Tautologikusan evidens, azonban az inverz konvenciók hatására folyamatosan megkérdőjelezzük: MÁS dolgok azért vannak, hogy eltérjünk tőlük, MI pedig azért, hogy azonosak legyünk magunkkal. Mindezt minél kizárólagosabban, a többi csak mellébeszélés, mert ez nagyon alapszint. Törvény. 

Először úgy fogalmazódott ez meg bennem, hogy az önmagunkkal való azonosság és a másoktól való különbözőség felfokozó, szabadító, nyitó, szép, igaz, míg a másokkal való azonosság és az önmagunktól való különbség elnyomó, gátló, szedáló, működésképtelenítő, mindent tönkretevő, tűrhetetlen, igaztalan, igazságtalan.

Mindenhez teljesen alapvetően, tulajdonképpen a létezéshez szükséges ez. Nincs más ezen kívül, nincs más rajtam kívül. Ha én nem vagyok, a világ sincs. És nem azért, mert a világ én vagyok, hanem mert a világ nem én vagyok. Az összecsúszással minden homályosul, jellegtelenül. Az elválasztottsággal kikel, kiterebélyesedik, legfinomabb formái a szépség végtelenségébe nyúlnak. Minden az, hogy én én vagyok. Minden az, hogy én csak én vagyok. Minden az, hogy a többi dolog az nem én, és hogy én nem vagyok a többi dolog. Minden az, hogy én a legteljesebb, legmegfogalmazhatatlanabb értelemben más vagyok, és a többinek hozzám semmi köze nincs. 

A dolgok márcsak a mindenegyért és márcsak a kényelemért is fuzionálni akarnak (Szentkuthynak van erről egy nagyon jó hasonlata, hogy az akváriumban a kis halak megeszik egymást és nagyobb halak és feleannyian lesznek, azok megint megeszik egymást és ez így megy tovább, amíg egyetlen óriási hal lesz, a szereplő, aki kitalálta, irtózik ennek megtörténtétől), ezért a teljesen megvalósult, rögzült fisszionáltság feszültsége végtelen forrás. 

Ez a teljes, rettentő különbség azonban paradox módon a készember nyilvánvaló melankolikusan-esztétikusan tragikus felsőbbrendű dühe és undora mellett a világot, a dolgokat nem taszítja tőle, hanem egyenesen felévonzza. A tisztaság a rögzítettség, és aki a semmiben, a numinózus irracionálisban lábat vetve bebetonozta önmagát, afelé szél fúj, szél a tárgyakból, a lelkekből. A tisztelet, csodálat, hála és rettegés megszállottságon túli, tehetetlen szele. A készember viszont nem tartozik semmivel ezen dolgok felé, „aki szabad annak mindent szabad“. És ez a minden pont akkor a legmindenebb, ha annyira minden, hogy áthág minden konstrukciót, minden illemet, minden gusztust. „Csak én vagyok.“ A teljes különbség feszültségét, és mondjuk ki: gyönyörét az fokozza tovább, ha ezek a semennyire sem összetartozó dolgok, a készember és a hozzá tökéletesen méltatlan bármi érintkeznek. Az istenek gyűjtenek. Be kell járniuk a világot és mindent felszentelni, Evolásan szólva mindent lángba borítani, a nem túl jó lelkiállapotban lévők kedvéért megjegyezve hogy itt metafizikai lángról van szó. Mindennek fel kell fénylenie, mert csak én tudok bármit is adni bárminek, én választom el a világosságot a sötétségtől. Bárkivel érintkeznem részemről végtelen kegyelem, részükről ebben a kegyelemben a teljes megalázkodás minimum, tilos bárkinek, bárminek is megfelelnem (én azért vagyok ugye, hogy azonos legyek önmagammal és különbözzek másoktól), ha hagyok bármit ami nekem nem tetszik, az árulás, és NE SÉRTS! Ne sérts, mert mindenért tökéletes bosszút állok.

Nem teremteni és rombolni jöttem, hanem mindent renddé tenni, mindent a saját tökéletességemig fertőzni. Mindent megítélni és a helyére juttatni. Mindennek azt adni, amit megérdemel. A teremtés és a pusztítás csak a munkám része, ahogy az evés és a szarás.