükséges is kifogásolhatatlanul elegül nagy. S hogy miért? A kérdésre rég megvan a legkielégítőbb válasz:

„Mert én, a te Istened, féltékeny Isten vagyok.“