Nem vállalnám az impotens nyomort. Nem akarok az lenni, akit sajnálni kell. Inkább szenvedésemben való állhatatos megátalkodottságom legyen megbotránkoztató. Legyen romantikus az egész. ,,Ha a nagy művész a haldoklást jó pénzért cukorba mártja." A forrás. Mindig legyek csatlakozva a forráshoz, ami nélkül nem lehet hősként élni, és nem lehet eldönteni, hogy a hiányával, vagy a meglétével teljes és tiszta a hősi lét. Szeretnék végig tudni értelmesen beszélni. Szeretném az arcomról sugárzó fájdalmas bájt. És bár a tényleges nyomor lehetősége megnyílt, és egy darabig magába is rántott, én kézzel-lábbal küzdök ellene. Sokkal többre vagyok képes. Hozzáfűzve... Régen még az egyszerű népnek is megvoltak a meséi. A Forrás nélküli lét elképzelhetetlen volt, éppúgy része a cinikusok, mint a vértanúk életének. Soha senki nem volt olyan buta paraszt, (bár szükségképpen intelligens is,) hogy a forrástól akarta volna ,,megtisztítani" az emberiséget. A művészek mai napig dolgoznak azon, hogy a jelenlegi abszurd, gépies körülmények közé is importálják. Hála nekik. Tanuld meg tőlük elvontan élvezni életedet, hagyd, hogy haldoklásodat (hogy másként is lehetne nevezni a manapság való élést?) cukorba mártsák. Semmi romanticizálását nem nézem le, egyedül a divatos internetes szubkultúrákét.
Ma befejezzük a görögöket.
Arisztotelész és Platón álláspontkülönbségét olvasztani és külön tartani, és végtelen viszony.
A metafizika tárgya Arisztotelész szerint, hogy általános tudást nyújtson arról, ami van. A létező egészről. A rávonatkozó szabályok. Ezután természetfilozófiai írások, majd politikai, filozófiai, és asszem erkölcstani írások. Memória...
Nikomakkhoszi etika: az erkölcsi erények természete. Legfontosabb állítás: a valóság úgy néz ki, hogy van egy alapjellemzője: vannak létező dolgok. Létező dolgok = szubsztancia. A létező: van, tulajdonságok hordozója, rávonatkoznak a kategóriák. Létállítmányok. A kategóriák a legalapvetőbb fogalmaink. Vannak még empirikus, általánosabb empirikus fogalmaink, és azok, amelyeket nem a valóságból merítünk, hanem általuk fogjuk fel a valóságot. Viszony, idő, hely, stb.
Minden szubsztancia egy kettős szerkezetre épül: a forma és az anyag különbsége. Vannak a nagyon általános, és matematikai fogalmak, amik léteznek, de nem egy különálló helyen, nem úgy. Isten is, és ő sem úgy. Szóval minden anyagból és formából van összetéve. Melyek nem ideékat fejeznek ki, hanem a forma maga benne van a dolgokban. Arisztotelész különös nehézségekbe ütközik. A valóság egyedi szubsztanciákból áll össze. De mitől lesz valami egyedi dolog? Csak általános fogalmak által tudjuk őket meghatározni. Tehát!: a nyelv által csak általános fogalmakat tudunk kifejezni. Ezért nem tudtam jól elmondani Vasas Annának, hogy miért vagyok más. Arisztotelész: az individualitás kimondhatatlan. Gondoljunk a hamvasi Névre. Arisztotelész szerint a dolgokat az anyag teszi egyedivé. A valóság individualitásokból áll össze, de nem tudjuk megragadni, fogalmilag kifejezni az individualitást. Bár a költészet elég jól csinálja Arisztotelész szerint. Beszédben csak sémákat, bizonyos értelemben kliséket használunk. Általánosságok által határozunk meg bármit, és reméljük, hogy hallgatóságunk gondolatai rájutnak így a szóban forgó egyedire. Istennek csak formája van. Isten = első mozgató. Minden mozgást valamilyen más dolog mozgása okoz, tehát a végtelenségig kéne visszavezetni, tehát kell az első mozgató. Isten, mint puszta forma, azáltal mozgatja a világot, hogy minden rá vágyakozik, hozzá akar hasonlítani, ő az ideál, ami mindent meghatároz, ő van a vágy, minden vágy mélyén. (Minden egyre több akar lenni.) Isten csak gondolkodik, a legtökéletesebb valóságon gondolkodik, vagyis önmagán. Antropomorf tulajdonsága nincs. Ha valamit megismerünk, annak befogadjuk a formáját, csak a formáját fogadjuk be, és bekebelezzük. A természet folyamatosan változik. Állandóan. Fogalmilag is tudnunk kell kifejezni, megérteni a változást, ezért kell két fogalom: aktualitás, és potencialitás: az aktualitás az, ahogy a dolog pillanatnyilag van, formai és anyagi elrendeződés. A potencialitás az amivé válhat, a lehetőség. (Tehát Isten.) Mag, fa, alma, mag...
Az embernek három része van: a táplálkozó, az érzékelő, és az értelmes. Minden létezőnek három lehetséges lélekrésze van. Minden lelke a forma. A forma által adott funkcionalitás. Az individualitásról nem tudunk gondolkodni. (Meg is értem, ha Arisztotelész nem kezdte el föltérképezni a személyes határtalant.)
Miért ilyenkor kell szarni mennem? Kíváncsi lettem volna még Arisztotelészre. Ja jó, még ő van.
Az erény habituális bennünk. Meg kell találni, és kifejleszteni. Szokás és gyakorlás által. Erkölcsi erény: a két szélsőség között a közepet megtalálni. Azért van szükség erkölcsi erényekre, mert mindenki boldog életre törekszik. Ahhoz szükségesek egyfelől anyagi feltételek, jólét. De nem csak azon múlik a boldogságunk. Kell még a barátok megléte. Három formája van a barátságnak: az élvezet végett kötött, a haszon végett kötött, és a szellemi javak miatt kötött barátság. Belső kritérium: erényesek legyünk. Sok erényt meg lehet határozni szélsőségek közötti ideális fokozatként. Arisztotelész egész hosszú listát adott ki róla. Harag: túlzás: dühösség. Közép: szelídség. Kevés: halvérűség. Bohóckodás, szellemesség, bárdolatlanság. (Humor.) Az erény Arisztotelész szerint nem érzelem, nem érzelmi képesség, hanem lelkialkat. Egy képességből annak gyakorlásával alakul ki. A természete a közép, de nem aritmetikai, vagy matematikai, hanem hozzánk viszonyított közép. Boldogság: eudaimónia. A jó lélek állapota. Nem is állapot: folyamatos dinamikus. Az értelmes lélekrész erényei: okosság, bölcsesség.
A poétikai írások. Egy nagy poétikai írása van, aminek a fele maradt ránk. A tragédiákra vontakozó gondolatmenetek. Valószínű, hogy ugyanekkora művet írt a komédiákról, de az már nincs meg.
Aszongya: a művészet a valóság utánzása, és az utánzás öszönéből származik. Az utánzás ösztöne mindenkiben megvan: a természetet utánozzuk, egymást utánozzuk, és az utánzás a lényeget akarja megragadni. Az utánzás által valami lényegit tudunk meg a valóságból. Nagyon alapvető képessége a lelkünknek. Lehet a ritmussal, a nyelvvel, a dallal. A poétika az utánzás gyenuszába tartozik (általános kategóriába). Lehet festékkel, és nyelvvel utánozni. Arisztotelésznál az utánzás az emberi szellem világába tartozik. A dráma legprodukálja legteljesebben a cselekedeteket. Az utánzott cselekvő emberek vagy magasabban vannak a közönséges emberi természetnél: tragédia, vagy alcsonyabban: komédia. A tragédia az egy kiváló, önmagában befejezett cselekvés utánzása. Amelynek meghatározott terjedelme van. A tragédia továbbá élvezetes nyelv segítségével teszi azt, amit tesz. (Jó formában.) A tragédia részvétet és félelmet ébresztő eseményeken keresztül éri el az ezektől az emócióktól való megszabadulást. (Wow!) Úgy hívják, katarzis. A katarzis szó szerint tisztulást, megtisztítást jelent. A művészet célja a katarzis elérése, mely legmagasabb, legáltalánosabb formájában a tragédiában jelenik meg. A félelem és a részvét megtisztít minket. Értelmezési lehetőségek: 1. az erkölcsi szélsőségekre való hajlamunktól. 2. Az alantas indulatainktól. (Még biztos mondani fog, de úgyis sokkal konkrétabban értette, és pont azt, amire írtam, hogy wow.) A tragédia megnézésétől jobb emberré válunk. A komédia funkciójáról való írása sajnos nem maradt fönt.
Amúgy amit írtam a forrásról: a tragédia olyan tisztán életi meg a félelmet és a részvétet, hogy az mindenképp cukorba mártódik, és ezen érzéseink immár csak az erős ember, a romantikus ember érzései lehetnek. Azé az emberé, aki mindent szentté avatott, és nem állhat semmi az útjába. Megható, a mélységeket mozgásba hozó, tehát igazi érzések. A jó felé való elhivatottság, a megalkuvástalan jóság aziránt való elkötelezettség, hogy minden a lehető legjobb legyen. Itt sincs ez másképp. Úgy értettem az egészet, csak nem jutott eszembe ez a megfogalmazás, hogy a művészi félelem és részvét felváltja a valódi, akadályozó félelmet és részvétet. (Ezt az előbbi mondatot már magyaron írtam.)