Mindenekelõtt le kell szögeznem, hogy legnagyobb sajnálatom ellenére sem tudok semmiféle olyan összeesküvésról, amely az általam alábbiakban váteszkodott bekövetkezendõk lebonyolítását irányozná. De ami késik, nem múlik.
Az önépítés nem egyszerû feladat. Rengeteg démoni akadály hárul ránk: kényszerek, kísértések, ködösítések, kerülõútra kergetések. Nekem is sokat kell lavíroznom az érzéseim között, hogy mindig a legtisztábbra lyukadjak ki. Sokat kell magadat képezni, kompenzálni, kovácsolni, kikupálni, kifejezett kellemetlenségeknek kitenni, kínozni, keményíteni, kerteletlenül, követelõen, kegyetlenül, kíméletlenül. Sosem a károsodott, sosem a kihagyott, sosem a kevés, sosem a korrupt, sosem a korcs. Tudod mire vagy kíváncsi, és azt keservesen követeld a nap minden percében, õrülj bele, legyél megszállottja, mert ez az alapvetõ rended. Így kell élned és létezned. és ahogy kedvenced (az ideál) kontúrjai kirajzolódnak, úgy kaparintod meg az uralmat magad felett. Mindent a végsõbõl nézni - nincs is ennél szebb! Nincs is ennél meghatóbb. Mert a meghatódás csodálatos érzése igaz emberi mivoltunk mûködése. Jelzi hogy merre kell menni. Hogy ez az élet. Hogy ez a minden. Az archaikus rendet újraalkotni, visszaadni a méltatlanul mellõzött meghatottság elsõrendûségét, felülírva vele a hibások legkellemesebb állapotát, a kényelmet. Mind csak empátiából jött létre a kényelmet primordializáló jelenlegi rendszer, és a kényelem, kíméletesség, az igazemberség megnyilatkozása ,,szélsõségének" elkerülése érdekében vált egy semmitmondó kutyulmánnyá. Az igaz ember igaz mûködése során meghatott, s ez a mûvészetbe (fõleg a komolyzenébe és a szépirodalomba) visszaszorult meghatottság végre kitörni látszik rákényszerített keretei közül, s újra megvalósul az uralomban, birtoklásban, gyilkosságban. A meghatottság voltaképpen átfogóbb törvényszerûségek magunkba fogadása, felfogása, megtapasztalása, megérzése, az igazságra való rácsodálkozás. És a teljes meghatottságban feloldódunk az univerzum keringésében, a mindennél magasabb mindenegy törvény... mindenségében. Mindenségében és semmiségében. Ezt nem lehet máshogy mondani. És ilyenkor élünk. Ilyenkor kapcsolódunk bele a folyamatba, mely életünk állandó, meghatározó vezérelve kell legyen. És ideális esetben szüntelenül ebben az állapotban vagyunk. Élünk és ölünk. Igaz természetünk szerint. A jelenlegi világ erre egyelõre még (és már) nem alkalmas. De majd... Ha a koholmányt ledöntjük. Ha kedvesen megszabadítjuk õket a hazugságtól, ami táplálja õket, és az õket körülvevõ, az igaz rendet igénylõ természetet egyre inkább kizsigereli. Ha elpusztítjuk a sátán birodalmát. Ha a fényt bocsátjuk rájuk és aszott, csenevész kis féregmivoltuk önmaguk elõtt is megmutatkozik. Esdekelni és esedezni és sóvárogni és rimánkodni és vonaglani és vinnyogni és nyüszkölni és foszladozni és rothadni és bomlani és könyörögni fognak. De számukra már nincs kegyelem mert becsapták magukat, becsaptak mindenki mást is, és a hazug semmi parazitákat tengetõ, megalkuvó kényelméért elnyomtak mindenkit, aki élni akar. Akkor majd ismét a fény lesz a fényben, és a sötétség a sötétségben. Futnak majd, mint nap elõl a nyüvek, és dögzabáló dagonyázásuk delejes delíriuma véget ér. És dörgõ diadalunk, a derû dinamizmusával, döngöljük deszkává diabolikus destruktúrájukat. Erre már csak azért is szükség van, hogy istenemberként kiélhessük magunkat. Az ölés a legmélyebb, legmeghatóbb, legcsodálatosabb misztérium, mely mindkét résztvevõjét megisteníti. (Persze csak ha a gyilkos már eleve isten volt.) Mindent megtisztít, és a helyére rak: ahogy a mágnes a vas részecskéit, úgy rendezi a határtalan lélek a birtokává vált véges-embert istenivé. A gyilkosság, mint egyedül igaz, végtelenül tiszta cselekedet, mindkettejük lelkének mélyébe hasít, frissíti az istenember istenségét, és megisteníti általa a határolt áldozatot. Egy pillanatra elhozza az ember életébe a mennyországot. De ezzel is szinte semmit sem írtam róla. Kiaknázhatatlan, mélységes mély, végtelen perverz és intim, isteni misztérium. Nagyon-nagyon egészséges. És így kéne ezt kitárni, így kéne a jelenlegi rendszert felcserélni, így kéne az emberiségnek virágba borulni. Hogy nem csak a csökevényes betegségeinkrõl, és a belõlük alkotott téveszme-hálózatról beszélünk, és azt mutogatjuk, hanem a széprõl és a szépet. Azzal kéne dicsekedni, amivel dicsekedni lehet, az számítson nagynak, gazdagnak, jónak, aki valóban az. Kívül hordani a szépséget, ami nem bántódna, mert mindenki megértené, azt, amit ma sokan még maguk elõl is rejtegetnek, mert mindenki végtelenül szép lenne, és a végességet, a jelenleg legitim, embertelen agymosottság-torzszüleményeket titkolni és eltiporni.
És persze nem csak a gyilkosságról van itt szó. Olvass sok Dosztojevszkijt. Dosztojevszkij és Hamvas Béla regényei közt az a nagy különbség, hogy a társadalmilag nem osztott, nem téma, voltaképpen tabu hajlamokat és érzéseket és akarásokat és megvalósulásokat és terveket és szokásokat és vágyakat bár mindketten megjelenítik, Dosztojevszkij nem kiröhögni való õrületekként skatulyázza be, hanem a határtalan lélek kifogyhatatlan csodálatosságának és végtelen mélységeinek megnyilatkozásaként. Hamvasnél ezekben a dolgokban nincsen semmi, és mindet, még a valós alappal rendelkezõket is kifigurázva mutatja be. Dosztojevszkijnél viszont éppen ezekben van valami. Van a valami, és minden más- és önnyomorító (társadalmi, tehát semmit sem jelentõ szemszögbõl nyomorító, vagy épp nevetségessé tevõ), és így megaláztató, kiutasítandó, "nem helyénvaló" (rohadt társadalmi korlátozás), szadomazochisztikus, mély érzést kitáró, végtelenül tiszta és õszinte emberi dolgot, parafíliákat, irányultsáágot, tevékenységet az egyetlen igazság szemszögébõl írja le, és teszi õket azzá, amik. Kulcsokat ad a kezedbe, melynek segítségével megismered az emberi lét végtelen szépségeinek örök forrását. Merj kitörni a társadalmi dogmák atombombát érdemlõ nyomorításából, és mert nyomorultnak lenni! (Mert annak látnak majd az agymosott, kiirtott lelkû senkik. Mert élni! Ne pszichológushoz menj, aki hamis teóriákkal az empatikus szolgalélektan és lélekirtás eszközeivel legitimizálja a fönnálló társadalmi rendet, és utasít bele téged, miután kianalizált vágyaid és meglátásaid vélt gyökerét. Ne! Te csodálatos vagy, csak te tudod hogy mi a jó, neked élned kell. Nem az a tiszta lélek, aki mentes minden "rendellenességtõl" (társadalmi faszságszempontból való megközelítés), hanem aki minden perverzióra, csodálatos lehetõségre hivatott, aki úgyis annyira él ahogy akar, hisz minden nyitva áll elõtte... A létezés határtalan birodalma... Az élet maga az élet. EZ AZ ÉLET! Az emberi természet nem "jó", (társadalmi szempontoknak megfelelõ), senem "rossz" (csak önzésre, kegyetlenségre, pusztításra képes). Az önzés és kegyetlenség itt annyiban igaz ahogy összeér ellentétével, a természetes rendben az ember minden tulajdonsága összeér ellentétével. Az önzés és kegyetlenség itt annyiban, mint a természettel szembeni önzetlenség és végtelen kegyelem, mindenben ez van, amit jól (ténylegesen jól jól) csinálnak, mert magának az univerzumnak is így a legjobb, teljes harmónia és semmi kilógás és mégis így a teljes bõség, ahol elkezdõdik a véges, ellentétével és mindennel nem összeérõ, nem egy dolog kialakulni, ott megszûnik a végtelen, a határtalan, és hiába látszik valami létrejönni, ebben a hibában a dolgok csak pusztulnak és megszûnnek. Az emberistenállat birodalma a határtalan lét, a teljes értésérzés ás ennek híján veszi kezdetét az a csökevényesedés, melynek jelenleg is elszenvedõi vagyunk. A teljes életm örök áhítozásunk tárgyának kulcsa az Egy. Fogj egy melléknevet, egy tulajdonságot, nézd meg az ellentétét, és egyeztesd össze úgy a kettõt, hogy a lehetõ legcsodálatosabb legyen. Pl. Tudás-tudatlanság. Az univerzumban emmit sem tudni mindent tudni. Folytasd ezt és meglátod, hogy egy adott dologra (jelen esetben az emberre) vonatkoztatva az ellentétek összeérése nem csak a külön ellentéteké, hanem - mindené. A teljes, legcsodálatosabb ember az egy tulajdonsággal rendelkezik, ami minden összeérése. (Jó - gonosz. Gyenge - erõs. Fölmagasztosult - megaláztatott.) És ebben, minden összeérésében valósulhat meg minden, amire az ember hivatott. És ez a teljes - értés mindig ott van veled, megérti teljes lényedet, és azért neveztem korábban nem-empatikusnak, mert itt ez is összeér, és a véges, hiányos, korcsosult változatából az empátiát ragadtam meg. Amit nevezhettem volna közönynek is, (hisz már kialakult a névvel-nevezhetõség, az egybõl kiszakadt, rendetlen, helyét nem találó és úgy csak rontani tudó fogalom, fogalmak, melyek mindegyikét nevezhetjük ellentétük nevén is, tökmindegy, az a lényeg, hogy hibás, és hogy ki kell javítanunk. Hogy az egybe vissza kell illesztenünk.) És ahogy egyre inkább önmagaddá válsz, úgy jössz rá, hogy ebben a szerelemben nem lehet megcsömörleni. Hogy az univerzum végtelen tánca határtalan mámor, és a fejlõdés, és kiválasztódás haladás és tökéletesedésÉs minden törvény teljes összhangban áll mindennel. Személyiséged jelenleg meghatározott keretek közötti fogalmát már csak azért is el kell dobnod, mert határtalan lényként egyszerûen nem férsz bele. A személyiség véges fogalom, a harmónia véges szemszögbõl nézve meghasonlás, és mivel minden és semmi vagy, ezért ha még mindig egy személyként akarsz mûködni, abba beleõrülsz. S ahogy a mindeneggyé válsz, úgy lesz a világon minden birtokoddá, minden aranyos lesz, tisztán és mindent felülíróan, és kegyetéen ártatlanságod kíméletlen hajszát folytat minden szeretetében minden irányítéséra, és birtoklására. Ez az istenlét egyik fõ-élménye. Aranyos mivoltuk kifogásolhatatlan, miképpen te is kifogásolhatatlan úr vagy. Így ugraszbele összeérõ melléknevek összességeként a csábító világba. Egyszerûen nem tudsz mit csinálni, annyira jó, az akarás és akaráskeltás végtelenségével így váltok mindennel egymás isteneivé. EZ az ártatlanság. EZ az érzõ lénység. EZ a tiszta mûködés. Az egyformán tiszták iszonyatos szeretettel szeretik egymást, és életcéljukban egyesülve õk és a határtalan szépség egy "új" (eddig az átlagember számára ismeretlen) dimenzióját borítják virágba. Vedd ki részedet az örömbõl, hisz erre születtél. Az univerzum felragyogásában, a lélekrészecskék rendezésében,a végesség elpusztításában, messianisztikus missziónk monumentális, mihozzánk méltó mivolta... Nem véletlenül születtünk ekkora álmokkal. Az álmoknak meg kell valósulnia. A benned lévõ potenciált, vagyis a határtalant kell csodálatossággal megtölteni. Tisztaság és mocsok. Egyfelõl: mert minden együtt, és ez a legilyenebb, és legolyanabb, másfelõl, és ez voltaképpen ugyanez, a tisztaság a "mocskos" oldalakban nyilatkozik leginkább meg. Ami teljes, tiszta és mocskos. Teljesen. Mint maga a halál, a kikerülhetetlen természeti törvényszerûség megnyilvánulása. Mindenki a halálban az, ami. Mert a halál az élet. Ez is összeér, ha elég elvont (tiszta) vagy ahhoz, hogy értsd. És a lét és a nemlét. A mindenegy, az Isten - nincs. Annyira van, hogy nincs. (Itt már igéket is a kukába dobunk. A létezés minden megnevezhetõt megelõz és túllép, fölülír.) Mindent föl kell oldanod az univerzum áramlatában. Hisz így ténylegesen is a tieid, ez nem elszegényedés, hanem meggazdagodás. Minden az lesz, ami. Fölül állva a fogalmakon, mégis valami. Végtelen, létezõ valami. ,,Ez milyen?" Semmilyen, mert valamilyen. "Ez mi?" Semmi, mert valami. "Ez mit csinál?" Semmit, mert valamit. A szavak csak segédeszközök, a végtelenül finom és tiszta és teljes és határtalan világot megfogni nem tudják. Ezért is káros és kóros dolog szavakban, valamikben, tehát semmikben gondolkodni. A fényre figyelj, amit lelked fog fel. És akkor a tied lesz minden. A tiéd lehet legalábbis De ha összefogunk, és együtt dolgozunk, akkor tényleg az lesz. Az embereknek emberi célok, és emberi értékek kellenek. Minden, amit kiskorod óta próbálnak kiverni a fejedbõl.
Csak aki túllépett a formákon, az képes igazán bánni a formákkal, annak kezei között burjánzanak a legvirtuózabb alkotások.
Folyton belehalni az életbe, belehalni a világba. A mindenen túl érvényes és teljes tragikum szépsége, mely magára az igazságra mutat rá.