- A drog csak illúzió.

- Mi nem illúzió?

- Hát... Lehet, hogy minden csak illúzió...

- Jó, akkor most először is definiálnunk kéne az illúziót. Illúzió az, ami nem felel meg a valóságnak, ami nem a valóság. Ez így megfelel?

- Erre gondoltam én is.

- Igen, most akkor a valóságot kéne definiálni. Ez teljesen korrekt módon még egy filozófusnak sem sikerült, de most teszek egy némileg alábbadott igényű kísérletet, ami az egyik definíciója lesz a létnek azok közül, amelyeket vázolni fogok, és amelyekre szükségünk lesz. Szóval: a lét egy skála, egy spektrum, melyben a létezés tulajdonságának egy adott dologban való mértéke egyenesen arányos annak esztétikai gyönyörrel való telítettségével. Eszerint a drogos élmény sokkal létezőbb a pszichoaktívan befolyásolatlan dolgok többségénél, a drog sokkal létezőbb a nemdrogoknál. Egyértelmű. Viszont nézzük a másik definíciót, ami egybe fog érni az előzővel, mégis egészen más képet ad. Eszerint: létező az, ami időtálló, ami megmarad. Ez egy sokmindenben rendkívül megalapozott megérzettgondolat, és hogy miben legfőképp? Abban, amikor valami még mindig olyan, mint régen (kicsit tautológia), az ezzel kiváltott lelki reakciónkban. A nosztalgiában, a világ legszebb érzésében. Mert a nosztalgia annak a teljességnek az érzése, amikor valami az idő két különböző, minél távolibb pontján a térben mindenével a legkisebben, legpontosabban, legélesebben ugyanott van. Amikor a múlt egy a jelennel, az idő megszűnik, illetve magasabb típusú, istentéri, esztétikai idővé válik. Az idő teljessége, minél inkább, annál inkább. Így a terepe az emlékezés. Hú, az emlékezés... naszóval. A teljes kitöltés, ami nem mozdul, mégis minden mozgás benne van. A határtalan. Nos, ilyen szempontból a drog valóban illúzió, mert amit érzel belőle, azt már el is fogyasztottad, semmiféle örökforrás-, semmiféle csodagép-jellege nincsen. Az más dolog, hogy maga a vegyület még jó sokáig létezik a világban, sőt, mint elvont fogalom, mindörökké, ami fizikai kereteinken kívül létezni fog. Fű, ezzel mit lehet kezdeni.. Hogyan tovább? Nos, ha az ilyesfajta drogértelmezésben tovább akarunk menni, akkor szükséges, hogy a drogot ne tömegi, materiális konkrétum-mivoltában szemléljük, hanem mint egy állandót, másvilágba-kilövése miatt egy hullámot, egy amolyan weöresi ,,végtelen áram"-szerűséget. Mégpedig kibonthatóan, mindegyiket külön-külön. Egy ,,örök zenét", egy mindent átfogó, végül mindenre választ adó dallamot, amihez örökké vissza lehet térni. Ez egyébként rendszeres élmény, sokak gondolatában ki is formálódik, hogy ,,akkor leszek újra önmagam", ha visszatér a kedvenc szere(i)hez. Akkor kezdődik (újra) az élet. Itt egyébként nagyon érdekes a drogok (lényeinek?) minden akciót megelőző ,,hívása", amikor valakiben akaratán kívül, nem tudatosan irányított gondolataiban, érzéseiben, álmaiban előre megformálódik a drogos énideál, a droghasználó, akár drogfüggő, mint majdani kifejlett, kiteljesedett önazonosság.

- Szóval hogy a drog vagy te?

- Igen, amolyan tükör-pozíciót tölt be itt, a minden előtti és minden utáni, a mindent egybefoglaló és azokon túlnövő, repít végtelen messzi, gyönyörű magányban, ahol csak én vagyok, az vagyok én, de az idő közepén a többiben is... A minden fölött álló, tehát én. 

- Ennyire ,,sok", ennyire több tud lenni a drog? Egy opcionális életcél?

- Akár, bizonyos esetekben. De nagyon kell klappolnia mindennek ahhoz legalábbis mindenképp, hogy ezt te a legnagyobb tragikus szétesésben is mindig ,,stabilan" éld. Mint a cipőfűző amit mindig össze lehet húzni. Általában éli ezt az álmot az ember, aztán megsavanyodik, valahogy nagyon szar szempontól szar lesz a dolog. Olyankor már nem a művelő, már csak a mű. És ebben is csak reménykedek, hogy így van, hogy a Nagy (vagy hogy mondjam) markában maradunk. Egyébként milyen jó szó ez a ,,több". Jól rátaláltál. Kifejez mindent, ami jó, ha jól érzed, jól érted. Mindent, ami nekem kell. Amiért érdemes bármi is. Ennek a többnek a nevében seregeket pusztítanék, leigáznék mindent, bármit megteszek. ,,Valami több." ,,Ez más, ez több". ,,Mindig is többet..." ,,Ez több mindennél." 

És így tovább. Sokmilliomodik ékes bizonyítéka annak, hogy ha valamire igazán értelmes választ akarunk találni, akkor mindig oda lyukadunk ki, mintha meg sem szólaltunk volna. Illúzió-e a drog? Végtelen különböző szempontból igen, és ugyannyiból nem. Nem tudjuk jobban, mint bármi mást.  De a tudás nagyszerű dolog, filozofálni jó. A legokosabb korombeli ismerősöm szerint a filozófia arra való, hogy filozofáljunk. 

A napokban alakult ki bennem ez a definíció: Sátán az, akinek elég erős lelke van ahhoz, hogy egy, a Legfőbbtől, Istenétől eltérő, azzal párhuzamos önálló metafizikai rendszert teremtsen, mely legalábbis számára az egész világot átszövi, és legalábbis számára beválik, megbízható, hatékony, és rettentő nehezen összezúzható; és ezt meg is teszi. 

Emiatt (gondolom sokan magatokra ismertetek), mi, nagy lelkű emberek, kicsit-nagyon mind Sátánok vagyunk, sőt, mi, krisztusi emberek kicsit-nagyon mind Sátánok vagyunk, és ezt nem tudjuk legyőzni, ettől nem tudunk megszabadulni, de nem is hiszem, hogy kéne. Az éntelen, teljesen megalázkodó önfeláldozással mind csak még nagyobbra törünk, és ezt éppúgy nem lehet kiirtani, mint az árnyékunkat a fényben, mellékes gondolat, hogy az „árnyékmunkával“, az árnyékunk leépítésével, állítólagos megszelídítésével egy még hátsóbb, még gonoszabb árnyékot hozunk létre, mely nem teljes, nem a tudatlansággal egybeérő tudatosságból kikelt természetéből fakadóan még ártatlanságát, így létjogosultságát is elvesztette. Ez antikrisztusi dolog, mely a jelenlegi írás, és valószínűleg a későbbi írások terminológiájában sem azonos a Sátánnal, sátánival.

A sátánságról tovább: Hamvas szerint a megpillantott azonosságok utolsódika a megváltó-kísértő azonosság. Az alkímiai transzformáció negyedik állomása a kettészakadás a jó és gonosz félre, mely minden valamelyik előző életében beavatott emberrel megtörténik, rendszerint fiatalon. A József és Testvérei egyik igen emelkedett állapotban lévő szereplőjének szavai: „Isten a megkülönböztetés“. Ahogy én is írtam sok hasonlót mostanában. Nem a balanszot kell keresni, az statikus és fejlődésképtelen, hanem a kontrasztot és a szintézist, amik a folyamatos növekedést biztosítják. Hérakleitosz töredékeinek érdemes utánamenni.

Istenhez közeledni mindig fokozatos (ritkán robbanásszerű) megistenedés, mely már csak elvileg is egyfajta szembemenést jelent Istennel. Önmagunk szentítése pedig mindig ad egy önelégült elterpeszkedést naggyá vált, egy bizonyos, általában démoni szinten már megdicsőült bűneinken, melyekre ránehezedve gyönyörforrást és nagyságunk révén való vonzerőt kapunk. El kell-e kerülni, mindig a szenvedést akarva résen lenni folyamatosan? Nos, ez egy kurva bonyolult kérdés, de én azt mondom, hogy ne csináld: ez természetesebb és szükségesebb dolog a szüzesség elvesztésénél is. Azonfelül logikusnak tűnik, hogy semmiben ne kapaszkodj meg, de ha tényleg semmiben nem kapaszkodsz meg, azt egy idő után Isten komolyan veszi, és nagyon-nagyon beszopod.

A Sátán ilyeténképpen való definíciója szerint a Laveyi sátánizmus valóban sátánizmus, melyben részes álistenként magunkat tesszük meg Istennek. Ugyanez vonatkozik tehát az összes különböző lény- vagy emberimádóra, akik nem az Istennek adják legnagyobb tiszteletüket. Személyes javaslatom szerint sose legyünk a szükségesnél nagyobb sátánisták, a szükséges is kifogásolhatatlanul elegül nagy. S hogy miért? A kérdésre rég megvan a legkielégítőbb válasz:

„Mert én, a te Istened, féltékeny Isten vagyok.“

A részegség a hősiesség utánzása, rövid lepörgetése az emberben. Ennek most marmeladovi, színészi, intenzitást hajszoló, romantikus, önfeláldozó stb. részletességére és mélységeire nem térnék ki, elég annyit megjegyeznem, hogy ugyebár purgatio. Az ember megmérgezi magát, és másnap kitisztul. Lénye megtalálja a nehézséget, a kalandot, amin másnap győzedelmeskedik. Ezért a testből a lélekre hatva fakadóan a valós Dicsőség szépsége másnap, csatolva hozzá érdekességként azt a régi mondatomat, hogy a szégyen a legnagyobb megdicsőülés. De ez csak mellékes, mert ma a szenvedésről és annak szublimációjáról, (nem jut eszembe a helyes kifejezés, ami most jön: díj? zsákmány? juss?), határtalanságbeli minőségéről, terméséről fogunk beszélni.

,,Nem én vagyok az első mostohád;

Bordáim közt próbáid éles kését

Megáldom, s mosolygom az ostobák

Dühödt jaját és hiú mellverését.

Még pár szó a rossz minőségű szenvedésről: nem is tudom, miért létezik, de sajnos létezik. Amikor már maga a szenvedés is bűnös: egyszerűen megnyomorít minket. A szenvedés egy darabig, amíg képes jó lenni, mértéken belül maradni, szebbé teszi az arcot: de az alacsony szenvedés, a pokoli szenvedés, a tényleg  megmagyarázhatatlan szenvedés, a pozitív oldal nélküli szenvedés elcsúfítja. Ha a szenvedéseteknek egyszercsak nem lesz romantikája, nem tud gyönyörbe fordulni, és még csak nem is javít, nemesít, okosít, csak egyre inkább egy torz görccsé tesz, akkor ijedjetek meg, és valamit változtassatok nagyon gyorsan. Persze valamikor úgyis kiderül, hogy Isten azért vette el tőletek vele még a benne való hit lehetőségét is, hogy még határtalanabb és ezáltal még szebb legyen, de kérlek, ne akarjátok! Én akartam, és most szopok!

Valami pont attól tud létezni, hogy valami más nem létezik.

Ellentmondások szülik a létet: ha minden mindennek igazat adna, nem volna semmi különbség. S akkor nem szűnne meg a semmi. 

Ugyanezek az ellentmondások képezik a fiziognómiai nemességet: ha semmi sem térne el, semmi sem emelkedne ki, semmi sem süppedne mélyre, akkor az arc nem is létezne. 

Így viszont: az arc végtelen forrás, mert részeinek azontalansága egyet nem értést, feszültséget szül; s a szép arcnak az a minél kicsinyebben is folytatódó végtelen azonossága a fraktáltermészetű Széppel, mely szerint bármennyi és végtelen különböző hangulatú, benyomású verziója lehet, mégis egy lelombozó, de egyben nagyon föl is derítő kifejezéssel élve Egy és Ugyanazon törvény mentén alakul: az arc eredeti funkciója, s kimeríthetetlen, mert az arc nem árad és apad magába. Amíg csak él az ember, arca lesz. 

Az arcnak éppen ezen időtlensége kapcsán minden része végtelenül messze áll egymástól, távolságuk kozmikus, na nem mint a materiális univerzum helykülönbségei, hanem sokkal létezőbb távolságú. 

Az arc ki tud fejezni bármit. 

Az arc kifejezéseivel bánni tudni éppolyan mindenművészet, mint mondjuk a nyelv, vagy a zene: aki tökéletesen tudja csinálni, az tudja a tökéleteset csinálni, tud tökéletes lenni.

Az arclátvány intenzitásának hajkurászásában el tud veszni a szélsőségesen kielégítetlen, nagy vágyú lázadó: önmagát és másokat gyönyörben vagy kínban részesíti, csak hogy lelke meghatható, a szépre tervezett részét stimulálja.

Az arcnak és állapotának is megvan az emberi, démoni és esztétikai szintje.

Az arc szépképző ellentmondásainak értékét nem azok fizikai mérete, hanem finomsága adja.

Fiziognómia — az emberi test kozmológiája

Őszintén, bármennyire is lehúzó vagy földobó amit most mondok, az ember, még alkotóereje is, és igazi alkotásainak alkotóereje is és így tovább: egészében aszempontból teremtetett, hogy a legjobb, legszebb alkotás, és az alkotás legjobb alapanyaga legyen. Némelyek élvezetből veszik át Isten helyét, s teszik teljesen alkotásukká embertársukat: ez nem az emberi öröm csúcsa, hanem nem is emberi öröm. Az embert rendszerint szétfeszíti, szétzilálja, szétszórja ha istenségre vállalkozik, vagy az épül benne. Kivéve ha az őt kiválasztó segítő erők ezt megakadályozzák.

Bejárni a testet, mint tájakat. 

Egy tökéletes arcba határtalanul lehetne zuhanni, hisz ahol folytatódik a harc, ahol sohasincs meg a megoldás, ahol feloldva csak feloldhatatlanabbá válik az ellentmondás: ott a harmónia. 

Mivel Isten tökéletes, ezért belőle végtelen szél fúj. Jelenlétében a csodálat és a rettegés olyan zuhanó, semmi kapaszkodót nem találó, felfogni nem tudó, szabadulásából fakadó csapdájába kerülünk, hogy azt a földi test egy pillanatig sem bírná ki, és a mennyben is csak azért tudjuk abbahagyni a földreborult, nyöszörgő reszketést, mert ő maga ad erőt rá. 

Még pár megjegyzés, kapcsolódások régebbi gondolatokhoz: az arc is bizonyítéka a teizmus és ateizmus egyérvényességének, hisz minél inkább fölfejlődik általunk való érzéki, materiális, pontos megismerése, annál inkább átszellemítő, másvilági, lélekanyagú, kozmikus, isteni. Ugyanez igaz az aszfaltra, a gyilkolás, alkotás gyönyöréről való elmélkedésre (lásd Test és lélek c. írásomat), mindenre. Továbbá: a fénykép a megörökítés teljes szilárdítása, minden lassúságnál lassabb merevsége miatt, mely így teljesség, csakugyan lélekrablás. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy a legkiterjedtebb, sokak által egy tagját is magának az univerzumnak tartott ellentétek viszonyáról van szó az arcban, mint például a „soha semmi nem változik, nincs új a nap alatt“, és a „minden folyik, lökődik, mozog, csak az nem változik, hogy minden változik“ ellentétekéről. Ezek egymást folyton túlszárnyalni akarják, így fokozva a létet, az ilyen végeérhetetlen összeegyeztethetetlenségek együttes, mindig és sosem egyenlő, mindig és sosem egyező léte a szintézis. A legmagasabb szintézise. Ettől is kozmikus méretű, mindenű az arc. Ahogy a jungi archetípusok racionális nyelviséggel való végleges, végletes, végzetes és végtelen kifejezhetetlensége ,,a tudomány számára sohasem szűnő botrány" (Mélységeink ösvényein) mint a kvantumfizika, ugyanúgy gyalázza az arc legmélyebb istenisége minden véges, romlott dolgunkat, akit az arc megérint, annak tökéletlenségére lesújt és a Nagyság hatalmával, megbotránkoztató üdvözítéssel pusztítja el feleslegét. De ilyen persze ritkán történik, a tiszta dolgok csak nagyon szerencsés emberekkel szemben erőszakosak.

Az arccal kapcsolatban ajánlom még ,,Válj lánggá! (Szublimáció)" c. írásom elejét.

Áldott gúnya
A gyerekek gúnya

Teljesen nyerni úgy, hogy teljesen veszíteni. Győzni azzal, hogy legyőzetni. Elkapatni, lerongyoltatni, meggyaláztatni. Mindeközben dacosan akarva a kínt, a bántódást, a megtöretést, a megsemmisülést. A pofájukba vágom a pofámat.

A szeretet sohasem unalmas, sohasem kevés (már ha van szeretet, mert a kevés szeretet valóban kevés), és sohasem hagy szomjasan, kielégítetlenül. A szeretet nem nélkülöz.

Egyébként ami legközvetlenebbül a másodikkal van összefüggésben: a kényszergondolatok, a bántalmazó szülők... Egyre furmányosabb dolgokat kell kitalálni, megalkotni egy bármelyik pillanatban fölvehető tökéletesen őrült magatartást...

Purgálni azt kell, aki bármit is képzel magáról. Ez nem önképünk kiüresítésének és jellegtelenítésének szükségszerűségét jelenti, ó nem, pont ellenkezőleg. A képzeléssel az a baj, hogy ha - maradjunk magunknál - valaki bármit is képzel valamely saját aspektusáról, arról nem tud. Elképzelése van róla, nem tudása. A képzelés itt minden esetben rontó, mert a pontos tudás egy mindennél felsőbbrendű, végtelen szépségű, hatalmas, isteni, sem mennyiségileg, sem minőségileg nem kifogásolható önmagunkról, önmagunkrészről jelentene bizonyságot. A nem kifogásolhatót itt úgy értem, hogy sok olvasó most biztos azt gondolja, hogy ,,azért nekem lennének elvárásaim, fenntartásaim, nem olyan lenne az az én, ami kielégítene" - pedig de! És pont hogy minden szempontból! Akármilyen önző, nonkonform, egyedi is vagy, akármennyire is mások által megérthetetlenek a dédelgetett fantáziáid, akármilyen túlzóak vagy elvontak, a legfinomabb mélységükig, legintimebb, legperverzebb belsődig kielégülést nyernek azáltal, ami vagy.
Amit már el is felejtettél, annyira nagy vágy volt... megtalálod. Nincsenek feléd elvárásaim, nem kell nekem megfelelned, akaratod feltétlen és szentesített. Csak kérlek ne kezdj el hamis ént növeszteni, az igazságot lenézni, azokat akik nem építhettek elismert maszkot, nem megérteni, mert akkor kurvára undorodni fogok tőled és kurvára meg akarlak ölni.
Tovább a purgálásról: a tisztaság felismerhető arról, hogy itt semminek sem felel meg. Az emberek gyűlölik az igazságot, az igazság ellenségei. Ha késztetést érzel a második bekezdés végrehajtására, azzal ki akarsz irtani magadból minden kis elhajlást, meghajlást, megalkuvást, ami egy nagyon fájdalmas folyamat, mert a hazugság-embert, aki időközben lettél, és akitől igazi valód kiteljesítése érdekében szabadulni kívánsz, csak összetörni lehet. A tisztulás ára mindig a fájdalom, a kín, a szenvedés. És ha késztetést érzel arra, hogy másokat addig forgass, gyalázz, döngölj, taposs, amíg csak egyet mukkanni is mernek, akkor a tisztaságot várod el tőlük, a tisztaságot akarod terjeszteni. Egyébként nem egy ellenszenves ötlet:) Nagyon szeretnék hinni abban, hogy ,,aki tiszta örökre tiszta marad, aki mocskos örökre mocskos marad", de az általam megismert emberek körében kivétel nélkül megfigyelhető, hogy a tiszták szar, elnyomó, levegőt venni se hagyó családban nőttek fel. Avagy várjunk csak, mégiscsak van különbség az ilyen családban felnövöttek között is, mert csak az egyik része semmisül meg, és válik puszta, leleplezettségtől nedves, szenvedéstől világító hússá, a másik részük meg csak annál jobban megtanul alkalmazkodni, besimulni, tetszeni, megfelelni, célszerűnek lenni. Főleg utóbbiakra vonatkozik a negyedik bekezdés vége. Belőlük nem sikerült kiirtani a rosszat, az e világban bármilyen célra is törőt, jobban mondva az evilági célokra törőt. A választóvonal konkretizálásához, vagy talán inkább absztrahálásához idemásolom legutóbbi szabadversemet.

Most még össze kell fognunk,
Mert mindenki ellenünk
Van.
És talán valami közünk is egymáshoz.

De ideje eljő,
Hogy
Leszámoljunk azokkal,
Akiket nem az ezüstszőke kislány,
Hanem a szeplős, vörös kisfiú tanított alkotni, ölni.

Remélem, szép. Én a saját alkotásaimat nem nagyon tudom megítélni. Egyébként a purgálódás tekintetében még mindenképp meg kell említenem a mérgezéses tüneteket, mint elsápadás, izzadás, testhőemelkedés, hányás. Különösen a hányás: önmagában, fizikai okok esetén is megtisztít, viszont eszköze lehet azon léleknek, mely realizálta méregként a mocskot, és imigyen kiadja magából.
Aki bármit is képzel magáról, az egy tisztátalan, irdatlan nagyképű fasz lesz. Olyan alapon sorolja magát másoknál följebb, amilyenen valójában a lejjebb tartozása nyilvánul meg.

Még valamit a választóvonalhoz: számomra is homályos, hogy ez konkrétan hol helyezkedik el, biztos rossz-e, tessék:

,,Mert amit magatokban susogtatok, kiabálni fogják a háztetőkről" - vagy valami ilyesmi, nem jut eszembe a pontos idézet.

Egyszer amikor kisétálok az utcára, mindenki elé, minden bűnömet a fejemre olvassák, kiabálják. Ott állok a tömeggel szemben, hallva minden legbelsőbb stiklisségemet, perverziómat, féltett, szégyenletes titkomat. Én erre csak lehunyom a szemem, karjaimat a píszjelhez hasonlatosan kitárom, és fürdök benne, arcomat a rámszórt, rámsütő kiáltások felé tartom, és mosolygok. A gyalázó, kárhoztató rikácsolás minden hangja úgy hullik fejemre, akár égből alászálló rózsaszirmok. Odatárom nekik magam, és élvezni fogom. Minél jobban kiabál a tömeg, annál jobban eltölt a márcsak pimasznak se szánt, szimplán jót adó, finoman csiklandó, békés megelégedés. Mintha a tömeget én irányítanám. Egyszercsak a felháborodott szidalom kezd énekké válni, miközben én lassan emelkedem. Lehunyt szemmel, koncentrált, szenvedélyes beleéléssel nagy levegőt véve lent magam előtt egymáshoz közelítem, majd fölemelem a kezeimet és vezényelni kezdek. Ekkor már mindenki énekel, és engem dicsőit. Miután az ének utolsó, nagy hangja elzeng, én leeresztem a pálcámat, és egy pillanat alatt mindenki földre borul. Elégedetten leszállok, elsétálok. Az én erőm tartja lenn őket a földön. Mikor hazamentem, lassan fölállnak, és nem tudják, mihez kezdjenek. Alaptalanok, Istentelenek, gyámoltalanok.
Na meg az az érzés, hogy örüljön, aki szörnyűségeimmel találkozik, aki leleplez, rajtakap, mert engem találni kincs.
Na jó, ez tuti a rossz, legalábbis a számomra rossz, sokkal magasztosabbak az igazi érzések, az önpusztítás romantikája, meg pl. Marmeladov, meg a többi(ek).

Az a baj a képzeléssel, hogy minél inkább elhatalmasodik, minél inkább nem a legelvontabb és legkonkrétabb Tudás, annál inkább lefokozza az embert. Annál kevésbé lészen Bölccsé. A bölcsességről most füzetből kell másolnom:
Ha nagyon rosszul vagy nagyon jól vagyok, kibaszott szexinek érzem magam. Ha más van nagyon rosszul vagy nagyon jól, őt is kibaszott szexinek látom, nemtől függetlenül. Mert én a felfokozottságban tudok kiteljesedni, úgy tudom felfedezni és kifejezni magam. (...) Ez a szexiség. Asszem nincs olyan, hogy fizikai gyönyör, ahogyan lelki sincs. A testlélek felfokozottságának terében táncolnak a szentségek. A testtudat olyan fölszabadító! Senki nem érzett még olyan dolgot, ami ne lett volna földhözragadt. És senki sem érzett még olyan dolgot, ami nem lett volna magasságbéli. Ami fent, az van lent. A testi tánc a kozmikus áramlás. És hormonaid juttatnak az égig. Weisses Fleisch! Isten vagyok, így doch nur ein Tier. A szellemet nem nagyon említem, pedig az is csak itt csemegézhet. Abban, ami térnek nevezhető. Ahol van anyag. És van fény. ,,Aki boldogságot kíván, rohan, és rohanása az összhangba simul. Aki összhangot kíván, boldog." A boldogságot kivárja az áldozat, stb. (...) A szellem tudásra, a test gyönyörre, a lélek pedig szépségre vágyik. Ez a három ugyanaz. Például létezik a fogalom, hogy esztétikai gyönyör. Költői klisé, hogy az igazság a szépség, és az tudja az igazságot, aki érzi a szépséget. Csáth: a megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. (...) Megvan a tudásgyönyörszépség neve! Fény! A fény szétválasztása a züllés. Mindhárom - tehát a fény - a dolgok egységéből, vagy ha úgy tetszik, az ellentétek szintéziséből fakad. Ahogy múltkor írtam, hogy az áramlás és a mozdulatlanság egysége végtelenség, úgy most is írom, hogy a dolgok egysége végtelen intenzitás, mely intenzitás egyszerre egységesítő, és egységből fakadó.
Na, ennyi volt az idézés a füzetből. Szóval bölcsnek azt nevezem, aki a fönt meghatározott fogalmú ,,fénnyel" rendelkezik.

Nagyon jó dolog a mocskot utálni és eltakarítani, nagyon jó dolog a tisztaságot szeretni és benne élni, csak a rohadt szüleitek nem a mocskot nevezték mocsoknak, és a tisztaságot tisztaságnak. Ezért éltek nihilben és káoszvágyban. Olyan egyszerű lett volna elmondani nektek, hogy a jó jó, a rossz pedig rossz. De a szüleitek azt mondták nektek a rosszról, hogy az jó, a jóról pedig, hogy rossz. Ezért nem akartok semmit. Ezért nem látjátok semminek értelmét. Mert még belőletek is elvettek annyit, amennyit csak tudtak. A szülő első dolga kiirtani a gyerekét. Lelke helyett mást hazudni lelkének, lelkiismerete helyett mást hazudni lelkiismeretének, lélek helyett mást hazudni léleknek. Nincs más dolgotok: akarjátok a jót, és irtsátok a rosszat! Csak előbb emlékezzetek vissza a valóságra.

1. A szorongás helyezi bizonytalanságba az egzisztáló mibenlétét, kilétét, milétét, hollétét, létét, vagyis helyezi a semmibe, vagyis helyezi bárhova is, hogy bármely egzisztens pozícióban (melyek közül mindegyik irracionális, tehát végtelen) létezhessen, a szorongás adja meg a bármiféle stabilitáshoz elengedhetetlen dinamizmust.
2. A szorongás teszi ismeretlenné, tehát üregessé, tehát megtölthetővé a lelket.
3. A szorongás maga az érzés, amiből bármely egyéb érzés megformálódhat, létrejöhet.
4. A szorongás a legjobb kombódrog: a sörtől az ópiátokig minden értelmes pszichoaktív szer effektusa, létáthelyezése a szorongással kísért bevitel után teljesedhet határtalanná (és tehet akár nagyszabású zsenivé embereket).
5. A szorongás indukálhatja az ájulós pánikrohamot, melynek eszméletlen állomásában a kozmoszba vagyunk kilőve, csapódunk univerzumból univerzumba, élünk meg olyan szabadságot, ami bármivel összehasonlíthatatlan.
6. A szorongás pont azért végtelen forrás, mert rossz, mert nem jó, mert jóhiszemű logikánkkal, naiv elvárásainkkal, örömelvű igényünkkel nem tudjuk megmagyarázni. A szorongás teljes, határ nélkül termékeny, dúsgazdag termőföld, áldott anyaöl, a csoda potenciálja.
7. A szorongás, ezt még egy végtelen burjánzást, jót igazoló szokványos költői kliséként mondom, két egymással összeegyeztethetetlen, egymás számára elérhetetlen, ugyanabban a konzisztensnek lenni kívánó rendszerben meghasonlást előidéző dolog folyamatos közelítési, megoldási próbálkozása, mely próbálkozásból elvileg, úgymond ,,matematikailag" minőségi és mennyiségi limit nélküli jó fejlődhet, a legpontosabb jó, a legtöbb jó, a legnagyobb jó, a legjobb. Ez a szintézis a harmónia.

Pusztán racionális filozófia éppúgy nincs, ahogy pusztán racionális művészet sem. A köztudottan öngyilkos, végigvivve ellentétébe forduló racionalitás kiindulóalapja, biztosságot megadó támasza, mozgatóereje a vágy. Akárhány igazi filozófiát megnézünk, mindnél azt találjuk, hogy az a művelőik által belátható legmagasabb minőségű élvezetre épül, legyen az a társadalom iránti bosszúvágy beteljesüléséről való fantáziálás öröme, démonian állandó fizikai gyönyör, a legjobb helyen facsaró, csömört nem ismerő esztétikai szenvedés kielégülése, vagy épp a minden és semmiről való kiskor előtti emlékek. Legutóbbi filozófusai egyébként szeretik még maguknak is azt hazudni, hogy az ő gondolatépítésük, művészetük, egyebük nem az élvezetről szól, nem keresi az élvezetet, és nekik maguknak nincsen igényük élvezetre. Talán a legkisebb ostobaságot feltételező magyarázat az az ilyen kijelentésekre, hogy rosszul definiálják az élvezetet.
Nagyon sokminden kifogástalanul, pontosan passzolóan megmagyaráz a világon mindent, kicsit és nagyot, az egész működést. Gondoljunk csak a szépségre: minden a szépségért van. Gondoljunk csak a vérivás, uralás és gyilkolás kifinomult, meghatott kéjére: mindent ez mozgat. Gondoljunk csak a végtelenre: kívülről az egész élet csak egymás után következő vonatállomások a szürkeségben. A szexualitásra: minden mag, aztán kibomlik, nemz és fial és visszatér utódaiban. Rengeteg ilyen gondolatmenet már készen áll, csak meghódítani kell.
Számtalan pályán halad a világ egyidőben. Számtalan szintetizált végtelenpont kezdetvég állomány, rendszer nyújtja tálcán a megoldást. Ha valaki egyre fölkapaszkodik, és meg tud ott maradni, áldott és boldog. Aki egyikbe se tud beleragadni, csak kavarog körülötte az összes Lényeg, az még áldottabb, bár ő nem tudom, hova jut. Extázis az oldódás: részecskékre bomolva sokszorozott felülettel és válva gondtalanná fürödni, szétáradni, száguldani, megszűnni az áramlatban, a gyönyör sugarában.
A filozófiák alapja az örömelv, és engem se más motivál. Az én örömöm az Igazság. Az az igazság, amit ha csak úgy elkezdene mondani valaki, megölnék. A tiszták, a kiválasztottak igazsága, a hazugság gyűlölete. És ehhez, mint a filozófusok, mindenből táplálkozom. Ha kitisztultam, ha jól áll az életem, minden engem szolgál, a körülmények a javamra fordulnak, Rend van.
Filozófia épülhet egy nagy energiájú, kisugárzású, hatalmú ember köré is. Tisztasága az alapjául szolgáló személy tisztaságától függ, mert a nagyság önmagában csak erő, és teremtény nem rendelkezhet akkora valós igazsággal, vagyis tiszta szépséggel, hogy az a legkonkrétabban, legrealizáltabban, legpotensebben megkérdőjelezhetetlen legyen. Egyedül az Isten tud olyan szép lenni (de ő egyébként szimplán csak kényszerítően, gyilkosan rettenetes is, ahogy egyébként bizonyos - úgyiscsak az hiszi aki látta - teremtményei is, csak kevésbé, de még mindig jóval emberfelettien erősen). A rendszeralap lényege ugyanis a hívő személy szubjektív tekintete szerinti vitathatatlanság, lényegiség, legmélyebbség, amilyen messzire, mélyre, igazságközelbe ellát. Ha az a messziség: közeliség, otthonosság, életszerűség, ismerősség, közvetlenség, személyesség is, akkor a hívő tiszta istenű, istene nagyon közel jár az igazi Istenhez. De alapja mindig az élvezet, alsóbbtól a felsőbbrendűig, durvától a kifinomultig. Élvezet, mert számunkra jó, mert azt választjuk.
A merev vallás egy igen nagy hatalom köré épülő filozófia, aminek hol istene izzítva híveit viszi őket a halálon keresztül magához, ami hol a földi hatalom eszközéül szolgál, hol pedig a gondolkodni lusta embereknek ad mirelit igazságot. Kialakítani nem kell, csak áthevíteni magadon és kész, hívő, istenes ember vagy. Ha nem vagy filozofikus hajlamú, ezt mindenképp ajánlom, bármelyiket a Laveyi sátánizmustól a legszigorúbb ortodox judaizmusig.

Érdekes módon valami minél több, minél különbözőbb személynek felel meg, annál szegényesebb. Viszont ami minél több, minél különbözőbb léleknek felel meg, az annál gazdagabb. Az első a ,,köz"-dolog, az ,,esélyegyenlő" dolog, a ,,jótékony" dolog, míg utóbbi a kifogásolhatatlan. Az, aminek egy átlagos ember hiszi magát (és amiből a legtöbb átlagos ember sajnos tényleg egészében áll), a színtiszta hazugság, a szellemi inaktivitás, az észrevétlenül kényszerített életellenesség, a divat, szóval az irtandó fos: mindig a többletet kifogásolja, rettegi, gyűlöli, irtózik a szépségtől, a tartalomtól, az objektív (nem demokratikusan, hanem ténylegesen objektív) létjogosultságtól, létjogtól. A lélek ezzel ellentétben a kevéssel elégedetlenkedik, a kinemtöltés, a hiány, a kiterjedetlen, pixeles primitivitás, a kifinomult izgalmak szunnyadása zavarja. A léleknek valóság kell, a polgárnak pedig a valóság minél inkább lecsökkentett verziója. Nem biztos, de tegyük fel, hogy mindenki lélekkel születik: ez esetben a gyenge lelkűekből hamar ki lehet verni az ember alapvető igényeit. A lélek összetaposott, tövig nyesett, megfojtott, lúggal leöntött maradéka ezután egyre jobban csak torzul és torzul. Hamarosan már nem is a jó kell neki, hanem a konvencionalitás által jónak titulált semmivel sem rendelkező semmi. Mondjuk a konvenció ide hülye szó, mert ha a tisztán érkezetteknek, a rontatlanoknak, a befolyásolatlanoknak, az emberi természettel még rendelkezőknek, azaz a gyerekeknek szabályos kínzás- és megfélemlítéskúrán kell átesni, miközben mindig be vannak zárva valahova, és egy percig nem lehetnek szabadok (hogy el is felejtsék, mi az), akkor szó sincs itt semmiféle közmegegyezésről: ami valójában van, az egy száz százalékig erőszakra épülő rémuralom. És akkor a rabszolgaságukról, a haszon nélküli, belül megölő taposómalomról (iskolai tanulás), az alsóbbrendű lényként, a felnőttek szaraként kezeltségükről, és a lélekkel és értelemmel rendelkező képviselőik faragatlan, rosszindulatú, visszamaradott férgek közé zárásáról (köznevelési intézményekben a legtöbb csoport/osztálytárs, óvoda/iskolatárs) még nem is beszéltem.

Szóval vissza az elejére: és minél közelebb érünk egy kategóriában a tökéletességhez, annál végtelenebb verzió van, mert annál több az elem, annál tovább szeletelhető, illetve maga az összkép is fölfelé diverzül, mint egy V betű, vagy akár egy fölfelé gyorsan szélesedő függvény. A tökéletességhez nagyon közel pedig már úgymond matematikailag lehetetlen két azonos szépséget létrehozni, hisz annyi a verzió. A tökéletesség a határtalan minden, ami a ,,minden" szóba sem fér bele.  A tökéletesben a tökéletlenségről: legjobban megértve, értelmezve csak egy fájdalmasan szép dolog, ami értelmileg nem megfogalmazható (Pilinszky: ,,Akár egy gyönyörű egészben, mint egy siralmas töredékben"). Aztán ott van a feszültség, az aktivitás, amihez szorosan kapcsolódik a mindenttartalmazás is (egyébként az előbbihez is szorosan kapcsolódott). Gondolj arra, amikor nem sikerül valami, egyszerűen jó az aktivitásban maradás. Játék, meg persze minden játék. Gondolj a nemsikerülés teljesítménypumpálására, feszítésére is, főleg ahogy egy kapálózó szálat képzelsz el, ahogy próbál elérni valamit. És legjobb magyarázatát a tökéletlenség máslényadta tehetségű művelői, használói, játékosai, mesterei, alkalmazói adják: az évődők. Évődik: Játékosan értetlenkedik, ellenségeskedik. Tökéletlenséget mímelve kellemes feszültséget kelt. (Ez amúgy én voltam, elhatároztam, hogy írok egy jobb definíciót, mint a wikiszótáré. 

Nézd, hogy a vonzó nők mennyire egyformák. Nézd, hogy a szép nők mennyire különbözőek.