Nagyon sok álláspontra a gyerekek az egyetlen, megdönthetetlen érv. A gyermekek jóllétével és nyomorával, boldogságával és kínjával lehet az emberek között nagyonsokmindent kizárólagosan alátámasztani. Mondok pár példát, anélkül, hogy eldönteném helyettetek, melyek a pozitív és melyek a negatív álláspontok:

— A gyerekek nemsérülése a legfontosabb, ezért kitartok a kölcsönösen hideg közönnyel viselt, megunt, félimpotens férjem mellett. 

— Isten nem tart rendet, mert ha rendet tartana, akkor nem fagynának gyerekek halálra, nem fulladnának meg pöcegödrökben, nem halnának éhen, és ha ez a harmónia, én nem akarok harmóniát, még akkor se, ha nincs igazam. (Ivan Karamazov).

— Az emberiség nagy részét ki kéne irtani, mert ha ez még a saját szabadságunk és boldogságunk miatt önzőség is lenne, nem szabad hagynunk, hogy rengeteg gyereket szarrá kínozzanak a szar szüleik meg az iskola, hogy a legnyíltabb és legundorítóbb kondicinonálási módszerekkel megszüntessék őket, megöljék őket belül, kiirtsák a lelküket, kimossák az agyukat, egyetlen szabad gondolatot sem engedélyezve birka biorobotokká, haszontalan férgekké, a rendszer rabszolgáivá amortizálva őket. 

— Meg lehet érteni a folyamatosan a semmivel elfoglalt, belső világ nélküli, másoktól is csicskaságot elváró csicskákat, hisz ott vannak a gyerekeik, akiket nevelni és eltartani kell/gyerekeket akar, akiknek majd ház, kaja, ruha, közművek, ellátó, tápláló, szerető otthon kell.

Mindezek kapcsán egy kérdést szeretnék föltenni: miért csak a gyerekek lehetnek az érv? Miért csak nekik kell, hogy jó legyen? Miért csak az ő (egyébként valóban sokszor elbűvölő) önzőségük van elfogadva? Mintha dichotómiában élnénk: egy adott dologban vagy csak a gyerekek, vagy csak a felnőttek akarata és érdeke, mindenekfölött pedig vágya és öröme és kényelme számít. Ez pedig egy vak hülyeség. Kijelentem: az én akaratom, az én érdekem, az én vágyam és az én örömöm és az én kényelmem, boldogságom, jóllétem is számít annyira mint egy gyereké, semmivel sem akarom kevésbé ezeket magamnak mint egy gyerek, csak a társadalom kíméletéért nem mutatom és eltitkolom, és semmivel sem érdemlem meg kevésbé mint egy gyerek, semmivel sem jogtalanabbul vagyok önző, mint egy gyerek, mert én kivételesen, egy szűk elit módján önző, ténylegesen önző vagyok, tudom, hogy mi a jó nekem, nem pedig annak, akit a társadalom magamnak hitetett el velem. Amikor csak a gyerekek érdeke nevében beszélünk (mintha az így beszélő jobban tudná, hogy mi a jó a gyereknek, mint a gyerek), az egyfelől álszentség, mert a hamis erények (vannak igazi erények is) gőgjéből úgy teszünk, mintha magunknak nem akarnánk jót, legalábbis kevésbé mint másoknak, és sokan ezért élik le az életüket egy önzelemnél sokkal mélyebbi kamupumpáló becstelen, semminek és semmire se jó nyomorban, másfelől egy még kevésbé tudatos szinten nem is álszent, mert aki így beszél, az valóban semmi, a gyerekek pedig még valamik, valakik. Teszem hozzá, mindenki minden pillanatban a lehető legjobbat akarja magának, akármiben is látja azt. Teljesen elképzelhetetlen, hogy ez valaha is ne így legyen.

Megeshet, hogy a felnőttek egy fura jóérzék következtében mégiscsak az igazi szentet látják a gyerekben: az egyediséget az önállóságot, az Akaratot, az alapvetővel való rendelkezést. Belegondolni képtelenek, de ami a a gyermekek érvként való használatát hatásossá teszi, az talán pont az, amitől érv: a gyermekek még emberek, a gyermekeknek még nyilvánvalóan van joguk létezni, az átlagos kisgyerek az átlagos felnőtthöz képest isten. Az Akarat szent: akinek van, óhaja mindenek fölött áll. És hogy segítsek megtalálni az Akaratodat, ismétlem magam: az az igazi akaratod tárgya, ami feltételek nélkül, a legszigorúbban határtalanul a Legjobb: ami benned Isten, ami a legszebb, legigazabb, legmeghatóbb, legjobbérzés, legbelsőbb, legtitkosabb, legyszégyentelenebb, legperverzebb, legmélyebb. Az emberek ma kényszerülnek, hogy a semmit, a tartalmatlanságot, az alaktalanságot, a legunalmasabbat, legsemmitmondóbbat, legüresebbet, legrosszabbat mutassák: egy ideális világban virágként bonthatnánk ki szívünk lágyát, amit a legteljesebb individualitásban élő fajtársaink Egyetemes Testvériségében senki se károsítana, senki se érintené, aki nem méltó hozzá, akit nem akarsz. 

Valami megnevezéséhez bizonyos távolság kell: ezért kell minél finomabb és emelkedett pozícióban minél szélsőségesebb szimplicitást verbalizálni. Ez teszi kimeríthetetlenné az intellektualitást: minél magasabb kifejezőkészséget minél magasabb szellemi szinten űzünk, önreflexiónkban annál inkább azt ragadjuk meg, ami a leginkább egyirányú, megváltoztathatatlan, akaratos és önimádó. Leírni csak az egyszerűt lehet bonyolultan, az tárul ki kimeríthetetlenné a leírás képességével rendelkező emberek komplexitásának távolságában. 

Az univerzum zsarnoki, megalomán narcizmusa: semmi sem kér engedélyt, hogy megtörténhessen, abban a pillanatban, hogy megtörtént, már tömör, „sötét“, konkrét és felfoghatatlanul öncélú valami. Itt van ez a szekrény például: létezése teljesen szemtelen, de semmi más nem lehetséges. Amit fönt komplexitásnak neveztem, az valójában potencialitás: bennünk csillognak a gyémántfényű tündérek, a lehetőségek, melyek kifinomultak, kíméletesek, összetettek, precízek, modorosak azzal, hogy létezésük csak lehetséges. Míg ami (már) van: lehet taplóságnak is nevezni természetét, én inkább úgy mondom, hogy mása van, mint az okosság. Épp ezért nem lehet a nyelv tág értelemében sem nyelvbe önteni és ezért kimeríthetetlen forrása az értelmi megfejtésnek. Ami létezik: Isten. Mint egy gyerek. Mint egy gyerek, aki tudja hogy csak cselekedni kell. A gyerek Akarata még nagybetűs, éppen ezért nem szorul racionális megerősítésre kiterjedt értelemben vett ízlése és értékrendje. A felnőttek vak, gyökértelen tévelygők: lelkesedésüktől, eufóriáiktól és vágyaiktól, perverzióiktól elszakadt semmiszövögetők. A társadalomban számontartott célok: szánalmasnál is abszurdabb célpótlékok. Az intézmények ravasz pszichológiája tartja fent az inverz rendet, melyben mihelyt cselekvőképessé érik az egyén, értékei javát elveszíti, maradékait pedig a művészet pótlékában éli ki, nem véletlen, hogy az igazán nagy művészek, akik gyakran akár sértetlenek is: vagy akár csak társadalmi szemszögből betegek, vagy pedig belecsempészik alkotásaikba a rendszer elleni totális lázadás eszméjét. Fantáziánk, azaz az emberi potencialitás, és a materiális tett: egymás kiteljesítői, egymás fejlődésének és virágzásának, teljességének hordozói, elválasztani egymástól lebénít, eltorzít, elkorcsosít, semmirevalóvá tesz, megbetegít. Eredeti állapotunk egy Ideált imagináló mániákus, mámoros száguldás. Ennek elérése pedig a legteljesebb és legmagasabb aszkézis. 

A morálfertőzés civilizációs ártalmának eredménye: belső iszonyodás minden önérdektől, „szent“ lelkiismeret. Éppen ezért gondolkodó-énünket, szentimentális énünket, potenciál-énünket vegyíteni, szintetizálni kell a legdirektebb, legyermekibb önzőséggel, a multiverzum-lufit  a minden teketóriát és szépelgést kizáró atomikus ösztönnel. 

Ahogy - mint Szentkuthy leírta - a logikus gyermek esztétizáló ifjú, majd moralista vénember lesz, az lehet egyfajta leépülés, az életerő hanyatlása is, a morál, mint életellenes antiösztön - a freudi halálösztön maga? Egyébként a logika előtt kihagyott még egy fejlődési fokot: a puszta erőjogot. 

Az eszmétlen, tárgytalan morál, tisztában lévén pl. a fönt említett szekrény szemtelenségével, el akarja pusztítani a világot, mindent. Logikus, hisz a teljes önmegtagadás végül valóban minden pusztulásába vezetne, még saját magáéba is. Ezért a teljes pusztítási vágy a maga vállalhatatlan és megvalósíthatatkan abszurditásában - egy fordulópont, egy (figyelem)felhívás, hogy íme, itt előtted a világ, válassz valamit. És ebben a morális mindeniszonyban az ember még a legkevésbé létezőt se tudja kiválasztani, egyesülnie kell saját „mocskosságával“, saját mozgó, csábító tüneménytárával, hogy újra működni tudjon. 

Na és hogy a gyerekek nyelvtanilag és logikailag inkorrekt módon fejezik ki óhajukat, egyszerre leplezve ezzel... (mit akarnak mondani?) 

 Akik nem egyesítette magában ellenpontjait, az ingázik: életundora túltengés esetén az eltaszított élet kínján keresztül életvágyba, majd az azáltal megnyert élet gyönyörének túlzásba vitele idején ismét az életundorba torkollik. 

 A gyermek morális érdek, célszerű erkölcs. Érdekes módon pont sértetlen ösztöne, önzésének egészs-sége szenteli fel. 

Amint valami a lehetőségekből, a nemlétből kikerült, a maga mozdíthatatlan és megváltoztathatatlan értelmében Szent lett, értve ezalatt a Szent grandiozitás- és erővonzatait, nem pedig higiéniai minőségét. Imádatra, csodálatra, hódolatra és az előtte ponttá való összeroskadásra méltó, megintcsak mint Nagyság. Minden tárgy olyan robusztus, monumentális, masszív, kozmikus, méretentúli... De ez úgyis csak futó benyomás, jobban éreztethető az effajta nagyság művészük, Isten legjobb nagyságkifejezéseivel: az arisztokratikus származású, puszta fizikai közelségükkel felpörgető, túlnézhetetlenül, mindig továbbzuhanhatóan szexi lányok említésével, főleg szemléltetésével, bár utóbbitól ismeretlen, pénzben sem dúskáló hobbipötyögő mivoltom lehetőségeire való tekintettel eltekintünk. Amúgy meg csak higiéniai tekintetben is szent dolgokat imádj, leginkább az Istent.

Mellékes gondolat, csak másik írásnak túl rövid, hogy rájöttem, hogy a puszta, nyers, tisztátalan, démoni gyönyör nem csak akkor kavar-zavar-borít-bolondít, ha vágysz rá, hanem természetéből fakadóan így viselkedik, ha sikerül éreztetnie magát. A gyönyör talán csak egy kommunikációs csatorna, amin át a lényeget közlik, továbbítják? 

A gyönyörhöz bizonyos távolság kell: ezért álmodoztak már az ógörögök is arról, hogy régen nem volt különbség különbség és különbözéstelenség között, ezért az is folyton adagolhatta a gyönyört, amivel azonos voltál, vagyis te. A Sartre által leírt vágy: úgy venni el a dolgok szüzességét, hogy nem vesszük el a szüzességüket. Mindez feltételez egyfajta mozdulatlan, homogén, statikus mindenegyet, azonban az így élő előembereknek is lehettek változó, magukonkívüli lehetőségeik, ahogy nekünk is lehetnek olyan azonosságaink, melyeknek szemünket kiszúrósága, számunkra kimondhatatlanul egyszerű evidenciája miatt nevet sem adtunk. 

Amit Szirmai az egyik horrorkritikájában ,,disszonanciának", mint a rendes, jó horror fontos alapelemének nevezett, az általában a Nagyság része, tünete. Ha valami a nagyság legteljesebb értelmében ,,nagyot" látunk, óhatatlanul megjelenik bennünk az összeférhetetlennek tűnő dolgai, disszonanciája keltette rettegés. A nagyság egyik jele a (számára) kis dolgok semmibevétele, a zavartalanság, a teljes elsiklás afölött, ami kisebb látópontúakat nagyon is izgat. Ez minket botránkozásra és megrökönyödésre késztet: a csodálkozás feltétele, hogy valami egyáltalán ne csodálkozzon, adja magát ezen valami elnevezésére az Alkotó szó. Az alkotó önmagában elbír akár egy egész eszme vagy vallás lenni, felforgató numinozitása, így nagysága a rendérzetünk szerinti zavartalan állapot megszüntetésével mérhető. Azzal, ahogy felcseréli a rendet, önmagát téve meg azzá. Isten a legteljesebben rendes és rendellenes. Rendellenességünk csak isteni természetünk folyománya. 
A Rend atyja a maga ormótlan, gigászi, lehengerlő, masszív brutalitásában éppen azt az érzést kelti, hogy valami kurvára, de tényleg sohanemvolt módon nincs rendben, akár hogy semmi nincs rendben, hisz minden rendhagyóságot, minden kihágást, minden dacot, minden függetlenséget, minden magányt, minden szembefordulást, minden káromlást, botránkoztatást, gyalázatot, gúnyt és gonoszságot magába foglal.
A történés isteni aktus abban az értelemben, hogy alapja a csodálkozás teljes hiánya, realitása teljesen realizált, vagyis a szó teljes értelmében akart.
Minden történés teljes csoda és a csoda teljes ellentéte. Biztosságot teljesen célirányos cselekedeteidből meríthetsz. Sokakat ihlet meg egyfelől a létezés határtalan, mindenfeletti csodája, másfelől minden zérus színvonal alatti banalitása. Ez utóbbiakban fölgerjed egy minden elpusztítását irányozó indulat, mely akkor a legtisztább, legigazabb gondolatnak tűnik, előbbiek pedig mindent náci perfekcionizmussal fölhúzni, javítani akarnak. A tudatos ember: legapróbb mozdulatai rettentő gyönyörének tudatában — cselekszik.
A nagyság, az igaz-ság egyik kiváló bizonyítéka a szenvedés akarása, éspedig ebben a szenvedésben a legnagyobb gyönyör lelése. Legelsősorbanabbul értve ezalatt egyfajta öntépkedő, mindennél jobban kellő, legmélyebb, legszebb szomorúságot, melyről van egy Dosztojevszkij-idézet is, talán beillesztem, a megfogalmazható érzések közül legközelebbi rokonságban azzal a ,,nagyon jó, nosztalgikus szomorúság"-gal van, mely az opiátok hatásának érzelmi oldala.
A Karneválban írja Hamvas, hogy minél ,,nagyobb ember" valaki, annál többmindenhez joga van, annál többfajta cselekedettel a tisztaság keretein belül marad. A főszereplőnek még ölni is joga volt. Ahogy önmagában minden fogalom, még a gyilkosság is egy semmitmondó, végtelen pozitív és negatív vonzattal kapcsolható, egyszerű szó, úgy minden tettnek nagyobb látteret, nagyobb távlatot kell adni, melyek közül elsődleges a személyes Nagyság. Nyilván ha az objektív tolatásával elmegyünk egészen az egész kozmoszig, Istenig, akkor nem lesz különbsége így sem más tettektől, és végtelenül kellett a Sátántangóban Estike által meglátott ,,kimondhatatlanul szép rend"-hez, de ezenfelül a ki/belátás valamelyes szintjén meg kell állapodni, ha nem akarunk egész életükben egy helyben ülő ősi taoista kínai császárok lenni, és ehhez adva van egy recept: személyes szépségünk, igaz Akaratunk, és úgy általában mindenben a legmagasabb minőségű (és nem mértékű!) élvezet. Teljesen elkerülni a robotikus gürcölést, hogy csakis saját keresztünkkel vetve számot Isten melósai legyünk. Vagyis magunkéi. De mit is akartam? Ja, igen, azt, hogy ez is bizonyítja a nagyság szükségszerű disszonanciáját, az egymás elleni dolgok egymásságát a Nagyban.

Bartók disszonanciái...

A minket kamaszkorunkban megtaláló démoni erők nagyságában is kifejezésre jut a disszonancia: kétneműség, undorító gyönyör, mások használása mint szeretet stb. 

,,Lírának a saját kifejezésében teljesülő érzést nevezzük."

- Osvát Ernő

Keresztbe tett lábaid fémszerkezete seprűk öntárolása. Sípcsontod melletti mélyülés árka kisautók félpályája, mint erőiktől kilúgozott vézna, hipnotikus, susogó spiriboszorkányok arcának jelöléssel azonos, összelényegült forma-horpadásai.

Kibontott hajad álmaim függönye, sokkal több képkeretnél. Ha sietve siklasz halk tornacipődön, lohol utánad, mint hűséges csatlósod. Akármerre mész, ő mindig követ, pontosan ugyanakkora késedelemmel.

Istenem, kérlek engedd bűneim, de halálom előtt purgálj meg úgy, hogy azt higgyem, a lelkemet is kiokádom. Rázzon a hideg, fetrengjek kilökött mocskomban tisztaságod én, méltatlantóli elviselhetetlenségétől. Én el akarlak viselni téged, de tudom, hogy ahhoz neked kell elviselned. Hát tégy olyanná, hogy el tudj viselni. Nagyon szeretlek.

A legtöbb lányt nem tudnám csodálni, akit meg igen, az nem engedi. Saját isteni nőiségét gyalázza azzal, hogy a falhozbaszó, ágybahajító, lealázó férfiakra vágyik. Az ,,ami úgyis van, amiért nem kell magamat adnom, az nem kell" az itt rettentő primitív, természetalatti, inverz gondolkodás. Még kifejezetten kevesen vannak azon a szinten, hogy megtisztelőnek, örvendetesnek, kedves dolognak tartsák, hogy valaki a lábuk elé hull. Ők méltóságosak, ők tudják magukat, akár egy elegáns ruhát, egy tisztességet, egy rangot, egy értéket, egy érvényt viselni. Viselni, hisz minden csak színészkedés: az ember a teljes határozatlanság lenne a végesítő, kihagyó, semmibevevő nembelegondolás nélkül. Egy pillanat alatt molekuláira esne, ha nem kapná meg a csonkaság, az igaztalanság kegyelmét. ,,Eszeveszett száguldás", ez a legjobb kifejezés mindenre ami van, és a száguldás legfontosabb feltételéről tanúskodik. (A fókusz maga a kompetencia és a potencia.)

Az univerzum nem végtelenül okos, hanem okosságon kívüli. Ezért kell a megértéséhez végtelenül okosnak lenni. Az ész a legjobb és a legrosszabb alkalmazkodás a mindig egy újabb dimenzióból továbbnyitható, mindenhonnan körülvevően nagyobb, grandiozitásában rettegést keltően felfoghatatlan univerzumhoz. Az érzés nem alkalmazkodás, az érzés már az univerzum.

Az ember, mint minden teljes tudománnyal, így egyfajta vágykarakterisztikával is meghatározható. Alapgondolata ennek a létező, a gondolatok terében megragadható gondolatmenetnek, hogy a vágyó, a vágyott és a vágy egy időtlen-összegző szkópból nézve ugyanaz.

Időben nézve azonban a vágy működése rendkívül komplex. Kezdjük szemléltetni egy mágnessel: ez a mágnesrúd forog, hol egyik pólusával vonzva, másik pólusával taszítva a vágyót. Ha azt nézzük, hogy az ember a vágyai beteljesüléséig (mely pillanatban a fönt említett szkóp földrehozva is érvényes), és az attól való legnyomorultabb, legelszigeteltebb távolságokig milyen utat jár be, kezdetben egyszerűnek tűnik a gondolat: az embernek egyszer jó, másszor rossz. Igen, ám, csak ebben a hullámzásban egyfajta növekvő-szintetizáló törvényszerűség fedezhető fel: a vágyak meghódíthatatlanok, ahogy faképnél sem hagyhatók a mozgás, a fejlődés határtalanságának kedvéért, néha lehet nagyon itt vagy nagyon ott lenni, de az egyszer fent, egyszer lent mindenkire igaz. Már ehhez is túl szimpla kép a mágnes: a vonzó és eltaszító vágynak ugyanis mindig felül kell múlnia önmagát, hogy a boldogság vagy a boldogtalanság teljességében nyugalmat vagy beletörődést nyert vágyót újra a pálya másik végébe vonzza: a mágnesnek egyre újabb stikliket kell kitalálnia, egyre tágabb dimenziókból kell szelet szereznie, odafordulnia, hogy a még nagyobbá növesztő változás, a rendtelen, hihetetlen, új varázst képbe hozó fordulat megtörténjen.

Ezenfelül: a mágnes sohasem csak vonz vagy taszít. A feszültség a pálya egyik konkrét pontjára sem jellemzőbb önmagában, mint az összes többire. A mágnesnek változó erővel és arányban, de mind a két működése érvényes. Ez szükséges például a beteljesedéshez: hogy ne egy különbségtelen semmi legyen, a vágyott a vágyót folyton el akarja kicsit dobni magától, hogy újra és újra összeérjenek. Erre legjobb példa a ki-be mozgó pénisz, illetve a valamely kívánatos testrészét játékos félmosollyal a férfimarok (vagy egyéb tapintani szándékozó szerv) elől elhúzó, vagy a férfit különböző időhúzásokkal és taszításokkal kikészítő nő. A beteljesült vágy nem egy merevség, hanem egy játék, egy művészet, mely az alkotó művészetek objektív esztétikájához hasonlóan pontosan kijelöli a gyönyör pályáját, az azt fokozó, fönntartó cselekedeteket, melyet a vágyónak be kell járnia, akár a násztáncot. A beteljesült vágyban csak az ész vágytalan, a teljesen beteljesületlenben csak az érzések azok.

Sohasem csak vonz vagy taszít, még egy darab vágytárgy esetén sem. Megint értelmezzük át a mágnest, hogy úgy használhassuk, mikor arra van szükségünk; és taszító részének most ne a vágyottól vagy rosszabb esetben akár a vágytól való ellökést, így a vágyó nemvágyóvá tevését tulajdonítsuk, hanem a vágy elfogadott ellentétét, mely belülről mozgat a tárgy ellen: az undort. Az undor megint csak komplexen érdekes, mert ahogy például a skinheadek többsége kényszerűen és élvezettel beszél a cigányokról és a zsidókról, gyakran még a zenéjüket is élvezve, akár közülük való barátnőt találva, úgy egyértelműtlen az undor is: az aktív (akár csak tudatalatt aktív) undor egyre közelebb hozza tárgyát érzőjéhez, mígnem (bár sokszor ehhez inkarnációk ideje szükséges), egyszercsak vágyba csap át. Ugyanez igaz a félelemre is. Erre egy nembiztos példa például a gyerekek szextől való undora és félelme (Freud leírta, hogy traumát okoz a gyereknek, ha rájön, hogy a szülei mit csinálnak), melyből pubertáskor elején egyszercsak fellobbanó, kínzó, gyakran a társadalmi konvenciók túlhágására késztető szexvágy lesz; másik példa, melynek mechanizmusa biztos pedig, a következő: kiskoromban rettenetesen undorodtam az emberi talptól, a látványát is kerültem, ma pedig jobban szeretek talpat nyalni, mint pinát.

Ezt az egész összevissza ide-oda szilárdságon túli sokdimenziós mechanizmust akár sátántangónak is nevezhetnénk. Annyit még mindenképpen megjegyzek, hogy a vágyott-érdeklő, és az undorító-félelmetes dolog is egyfajta beavatást, megrontó felszentelést, felszentelő megrontást akar elkövetni veled szemben, mely után nem az leszel aki voltál. Valamit elvesztesz, valamit elnyersz. Több és kevesebb. Egy függönyös ágy jut eszembe erről, ahol egy tőrt adnak a kezedbe. Ha nincsenek sikereid, van mivel vigasztalnod magad: nem vagy gyilkos. Nem léptél át egy bizonyos határt, ami után már nem te lennél, hanem egy formátlan tömeg embere, ahogy Karinthy írta a Röhög az egész osztályban a lányokról szóló írása végén. Én gyakran álmodok olyat, hogy ölök/kínzok/erőszakolok, és már az se jó érzés, és utána még szörnyűbb érzés álmomban, hogy ilyet megtettem, és így kell élnem. Szentkuthy: „Minden perverzióban van aszkézis és gyilkosság“. És akkor nem is beszéltem még Istenről, olvassátok Rudolf Otto A szent c. kitűnő munkáját, az igazi istenélmény a csontig hatoló iszonnyal kezdődik. A lelkünket magukhoz vonzó démoni nők vonzóságán átnézve szörnyeket találunk. Felnőttkorunkra megszeretjük a keserű ételeket és főleg italokat. Minden kiterjedt, gazdaglelkű ember szép és szörnyeteg egy személyben. A legbelsőbb vágyaink pusztító szörnyűségek, mégis képzelt vagy valós elkövetésükkor érezzük magunkat a legártatlanabbnak, a legtisztábbnak. (Démoni, nemisteni szinten: cukinak.) A nőknél figyelhető meg legjobban (legalábbis férfiszemmel), hogy külsejük minél ideálisabb, fellvillanyozóbb, magasságokba repítőbb, annál gátlástalanabb, kíméletlenebb, szentet nem ismerőbb, gyalázóbb, megátalkodottabb a legteljesebb, legönazonosabb hajlamuk. Vállalni a magasfeszültséget? Ehhez kegyelmezettség, szerencse, lények általi segítség kell. Vagy egy mester. 

Mindent, amit ismerünk, „ez“-nek hívhatunk. Igazi vágyunk, egyetlen tükörképünk pedig az „az“, melyet rögös út bejárta után lehetséges megismerni. 

Isten, és minden istenszerű ember olyan, mint egy mosógép. A szennyest akarva-akaratlanul beszippantja (tettenérhető például abban, hogy a szörnyű dolgokat addig nézzük, amíg „meg nem lesznek nézve“, valamelyest feldolgozva), a teljesen folttalant pedig kiköpi megcsömörülve. Kisebb léptékben, mást jelentve: ha sokat gondolunk valami jóra, elveszti értelmét, jellegét, finom izgatását, meg kell fürdetnünk, jó értelemben „mocskosítanunk“ a tőlünk függetlenben.

Minden, amihez a csömört és ilyesmit hozzákeverve írtam, még nem minden. Mert létezik az, ami örökké jó. Amiben nem lehet megcsömörleni. Ami csak egyre jobb lesz. Ami lelked igazi kincsestárában van. Viszont hogy férhetsz hozzá? Szentnek kell lenni. És az csak isteni segítséggel megy.

A vágyváltozásokhoz még: kiskori rémálmaink démonjaivá nagyon gyakran válunk nagykorunkra. Ez is egy örök kergetőzés: muszáj mindennek (is) és önmagamnak (se) lennem, szükség van mindkettőre. Csakazegyik a bolondság, csakamásik a szárazság. Erről eszembe jutott egy nemtúljó versem, magában nem lett volna értelme kiposztolni, de most ideírom:

Elég egy kép, s képzetemben

Varkocsommal kis kezében

Nyelvével szánt az áerben

Előttem két centire

Míg én megbolondulok

(Törökülésben szemedbe nézve

Fehér testem füstként ingva kígyó

Nem magadban... nálam lelsz magadra.

Beismeréseden ha mosolygok, 

Azért tudd: ez véresen komoly.)

Elég egy kép, s képzetembe

Rezzenetlen tartva penge. 

— Test-sugárral felszegezlek, 

Így magamnak megszerezlek,

Pöccintéssel delejezlek,

Elfordulva elfeledlek,

S még ezzel is kéjeztetlek.

Na és hogy a penge mért? 

Csak hogy érezd: hogyha itt van

Bármely játszi pillanatban

Hashasítva kinyithatlak

Kedvem szerint rakosgatlak. 

E belőled nyáltól húgyig

Ezt azt csorgató gyönyör

Bárha érzed te és én

Akárcsak te: az enyém.

Itt a „Nem, magadban... nálam lelsz magadra“, és az utolsó két sor a kapcsolódó. Jó lenne már más iránt lelkesedni, csak mindig visszatart a tisztaságom őrizgetése. Egyfajta kártékony megszállottság ez őrizgetés részemről? Sok gondolat jön erre, fasz tudja. Szoktam találni beszívó, rögzített emberekre, de a szépségben, az igazságban egyik se elég jó szinten az.

Remélem, most már mind megértitek a szenvedni akaró, önsorsrontó embereket. Nyitják, nagyobbítják magukat, nyitják a legszebb felé. 

A vágyról még szükséges megemlíteni, hogy ha megtaláltuk a szerelmet, amiben nem lehet megcsömörleni, onnantól fogva elkezdünk tárgyával, vágyottjával azonossá válva kiteljesedni. 

Az ezésaz kapcsán fölvetül: rettentő fontos a teljes különbözés, ha valami hatni akar másvalamire. „Áldozatunkkal“ (hogy mondjam) azonosulni, hasonulni, neki megfelelni, hozzá alkalmazkodni egy metafizikai megalkuvást, teljes érvényű megalázkodást jelent, mely lehetetlenné teszi az igazi parancsolást. A különbség az alapja mindennek, csak az idézhet elő vágyat, vonzalmat, undort, elutasítást, szeretetet, gyűlöletet, érdeklődést és félelmet. A velünk azonosulni akaró dolgok csak unalmat, lenézést kelthetnek. Mielőtt valaki azthinné, hogy az alkalmazkodás hiánya a teljes parasztság: Isten a legkevésbé alkalmazkodó, mégis az egyetlen teljesen kielégítő. 

Még egy gondolat: ahogy az élvezetes szomorúság, úgy a vágyott iszonyat is úgy keletkezik, hogy utálatunk tárgyát a vele való akár szenvedélyes (a gyűlölet sokaknak a legszükségesebb, legalapvetőbb jóérzés), akár ruminációs foglalkozásunk során belepjük magunkkal, arcosítjuk, feldiszítjük, rajzosítjuk, finom formáinak teremtő megismerésével minden határon túlnövesztjük, mígnem egyszer csak már nem lesz rossz dolog, mert a rosszhoz is határ kell. Határtalanná válik, ahol a jóval azonos, ahol a legfaragatlanabb testi érzéstől a legelvontabb szellemi akción át a legszublimáltabb lélek-sejtelemig a kín a gyönyör, és pont azért egy minden, mert minden lehetőség korlátlan. A keleti tanok kritika nélkül továbbkárált rossz fordításaival szemben mi az igazat mondjuk: az érzések hiánya a szabadság ellentéte. A szabadság az érzés határtalansága, melyhez a szenvedést nem elutasítani kell, hanem ha jól sikerültél, akkor a kellő lelki erő birtokában foglalkozni vele, csicsázni, szeretgetni. Megismerni, a gyönyörűen megható tény birtokában, hogy te szenvedsz, hogy te szenvedhetsz: boncolni, pornózni, fetrengeni benne, élvezetre váltani és nem utolsósorban magadat fejleszteni vele: krisztusabbá válni általa. A szépség, vagyis az élet értelme, az igazság: voltaképpen az ideális fájdalom. Ami semmilyen szempontból sem hátrányos, csak végtelen, a legjobb helyen jó elgyötrő-édes érzés. Persze könnyebb magadat hanyagolva heroinnal vagy szadizmussal hozzájutni, de ne legyél se hülye, se fasz. 

Most jövök rá, hogy a mágnesnnél talán jobb szemléltetés a csillag-vagy érrendszer, de a legjobb az, hogy a vágykaraktered egy külön univerzum. 

Tautologikusan evidens, azonban az inverz konvenciók hatására folyamatosan megkérdőjelezzük: MÁS dolgok azért vannak, hogy eltérjünk tőlük, MI pedig azért, hogy azonosak legyünk magunkkal. Mindezt minél kizárólagosabban, a többi csak mellébeszélés, mert ez nagyon alapszint. Törvény. 

Először úgy fogalmazódott ez meg bennem, hogy az önmagunkkal való azonosság és a másoktól való különbözőség felfokozó, szabadító, nyitó, szép, igaz, míg a másokkal való azonosság és az önmagunktól való különbség elnyomó, gátló, szedáló, működésképtelenítő, mindent tönkretevő, tűrhetetlen, igaztalan, igazságtalan.

Mindenhez teljesen alapvetően, tulajdonképpen a létezéshez szükséges ez. Nincs más ezen kívül, nincs más rajtam kívül. Ha én nem vagyok, a világ sincs. És nem azért, mert a világ én vagyok, hanem mert a világ nem én vagyok. Az összecsúszással minden homályosul, jellegtelenül. Az elválasztottsággal kikel, kiterebélyesedik, legfinomabb formái a szépség végtelenségébe nyúlnak. Minden az, hogy én én vagyok. Minden az, hogy én csak én vagyok. Minden az, hogy a többi dolog az nem én, és hogy én nem vagyok a többi dolog. Minden az, hogy én a legteljesebb, legmegfogalmazhatatlanabb értelemben más vagyok, és a többinek hozzám semmi köze nincs. 

A dolgok márcsak a mindenegyért és márcsak a kényelemért is fuzionálni akarnak (Szentkuthynak van erről egy nagyon jó hasonlata, hogy az akváriumban a kis halak megeszik egymást és nagyobb halak és feleannyian lesznek, azok megint megeszik egymást és ez így megy tovább, amíg egyetlen óriási hal lesz, a szereplő, aki kitalálta, irtózik ennek megtörténtétől), ezért a teljesen megvalósult, rögzült fisszionáltság feszültsége végtelen forrás. 

Ez a teljes, rettentő különbség azonban paradox módon a készember nyilvánvaló melankolikusan-esztétikusan tragikus felsőbbrendű dühe és undora mellett a világot, a dolgokat nem taszítja tőle, hanem egyenesen felévonzza. A tisztaság a rögzítettség, és aki a semmiben, a numinózus irracionálisban lábat vetve bebetonozta önmagát, afelé szél fúj, szél a tárgyakból, a lelkekből. A tisztelet, csodálat, hála és rettegés megszállottságon túli, tehetetlen szele. A készember viszont nem tartozik semmivel ezen dolgok felé, „aki szabad annak mindent szabad“. És ez a minden pont akkor a legmindenebb, ha annyira minden, hogy áthág minden konstrukciót, minden illemet, minden gusztust. „Csak én vagyok.“ A teljes különbség feszültségét, és mondjuk ki: gyönyörét az fokozza tovább, ha ezek a semennyire sem összetartozó dolgok, a készember és a hozzá tökéletesen méltatlan bármi érintkeznek. Az istenek gyűjtenek. Be kell járniuk a világot és mindent felszentelni, Evolásan szólva mindent lángba borítani, a nem túl jó lelkiállapotban lévők kedvéért megjegyezve hogy itt metafizikai lángról van szó. Mindennek fel kell fénylenie, mert csak én tudok bármit is adni bárminek, én választom el a világosságot a sötétségtől. Bárkivel érintkeznem részemről végtelen kegyelem, részükről ebben a kegyelemben a teljes megalázkodás minimum, tilos bárkinek, bárminek is megfelelnem (én azért vagyok ugye, hogy azonos legyek önmagammal és különbözzek másoktól), ha hagyok bármit ami nekem nem tetszik, az árulás, és NE SÉRTS! Ne sérts, mert mindenért tökéletes bosszút állok.

Nem teremteni és rombolni jöttem, hanem mindent renddé tenni, mindent a saját tökéletességemig fertőzni. Mindent megítélni és a helyére juttatni. Mindennek azt adni, amit megérdemel. A teremtés és a pusztítás csak a munkám része, ahogy az evés és a szarás. 

Ugyanaz a lány pozíciónktól függően lehet belátottan démoni, semmitmondó, nemvégigérő, hamis, majd pedig minden számunkra, mindentmondó, igazolható, létjogosult, megalapozott, szép, teljesen érvényes.
Nagyság és kicsiség: Bizonyos szempontból kisebb leszel, ha a befolyás pontjára, körébe mész, de mint tudjuk, a kicsiség nagyság: hogy hathatnak rád dolgok, az ugyanolyan fontos, mint hatni dolgokra, és tulajdonképpen fontosabb is, az igazi lényeg, az igazi minden.
Egymást metsző vonalak: mintha a lány kontúrjából vonalak indulnának egy vele szembeni pont felé: amíg szűkül, pozitív, minél szűkebb, annál inkább, majd ahol összeérnek, ott a megtetszési, beleszeretési pont. Ha a pont mögött állunk, hogy a pont köztünk és a lány között van, akkor negatívan ér minket, úgy érezzük, átlátunk rajta, ez a hamvasi ,,mindenki hülye" pozíció; ha belesétálunk, akkor ér a belátásunk a szeretésig, az igazi értésig, akármiig, ez az írói ,,mindenki okos, lényegében mindenki a legértelmesebb" pozíció, egyfajta felnőttség, mert valakit már összezárultan, teljességként látni semmi, a hatása alá kerülve bolyongani benne az igazi tudás, az igazi felfedezés. Sosem szabad azt hinni hogy tudunk: nemcsak a tudás nyílik így ki előttünk, hanem ez maga az élet kulcsa. S mint megnyílt értelembe az ige: alászállhatok rejtelmeibe. Minden lányban van valami tiszta, tájai, szerkezete, tára, megannyi izgalmas felfedeznivaló. A kinyitással, a nemtudás vállalásával végtelen potenciál nyílik meg.
Jobbkéz útja mint mindenből kimaradva őrizgetni azt, ami remélhetőleg nem marad meddő, és balkéz útja, mint a gyönyöröket odáig fokozni, hogy legfőbb szépség formájában egybeessenek az Istennel.
Hogy kitáguljon a kép, szűken kell nézni. Akkor lesz benne sok, ha kameránk precíz. Minden lány egy univerzum. Végtelen mindent hordoz magában, csak nem szabad nagyban nézni. De nem, ez hülye megfogalmazás. Jobban mondva: minél inkább kizár, minél inkább tisztított, minél több kifogás alkalmazása után alkalmazott a górcső, annál többet kapnuk használatával. Annál jobban látjuk a szép dolgokat, a menny-teret.
Szűkítés, fokozás, szublimáció: a lány megmunkálása, magasságossá kovácsolása. Mint Szentkuthy egyrészt azt írja, hogy az egésznő tetszésünkkel való kitöltése a kamaszkorra jellemző, s utána ennek züllésével, valamiképp mégis fokozásával a nő egy összetett dolog lesz, mindenféle társadalmi, anatómiai, cselekménysori, egyéb viszonyban átgondoljuk, és így áll össze a sosem tökéletes, de mindenképp célszerűbben kezelhető végeredmény, másrészt azt, hogy a tényleg tetszedelmes nők azok, melyekről egy elvont anatómiára lehet asszociálni, majd azt visszavonatkoztatni a nőre, belepni és feltölteni vele, úgy mi helyeslünk: valóban nagy, lényegében teljesen egyoldalú munka a szépnőképzés, mint általában, ami esztétikai területre tartozik: fantáziánk egy megfogalmazhatatlan szerepű eleme szépségének. Oda-visszaható kötődések, reakciók, passzív és aktív... Mi is a fantázia? Egy érzékszerv. Vegyünk egy nőt: rengeteg összedobált abszolút sablon, melyek bizonyos szempontból kiátlagolódva, bizonyos szempontból összeadódva fednek és ragyognak. Ezek az abszolút sablonok érdekes dolgok egyébként: ha van hétköznapi (mármint az embereken kívül, mert kurva sok hétköznapi ember van), akkor a hétköznapitól a démonin át a szférikus gyötrően szép érintésekig, jellegekig, egységekig, állományokig, jutalmakig minden szintet képviselnek, egyik ilyet, másik olyat. Ezeket szoktam egyébként démonoknak is hívni: bizonyos embereket annyira csak egy vagy több ilyen irányít, hogy egyéniségük háttérbe szorul. A fantázia teszi a helyére a nőt, megmondja származását, megmutatja igazi valóját. (Igen, ,,az igazság a szépség"-párti vagyok.) És gyakran nagyon messzi helyekre, nagyon elvont tájakra mutat ilyenkor, akárcsak egy tényleg jó bor ivása közben (a bor metafizikai ital). Semmi férfiuralomra ne gondoljunk itt: az alvó vagy tehetetlen nő számszerű kicentizése, térképezése, vizsgálata, kéjtárgyként birtoklása egy teljesen másik gyönyör. A nőnek élnie kell, hogy megnyilatkozzon, a legvéletlenszerűbb, szándékkal a legkevésbé előidézhető pillanatokban mutatkoznak meg igazi szépségei. Ártatlanság. Már csak azért is, mert lényünk értelme sokkal magasabban áll tudatos értelmünknél, mindent jobban tud, kár beleavatkozni (erről írtam már máshol), s így maga a nő sem tudja az igazi legjobbakat előidézni, kiváltani, a tudatossággal csak beleront. Legjobb példa erre a fizikailag rosszul levő nők szexi mozgáskultúrája és kisugárzása, és a fáradt vagy síró nők szexi rekedt hangja. Mert ha tehetné, nem lenne rosszul, nem sírna. Nem tudja kontrollálni. Ezért tud kibújni a teljességes, bontatlan szépség, akárcsak egy virág. (A tartalmazott abszolút sablonok száma a lelki gazdagság mértéke, bár Evola és Szentkuthy kifejezetten pártolja az önkényességet, a gyakorlatilag véletlenszerűségből előidézett képet, melyet a gazdag értelem felruház mindennel.) Érdemes belegondolni, hogy milyen mértékben és aránnyal jobb kontrollálni, vagy kontrolláltatni (Freud: passzív mozgatottság).
Közbenleges jegyzet: A fantázia fürdeti a nőt. A fantázia emeli a nőt. Az elvont anatómiák, mozdulatcsomag-gyönyörök: kitüntetett abszolút sablonok. Rangosak. Hierarchikusak valamelyest. Szintbe állapított, meghatározott magasságba cövekelt, leltárazott, dokumentált, az univerzum államában hivatalos. (Igen, nagyon keresek egy szót.) Asszem az érvényes az (ezt már utólag.)

Ez a kontroll-kérdés különösen fontos az ilyen mindentudószűz-szempontból nézve nem tökéletes, mondhatni démoni lányok esetében. A kontrollnak és a kontrolláltságnak is mindenféle szinten léte van. Végsősoron nézve: a teljes kontroll a kielégítő, mert még a teljesen kielégítő külső kontrolláltságunk is a kontrollunk alatt van, a tökéletesen jó állapot logikusan a hatalom teljessége, hisz minden úgy van, ahogy akarjuk. Másrészről nézve a teljes kontrolláltság a kielégítő, mert a teljes kontrollal csak önmagunk nagyságaiig tudunk felnőni, amik lehetnek bármilyen grandiózusak, mégsem akkorák, mint a nálunk nagyobb Isten, vagy akármi, ami hatalmával túl tud árasztani, földbe tud döngölni, sejtenként tud füröszteni a gondolatainkkal utolérhetetlen, mindignagyobb, felfoghatatlan gyönyörben. Persze ha Isten végsősoron mi vagyunk, akkor ez az egész önmagába ér, és a végsősoronra mindkettő és egyiksem, szuperpozíció a válasz, ,,felesleges a válasz" (hú de utálom, amikor ezt mondják, pedig meg is magyarázhatnák!). 

Szintén Szentkuthy  (bocsánat, nagyon rajta vagyok a Praen) egyik szereplője mondja, hogy belső világa pont a lényegtől hiányos: gondolataival nem tudja kielégíteni magát, még a legszélsőségesebb, legpervertáltabb paradoxon is száraz, semmi. Viszont ha nőt lát, akkor találkozik az irracionalitással, a körbefoghatatlan, megmagyarázhatatlan, elfogyaszthatatlan Élettel; s ilyenkor szerzi meg csupán azokat az eseményeket, melyekért érdemes élni. 

A kicsiséghez: a ,,kicsi vagyok" kimondva vagy hanggal elképzelve új perspektívát ad. A hathatóságnak nemcsak mennyiségi mértéke, hanem tisztasága is fontos. A legjobb értelemben vett naivitás. A ,,kicsi vagyok" a tiszta tudat egyik legtisztább kifejezése, és ennek köze sincs önmagunk leértékeléséhez, elég elvont, de legjobban a gyerekkorról tudok ráasszociáltatni, illetve képzeld el, hogy este mész egy ismerős környéken, egy kiskorod óta ugyanolyan utcán, egy játszótér, vagy valami egyéb gyűlekezőhely közelében, ahol sok ismerős van, és azt mondod, hogy ,,kicsi vagyok". Egyfajta fókuszba kerülés a világgal. Csakúgy a városban, érzéseid teljességének birtokában: ,,kicsi vagyok".

A testhez: a kontroll és a kontrolláltság egy szintjén is érvényes a bölcsességig való felfokozás: rosszullét esetén például olyan sokat lehet belőle meríteni, annyira mélyről jön, hogy az már szép is meg okos is, szóval lényegi is.

Továbbá: ez a gondolat főleg csak vizuálisan jelenik meg előttem, a körbeérhetetlen lányok tégedmegfogása egyfajta körbeérés: kétoldalról eltalál két görbe vonal. Ehhez hozzáképzelve hogy a lány neked háttal veszi le a felsőruházatát melltartó nélkül. Próbáld elég távolról nézni a lapockája melletti mélyedést: hogy teljes-mély legyen, olyan rajzos, olyan pixeltelen, olyan minden, olyan végteleniglehetbelezuhanni, hogy ne legyen kifogásolható.

Eleve a lányok öltözése: nagyon méltóságos, nagyon érvényes, mármint másvilági szinten, egy igazi értelemben Létező tevékenység. (Ahogy Szentkuthy szerint például a patakparton fürdés (ez szerinte princípium)). Akármilyen egészét vesztett, démoni lánynak csak tevékenységével a mennybe kell rajzolni, hogy újból tiszta legyen. A lányi-női testnél jobb ceruza nincs. És persze gondolásával is, hisz az sugárzik, meg amúgy is megtörténik.

Még valami: ,,én kicsi vagyok és szeretlek..." (képzelhető felkiáltójellel is).