Egy barátomtól Pestről még ma haza kell jönnöm, de nem baj. Amúgy is szeretek éjjel, szétesve, érzelmi kitörésekkel a buszhoz tántorogni. Van bennem egyfajta exhibicionizmus. Az exhibicionizmus pedig gyönyörű, talán a voyeurizmusnál is gyönyörűbb. Vagy talán... Igen. Számomra egyértelműen, mert bizonyos szempontból nárcisztikus és fordított módon nárcisztikus vagyok, de nem, nem az amire gondolsz, nem úgy hogy nárcisztikus személyiségzavar, meg sötét triád, meg ilyenek, hanem freudi értelemben egy kis nárcisztikus libidó, ami a gyerekkorra jellemző, illetve egy megfelelő mindenű, jótékony megalománia.

És ne hunyd le a szemed fejed kezedbe temetve kétségbeesetten, ha eszedbe jut a rusnyalelkű pávagyerek, akiből sugárzik az agresszió. Kövess, én próbálok megoldást találni. Akármilyen színtéren és akármilyen nagyságút is, de megoldást

Vagy az is jó lenne, ha csak színészkedni tudnék eléggé, eljárnék egy ilyen képzésre és a végállomáson a kedvenc lányomnak a faluból (szép szőke fiatal), aki iránt nagyon meghatóságokat érzek, erőszakosan, kétségbeesetten, tántorogva omolva mutogatva hadonászva könyörögnék. Elvonulásom után tíz perccel egy haverja meglát cigizni. Váltunk pár sablonszót, majd „pszt! el ne áruld nekik, hogy józan vagyok!“.

Egy képzelt szociopata barátom mondta, vagy talán egy szociopata barátom képzeletben mondta, hogy megnyerőnek kell lenni, és azonkívül az embereknek ingereket kell adni. Minden szinten, folyamatosan és sokat. Így előbb utóbb valamelyikben valami személyes, létfontosságú(nak tartott) ügyükre ismernek, és azt hiszik, hogy te vagy az, hogy megbízhatnak benned

Isten mindent lát:) Ú, de jó! Teljesen kielégíti az exhibicionizmusomat.

És egy újabb:

Minden visszaható, interperszonális, vagy nyilvános kommunikáció célja az exhibicionista-voyeurista kielégülés. Jaspers: a filozófia célja a kommunikáció. Egy életen át tanulni kell ezt a művészetet, nagyon finom és bonyolult dolog, mindig továbbnyíló problémákkal, tehát lehetőségekkel. Valami ilyesmiért értelmes a színészet. Önmagadnak is játszanod kell, az igazság pedig a tökéletes színészet. Vilmos Lándzsát Ráz: színház az egész világ. Az a pokoli, azt ette meg a fene, aminek nincs ereje színészkedni. Nem véletlen, hogy a gyermeki tökéletességhez egyedül a legkifogástalanabb, legkifaragottabb, legmindenttartalmazóbb, legprofibb elegancia közelít. Olyan jól kell színészkedni, ami már nem színészet, ami alatt nem a szerep pszichotikus átélését értem, hanem ahogy a tökéletesen hamisított pénz nem hamispénz. Ahogy világra jövünk, és a kommunikáció kimegy a minden és semmi tökéletesen dinamikus mozdulatlanságának állapotából, úgy lesz egyetlen célunk a technika. Az erőszak ügyetlenség, a kímélet nem az erőszak ellentéte és meddő megalkuvás, az erőszak ellentéte a gyöngédség, a szépség tökéletes művelése, egyetlen célunk, a minél magasabb esztétikai gyönyör mákonya nagyonsokszavazása, de egyszóval minden ami kelti, és ó igen, nincs kímélet, száműzni kell a kíméletet a gyönyörből, hisz ahogy a kíméletes erőszak a rondaságot csökkenti, a kíméletes gyöngédség a szépséget. Fájjon! Nézz a szemébe! Legyen szép! Az erő a rend, az igazi rend, a magunk szerinti rend. Káosz és fos ott van, ahol nincs erő. Mint korábban írtam, mindig azt a játékot játsszuk, amihez energiánk van. Hát akkor az edény nullához konvergáló finomításával, szűkítésével lőjük fel a folyadékot a végtelenbe, oda, ahol célunk egyik arca: az exhibicionizmus a szégyentelenséggel összeérő szégyen tökéletes tárulkozásában mutatja meg magát, leskelődésünk pedig kifogásolhatatlanul fúrja magát mások kincsnél nagyobb kincsébe, emeli fel a lélek szoknyáit (érzed már, mennyire fontos a szemérem?), ahol már senki számára zavaróak nem lehetünk, max a nagyon buta geciknek. Igen, szemérem: mindig megmarad, ellentéte nem veszi el, csak egyesül vele legfönt, csak a teljes kiéléssel, a tökéletes módszerrel marad valami mindig, valami mindig több, a rosszul élvezés csak elfogyaszt. Csak magányos, felsőbbrendű, irritábilis tisztaságod, az egyensúlyba kerülés fölrepítősége amíg ki nem billen a libikóka vezet a tényleges jóhoz, a határtalanhoz, ahol teljes szellőzés és teljes töménység egy.